A tízéves Feledi Project, inkább az alapító táncos/koreográfus, Feledi János – óvatosan -, de új vizekre evezett. Csalafinta (mintha minimálban) maximális a bevilágítás, a fénytechnika (most is Hepkó Miklós munkája), játékosan sok táncstílust villant fel, ötletes a zenei aláfestés, és Feledi értőn, tisztelettel nyúl újra egy drámai műhöz. Nóvum a verbalitás, a táncosok monológot, kis párbeszédeket is előadnak, több szituációs játékot látunk az este folyamán. A szöveg szellemisége idomul a megidézett lovaghoz és annak elégedetlen kísérőjéhez. Sőt, Alonso lovag két „hölgye”, Dulcinea/Aldonza és Rosinante is lehetőséget kap, hogy ne csak mozdulatokkal, de szóban, hangban is kifejezzék érzéseiket.
Nem tudom mi bántja Feledit vagy az előadásban elhangzott mondatai felfejtése során mégis tudom. Dacos és haragos, mintha kívülálló lenne ebben a mai világban, aminek a bántásait csak humorral tudja elviselni. Az előadás tűpontosan ragadja meg a Cervantes teremtette lovag alakjának esszenciáját: az átváltozást, ami Alonsoban végbemegy. Egy magasabb eszmény felismerését, ami mégsem „tisztán látást” hozza meg, hanem csak egyre jobban elhatalmasodó kételyt önmagában.
Nézőként megértem a művészt, akár absztrakt szinten a művészi alkotás folyamatát, aki, ami menne előre, de útjába csak állandó akadályok, gáncsoskodók, amelyeket, akiket csak veszteségek, sérülések árán képes maga előtt görgetni. Kerülgeti, átugorja őket, de egyszer csak jön egy pont, amikor már végképp nincs kedve újra nekirugaszkodni, s egy újabb elutasításba, pofonba belefutni. Belefárad, hirtelen felébred az alkotás addig szentnek hit álmából, és szembenézve a saját múltjával, elért eredményeivel, ténylegesen vagy átvitt értelemben, de belehal az általa megélt vagy csak érzett kudarcaiba. Ezt a gondolatot leginkább a Csuzi Márton - záró részben - tolmácsolta sarkosan kemény monológja fogalmaztatta meg bennem.
Feledi szereti a kissé mitikus hármas számot, akárcsak a Noexitben, most is három táncossal dolgozik. Csuzi Márton a délcegen elegáns, Takács László a dörzsölt vagány, Keresztes Patrik a morgó, mindig elégedetlen Alonso és Sancho én, mert az estén keverednek a szerepek, mindenki kicsit Don Quijote, kicsit Sancho Panza kicsit öszvér és ló. Dulcinea/Aldonza alakja csak Keresztes Patriké, humorral, bájjal hozza, s mindezt egyetlen szőke műhajjal, alsónadrágban!
A három táncos, akár egy pánsíp félsora, úgy áll össze a színpadon. A magasságuk, alkatuk, a tánc területén szerzett gyakorlatuk, tapasztalatuk szemmel láthatóan más és más. Ezt a nyilvánvaló különbséget végig hangsúlyozza is Feledi koreográfiája. Bennem ez akként szintetizálódott, hogy mindegy honnan jössz, ki vagy, mire vagy képes, mit értél el, egyszer csak kívülálló lehetsz. A világgal, környezeteddel, ad abszurdum addigi önmagaddal szemben.
Beszédesek a jelmezek pontosabban a nem létük. Nem táncalsóban, hanem – ki kell mondani – férfi alsóneműben jelennek meg a táncosok, s különböző alsó és felső öltözetek után egyikük öltönyben, másikjuk mezítelen fejezi be az estét, kifejezve ezzel Don Qujiote védtelenségét a világgal szemben, ami ellen páncélja is csak ideig-óráig védheti. (Jó, hogy Feledi a színpadi meztelenséget okkal és mondanivalóval használja, sőt, képes művésze szemérmét is megóvni.)
Nagyon változatos a produkció mozgásvilága. A klasszikus balettől az akrobatikán át a capoeira-ig terjed. Szép, egymásba fonódó elemek jellemzik a koreográfiát, alig van szóló, jellemzően több táncos teremt meg közösen egy-egy mozgássort. Variábilisak az akrobatikus részek, egy-egy indító mozdulat után összefonódások, szétválások, újabb kapcsolódások révén jutunk el az est gondolatainak színpadi leképzéséhez. Sok a földfelszíni, guruló elem, a váll-és testforgás. Mindhárom táncos az elméjével is dolgozik, mimikával, kis hozzáadott színészi játékkal is lereagálják a történéseket.
Kis szomorúsággal álltam fel az este végén, mert keserédes ötven perc ez a kamara előadás, nem ad jóleső feloldozást. Bár végig az az üzenet, hogy az embernek a legreménytelenebb helyzetben is bátran kell küzdeni a világgal, és akár magával szemben is. A végkicsengés mégis a mélységes kiábrándultság, és a csalódás érzése. Ezért mondom, hogy a koreográfus-rendezőt „rágja valami”. Érezhetőn tudja, hogy ugyanúgy nevetnie kéne rajta, akár színpadi figuráinak, de mégis csak lemondó mosolyra és okos, elnéző biccentésre futja.
(Fotó: Toldy Miklós)
