Nagyon-nagyon szerencsés az, aki nem érzékelte még – ha nem is saját testében, de testközelből - az alkoholizmus vagy a drogfüggőség személyiségtorzító, embert felzabáló iszonyatát. Szinte minden családban, baráti körben van függő, akit a társaság egyik fele lassan, de biztosan megvet és próbál kivetni magából, míg a másik fele ugyan ilyen intenzitással próbál megmenteni önmagától. A siker ritka madár, és legtöbbször időleges, akit a mámor magáévá tett nem bír szabadulni. A sorsa az, ahogy az a darabban is elhangzik: „lehetőség voltam, semmivé váltam.”

Kicsit ijesztő, hogy a darab írója és a férfi főhőst játszó Fábián Gábor mennyire pontosan fogalmaz minden mondatában, és mennyire tudja, hogy miről is mesél: „Zsolti vagyok, rosszul működő családban felnőtt gyermek. Állítólag alkoholista. Meg még drogos is…”. A darab tárgyilagos szenvtelenséggel adja vissza, hogy egy függő családjában milyen szerepeket vesznek fel a családtagok, előbb abban a reményben, hogy hatni tudnak, később, hogy maguk túléljenek. A „szerepeikben” évekig ellubickolnak, holott nem történik meg a várt változás, csak mindenki egyre mélyebb sebeket kap. Minden függő, annak családja más és más, de a próbálkozásaik talán hasonlóak, ahogy a játszmáik is. A főszerep mindig a függőé, a mellékszerepek nagyjából azonosak: vannak elutasítók, megmentők, újra és újra átverhető balekok.  

Zsolti megmentőként kezdi. Gyermekként nap nap után reménykedik, hogy a következő nap másmilyen lesz, mert apja nem iszik többé, anyja pedig nem egy kapcsolatfüggő mártíromságba menekül. Egyik kudarc éri a másik után, hisz az új nap olyan mindig akár a tegnapi, egyenes útja vezet addig, hogy maga is függővé váljon, és újra játssza, élje, ami tönkretette a gyermekkorát, talán továbbadva azt saját gyerekeinek is.  

Felesége, Fruzsi (Bacskó Tünde) már kiégett, élete mélypontján lépünk be történetébe. Ahogy összegez: „nem tudok másodszor lenni egymagam”. Ő már minden szerepen végig ment Zsolti játszmáiban. Volt balek, sok estén át tűrve Zsolti sértéseit, egy későbbi simogatásáért. Volt elutasító, minden másnap reggel hangosan számon kérve házastársán az előző estét. Néha még kapaszkodik a megmentő szerepébe, reménykedik. Talán a legszomorúbb jelenet, amikor minden jobb meggyőződése ellenére szülinapi partyt szervez férjének, vidám papírkalappal a fején tortát süt, ajándékot csomagol. De Zsoltit ez nem érdekli, már depressziós alkoholista, aki az élete eldobásáról fantáziál. Fruzsi/Bacskó tekintetében pedig örökre meghal a mosoly.  

Az asszony eljut a felismerésig: „lehetőség voltam, semmivé váltam…..az elmúlás folyamatában”. Hiába vannak jobb napok, felőrölték emberségét a szélsőséges energiák, már nem érzi, hogy nő vagy anya lenne, az a múlt. Maga eljut oda, hogy nem akar függő lenni, párkapcsolati függő, és megérti, hogy nem tudja társát megváltani, nincs már motivációja, hogy megakadályozza Zsolti „lassú öngyilkosságát”.

Bacskó Tünde eljátssza a családtagokat is, egy-egy nagyon tömör mini-jelenetben az anyósát, közös kislányukat, míg Fábián Gábor gyermek énjét, a kis Zsoltit. Erősen kérdéses, hogy ez a család felépülhet-e, miután Fruzsi megcsömörlik és felhagy sikertelen próbálkozásaival. Nem happy endre írt a történet.  

Nagy szerencse, hogy nem két illusztrátor, hanem két önmagából építkező művész vitte színre a darabot, mert így igazi dokumentarista színházat látunk, amit ha nem is fáj nézni, de jobban esne elnézni, nem pedig szembenézni a látottakkal. Az biztos, hogy játékuk láttán még Sztanyiszlavszkij is örülne. Szakmai tudásuk mellet erősen támaszkodnak „érzelmi memóriájukra”, játékukban végig tapinthatók azok az érzelmek, élmények, amelyeket ő maguk valaha már átéltek, esték és reggelek, amelyek megtörténtek velük. Bacskó és Fábián bármilyen előadásban, bármely klasszikusban megállná a helyét, nem félnek, mernek önmagukból sokat adni nézőiknek. Képesek ebben a rövid, félórás játékban igazi katarzisra játszani. Herczeg Adrienn színésznő jegyzi rendezőként a darabot, kíváncsi vagyok mit tudott hozzátenni a produkcióhoz, mert az – bár ez rossz poén most - erősen színészfüggő és két nagyon motivált művésszel dolgozhatott.  

Csendben hallgattam az előadás utáni beszélgetést, de a moderátornak, dr. Szemelyácz János pszichológus, addiktológusnak mégis lekötelezettje lettem. A darabot feldolgozó beszélgetés során történet-és karakterelemzésével megértetett velem valami fontosat. Talán elnézőbb leszek a jövőre nézve a társfüggőség jelenségével. Idáig nettó gyengeségnek tartottam, ha valaki nem tudott kilépni egy abúzusos kapcsolatból. Egyszerűen nem értettem, hogy amúgy értelmes, jobb sorsra érdemes embert mi késztet arra, hogy hagyja magát egy szörnyeteg által kihasználni, terrorizálni. Soha nem gondoltam erre úgy, hogy maga is beteg, és két-három hét testi és lelki kínzás után egy-egy jó este az ő jutifalija, amikor „megkapja a maga heroin löketét, és csörögni kezdenek neki a nyerőgépek”.  Ezért a visszacsatolásért képes 365 napból 300-ban mártírrá válni, hogy 65 napon ő is hozzájusson a maga drogjához.       

Háromezer forintért ritkán kapunk ilyen erős érzelmi löketet és ennyi – jövőre nézve - hasznosítható tapasztalatot, tudást. Szerencse, hogy a produkció nem Pécs-függő, hiszen voltunk a nézőcsapatban Budapestről és Hollandiából is. Végtelenül elszántnak tűnnek az alkotók, tiszteletreméltó küldetésük, egy nagyon is valós társadalmi probléma művészet erejével való gyógyítása. Teszik ezt - majdnem – viszonzatlan szerelemből, makacs hitből. Sok előadást és sok – nálam aktívabb – nézőt, továbbvivő adományt: http://tandemszinhaz.hu/adomanyozz/  kívánok nekik, és persze egy kis személyes  hasznot is, öngyógyulást.      

[VISSZHANG - online interaktív színházi játék. Írta: Fábián Gábor, Dramaturg: Khaled-Abdo Szaida, Operatőr: Rumann Gábor, Fény: Jankó Mátyás, Hang: Nagy Roland Rendezte: Herczeg Adrienn, Játsszák: Bacskó Tünde, Fábián Gábor, moderátor-játékvezető: Dr. Szemelyácz János. A darabban elhangzanak Tisza Kata: A legjobb hely a városban te vagy – Terápiás versek c. kötetéből részletek és Keresztesi József versei.]

(A kép a Tandem Színház fb-oldalán található képek montázsa a művészekről.)