Kétlem, hogy a szerző, Bess Wohl, aki előbb a Harvardon tanult irodalmat, majd a Yale-n diplomázott egy éppen csak az emberi kapcsolatrendszerek felszínét kapirgáló, trágár szövegű darabbal érdemelte volna ki 2020-ban, hogy színművét, a Grand Horizons-t (az OPI fordításában Válaszfalak) Tony-díjra jelöljék. A darab most egy szimpla házassági bohózatnak tűnik, de a műfaj mestere, Neil Simon kézjegye nélkül. Inkább uncsi sitcom. A fordító és egyben a dramaturg szerepében Zöldi Gergely nem jeleskedett. Az sem jön ki biztonsággal a színpadon a sok értelmetlen káromkodás miatt – jelesül a férfi nemi szerv f-betűs szinonimájának tucatnyi kimondásával -, ami amúgy ebben a színdarabban megíródott.
Ősbemutatóról lévén szó, magunknak kell megfejteni a cselekményt, nincs rákészülésre lehetőség. Az előadás kezdő perceiben egy idősek lakóparkjában lévő ház étkezőjébe toppanunk, és végig ez marad a játszóhely. Cziegler Balázs díszlete a nézőtér irányába V-alakban megnyitott tér, majdnem színtelen, drapp és szürke, benne egy étkező-asztal, 3+1-es szövet ülőgarnitúra, dohányzóasztal, hintaszék, művirágok. Sehol egy személyes tárgy, annak nyoma, hogy itt emberek élnek. Érteni véltem, hogy egy már desztillált életet stilizál, ami kvázi egy zárt dobozban játszódik, hogy a női főhős joggal érezze magát láthatatlannak.
A hetvenes éve közelében járó pár, Nancy és Bill vacsorához készülődnek egy esti szertartásnak ható rutinnal, de 40 év házasság után nincs és talán sohasem volt mit mondaniuk egymásnak, csendben esznek. Végül az asszony megszólal: "Azt hiszem, szeretnék elválni". „Rendben” – vágja rá a férj, és tovább falatozik. A szétválás hírére befut két felnőtt fiúk: a meleg drámatanár, Brian és a talán ügyvéd Ben a feleségével, Jess-szel. Számukra igazi ostobaságnak tűnik Nancy elhatározása, amit meg is fogalmaznak: "Ha elválsz, azt akkor kellett volna, miután elmentünk az egyetemre, mint a normális emberek - A felnőttek nem tehetik azt, amit akarnak, mert a felnőttkor meghatározó jellemzője, hogy soha nem csinálhatod azt, amit akarsz." (Erősen Peter Pan szindróma.) De Nancy eltökélt, különösen, hogy rájön, Bill a standup comedy tanfolyamon megismerkedett egy Carla nevű nővel, aki nevetni tud az ostoba és ízléstelen viccein, ráadásul sexting-elnek egymással.
A színdarab alapjáraton számos kibontható mondanivalót hordoz. Először is szerelem kiszámíthatatlan, ám mégis biztos természetét. Aztán azt, hogy eljön a kor, amikor el kell hagyni a szülői fészket, de a gyerekek nem tudják a szüleiket egy más dimenzióban működő felnőttként látni, csakis szülőnek. Bármennyire is nem akarják, maguk is tükrözik, leutánozzák szüleik kapcsolatát, ideértve azt is, hogy maguk is képtelenek az érzelmek kommunikációjára, ha anyu és apu is az volt. És legsúlyosabb felvetett téma, amikor szembe kell nézni azzal, hogy elmúlt az élet, feleslegesek lettünk, s közeleg a nem éppen dicső elmúlás, sokszor teljes magányban, még ha annak hivatalos formája egy látszólagos párkapcsolat is.
De ebben a színrevitelben a legnagyobb poénok a szexről, különösen a tiltott vagy természetellenes szexről, és az idősek szexuális vágyairól szólnak. Nagyon „vékony” az este humora. Kern András előad két standup-jelenetet: egy sztori arról, hogy Szent Péter négy apácát fogad a Mennyben, egyikük megérintett egy férfi péniszt, s meg kell tisztulnia valahogy a szenteltvíz-tartó közelében, a másik egy vadászról, aki háromszor is orális kényeztetéssel szabadul egy medve karmai közül. (Jön is a jutalom azonnal: kurjongató vastaps.) De fűszerezve van a darab olyan jelenettel is, amikor Nancy, az idegösszeomlás szélén álló fiának elmeséli egy múltbeli szexuális kalandját vagy azzal a nem éppen finom képsorral, amikor Brian hazavisz egy férfit kis alkalmi szexre alvó szülei házába, és – nevezzük nevén – elölről és hátulról is nekilátnak az aktusnak nyílt színen. (A színpadi szabadossága miatt sokat támadott Alföldi Róbert nem vádolható azzal, hogy ne foglalkozna a homoszexualitással rendezéseiben, de a megmutatásától az ízlése még mindig visszatartotta.)
Mindent összevetve, azért gáz lenne, ha ez a darab, irodalmi-színházi anyagként Tony-díjas lenne, akár A hosszú út az éjszakába, a Marat/Sade, az Equus, Az angyalok Amerikában.
Az alapvető baj, hogy Szabó Máté rendező nem döntötte el, előadásában mégis hol van, vannak a hangsúly(ok), akar-e valamit ezzel a darabbal mondani vagy pusztán trágár tréfákkal röhögtetni. Hernádinak és Kernnek – lévén mindketten Várkonyi-tanítványok, és a vezetése alatt álló színházban szocializálodott aktorok – ez nem gond, van erős víziójuk a szerepeikről, és azt meg is csinálják maguknak.
A többi szereplő azonban némi támogatásra szorult volna, jelenleg még csak sztereotípiákat játszanak. Ben (Pataki Ferenc) az elsőszülött, a munkájában túlterhelt, kontrollmániás főnök-típus. Viccesen furcsa a szájából Charles herceg elhíresült gondolata a szerelemről, kétszer is. Nem tudom, végigvitték-e fejben az alkotók, ha a néző gondolkodásra képes, e mondattól rögtön azt képzeli, van egy harmadik valahol, az igazi szerelem nem Jess a férfi életében. Brian (Nagy Dániel Viktor) nárcisztikus, nyafogós, felnőni képtelen csecsemő, amit a színpadon előad most, egy meleg férfi burleszkje. Ben felesége, Jess (Grisnik Petra) egy terapeuta nonstop szatírája, de egy olyané, amilyen az életben nincs, csak a filmekben és színdarabokban. Igazából egyet tudunk meg róla biztonsággal, hogy mindjárt szül. Mindhárman egy gondolat körül rugóznak: szüleik még a halálukhoz közel se bontsák meg azt a rendnek hitt ürességet, ami az életük.
Brian bárban felcsípett alkalmi szexpartnere szerepében Rohonyi Barnabás játéka őszinte, nyers és pimasz. Nem sok kellene ahhoz, hogy olyan jelenése legyen, akár Brad Pittnek a Thelma és Louise-ban. Peremartoni Krisztina játssza Carla-t, karaktere arra lenne hivatott, hogy bemutassa Nancy érzelmi primitívitását férje irányába a maga szabad, hippis szellemiségével, akár egy Woodstock-i veterán. De ez a figura csak a jelmezéből jön le, köszönet ezért Füzér Anni tervezőnek. Egy aranyos, bohókás néni, aki akár egy kamasz sexting-gel szórakoztatja magát, miközben mindig nála igazi társa, a vibrátora. Nem lehet az ellenfele Nancy-Hernádinak.
Ha túltesszük magunkat a szerencsétlen – olcsó szórakozást biztosítandó - jeleneteken, ráérzünk, hogy a darab tartópillére két hetvenes ember valós drámája, a magukban is kimondhatatlan szorongásukkal az öregség, a magány, és az elmúlt életük miatt. Mindkét színész képes – amiért glóriát érdemelnének - túltenni magát a kizsarolt nevetésekért beiktatott méltatlan poénokon, és mélységgel megmutatni, amit maguk fontosnak tartanak Bess Wohl darabjából. Végig enyhén kettősbeszédű játékuk finoman és vészjóslóan sugallja, hogy valami sötétebb, általunk soha meg nem ismert tragédia van a történetük mélyén, aminek mi csak az okozatát látjuk, az okokat nem ismerjük meg.
A felvezető képsoruk parádés, Hernádi és Kern szavak nélkül eljátssza, hogy 40 év után együtt lélegeznek, látják előre a másik gondolatát, de azt is mikor fog tüsszenteni. De Nancy-nek ez kevés lesz, ragaszkodik ahhoz, hogy egy szeretet nélküli hosszú házasság után megérdemel egy esélyt arra az örömre, ami egyszer osztályrészül jutott neki, és szemellenzővel halad a célja felé.
Kern András, ha nem kell tapsra játszania, csendes és szarkasztikus. Egy csak látszólag goromba, inkább hóbortos fráter. Mini drámájaként három mondatban leírja jövőbeli Grand Horizons-ban eltöltött életét, a minden heti „új” hírt, ami még vár rá: „Esni fog pénteken. X a heti Bingo-bajnok. Y új klubot alapított. Z és W meghaltak.” De Kern most arra is képes, hogy igazi férfidrámát mutasson, a darab végén megvillantsa Bill életének tragédiáját. Mindig szerette a feleségét, de az sohasem nyílt meg neki, nem lett az övé, nem férkőzhetett a szívébe. Hiába tűrte még azt is, hogy Nancy megcsalja, csak tisztességes, gondoskodó felesége volt, de nem a szerető társa.
Hernádi Judit játéka tökély. Nem pont így szólt Nancy darabbéli arc poeticája, de fellázad az ellen, ami még jöhet: egy aranyos öreg nagymama vagy egy vén boszorkány lehetek, közte nem nyújt nekem az élet már játékteret. Elemi erővel adja vissza egy szeretetlen életű, közel 70-es nő belső drámáját. Úgy, hogy miközben megmutatja Nancy képtelenségét a benne lévő szeretet kimutatására, ridegségét férje és gyerekei iránt, mégis maga mellé állít. A néző úgy érzi igen, pusztuljon ez az elrajzolt család, te meg fuss Nancy. (Különösen, hogy Hernádi még mindig, nagybetűs nő.) Kivételes játékintelligenciájú színész. Hosszan gondolkodtam, de azt hiszem, rajta kívül ma egy színésznőnket tudnám még megnevezni, aki a vulgáris jeleneteken olyan finom eleganciával, állandó, gyors ellenpontozással emelkedne felül a színpadon, ahogy ő, miközben elmeséli – éppen a homoszexuális - fiának élete legmeghatározóbb szexuális tapasztalatát, „tényleges” szavakkal, nevén nevezve mindent. Képes fiatal lánnyá lényegülni a felidézett érzéstől, amikor a szeretője észrevett néhány – öt, vonalban elhelyezkedő - szeplőt a hátán, azt végigsimítva, holott férje, a gyerekei apja soha nem látta őt meztelenül. Nem tudom, ad-e neki örömet Nancy szerepe, de remélem igen, megérdemelné.
Hazafelé bandukolva, azért végiggondoltam, miért is koptam én ki az OPI nézői sorából. Nem csapott be, az elején is főleg bulvárt játszott, de egész más kondíciókkal. Olyan színészei voltak az első években, akik emberként és művészként egyaránt érdekesek, értékesek voltak. Ahogy pár hete egy 80-as színész mondta, ha „beléptek a színpadra, maguk előtt tolták a levegőt”. Mára ebből nagyjából és biztonsággal Hernádi és Kern maradt, a többiek tanult ügyesek, vagy csillogó középszer, és ezekhez a darabokhoz nem tudnak magukból annyit hozzátenni, hogy igazi színházi pillanatot adjanak, csak - valamilyen - művészi szolgáltatást a jegy áráért. De nincs baj, láthatóan ez a közönségnek elég is.