Iza színházban járt - Az utolsó „színészúr” (69!)
hétfő, 15 november 2021 23:46

Az utolsó „színészúr” (69!)

Értékelés:
(88 szavazat)

Az utolsó „színészúr” (69!)

Vajon, ha nem magyar színész, világhírű volna? Biztos. Daniel Day-Lewis, Ralph Fiennes, John Malkovich, Kenneth Branagh csapattársa lenne. A rejtőzködő, szemérmes, szakmájának élő művész, aki mindent lát, mindent ért, mindent tud, de inkább begubózva, s nem a világ előtt szélesre tárt ajtóval éli civil életét. Ő kivételesen magyar színészként is lehetett volna világhírű, azon kevesek egyike, aki 1983-ban - a nemzetközi Wagner-film II. Lajosának megformálásával - tényleg elindult a nagyvilágba.

Amire elkezdtem „színházba járó” lenni, ő már túl volt pályája első húsz évén, és éppen „kivonult” a hagyományos színházi világból, szabadúszóvá vált. Pályakezdése azokra az évtizedekre esett, amikor volt még tv-film forgatás. Ad abszurdum a tv-filmeknek éves versenye, megméretése Veszprémben, két hétig éjjel-nappal tv-játékokat sugárzott a Magyar Televízió. Még mindent elsöpört a tv mindenhatósága, és értelme volt nézni is. Innen ismertem meg az Ebony & Ivory duót, vagyis Gálffi Lászlót és Hegedűs D. Gézát. A nyolcvanas években elképzelhetetlen volt a két ifjú titán nélkül tv-játék. Néha még ma is el lehet csípni a IV. Henriket, a Caligula helytartóját, Egy fiú a böröndelt, a Dráma a vadászatont. Meg persze a kiugrást hozó Kengurut, és Jancsó Miklós Boccaccio-filmjét. A road-movie-ban játszott kőbányai teherautó-sofőr, Kánya  szerepével - egy TEFU-s easy rider - szinte emlékművet állított a 70-es évek fiatal magyarjainak.

Lehetett volna maga is Kánya a való életben. Iparos, nem túl módos családban nevelkedett Lágymányoson, és talán nem állt tőle messze a kiútkereső, Levis-farmeres, rock‘n’rollt hallgató nyugatra vágyódó fiatalember karaktere. Lehet, azért volt olyan hiteles szerepében, mert ismerte ezt a társadalmi réteget. Később azt is bizonyította, hogy a koronás fők társadalmi rétegét is mélyen ismeri, sőt, nincs olyan embertípus, akit ne tudna autentikusan filmre, színpadra skiccelni.  
   
Nem melós lett, hanem színész. Szülei a kombinált éves bérletük operettszínházi előadásait preferálták, a fiúknak meg megmaradtak a Vígszínházba szóló belépők. Várkonyi Zoltán vezette teátrumon edukálodott. Az igazgató úr és Horvai István rendezésein át ismerkedett a színház világával, evidens volt, hogy a főiskola után idevezetett az útja, és nemcsak nézte, de fel is állt a színpadra Ruttkai, Darvas és Páger mellé. (Kéttucatnyi színészdíja mellett a Ruttkai Éva emlékdíj és a Páger Antal színészdíj birtokosa is, a Halhatatlanok Társulatának tagja, a Kossuth-díjig minden művészeti díj ott sorjázik a polcán.) Követte mestereit a főiskolán is, másfél évtizedig maga is tanított, majd DLA („Doctor Liberalium Artium”) fokozatot szerzett, mára a Magyar Művészeti Akadémia tagja.     

Évtizedek óta zsenigyanús és népszerű. Mégis, a nyilvánosság előtt mindig fegyelmezett, magánélete mentes a skandalumoktól, és a szakmájában sem botrányhős. Nem hangoskodik, és nem perlekedik nyilvánosan a pályatársakkal. Ritkaságszámba menő inter­júiban sem oszt másokat és/vagy szakmáját, és nem nyilatkoztatja ki nagyképűen a saját igazát. Talán ezért kellett visszavernie már ötvenes évei közepén egy szívrohamot. És csak az Isten tudja, mi egyéb önpusztítás mellett gyógyítja önmagát a mindennapokban. A megjelenése angol ízlés szerint kifogástalan. Pontosan tudja, egy sötétkék zakó, élére vasalt szürke nadrág mindenhova belépő. A cipője, sálja mindig ízlésről vall, eleganciát sugároz. Igényes magával, sohasem elhanyagolt vagy flancos. Tudja mivel tartozik közönségének, és tudja mivel tartozik önmagának. Csak a színpadon Kean, az életben tisz­tes polgár, egy kissé melankolikus, csendes úr.

Gálffi Lászlót – ahogy sok száz társát – nem a díjai és színészi tudása őrzi meg, hanem a nézőkben élő gesztusai, színpadi mosolyai és fájdalmai, a bennünk megőrződő emlékek. Egy színházi színész pályájából csak ez tarthatja életben a tünékeny pillanatokat.  

Az én színházi lenyomataim tőle. Ványa bácsiként egy saját színházi Csehov-legenda. Talán ugyanúgy érezték Latinovits nézői a feleslegesség kínzó fájdalmát, ahogy én őt nézve. A Három nővér Csebutikinjaként Sinkó Lászlóval ikrekként olvassák már az újságot. Gothár Péter rendezte Lear királyban döbbenten láttam, ahogy Gloucesterként kaján szemmel figyelte Kulka vergődését a szerepben. Ibsen Nórájának Krogstadjaként nem kisebb bravúrt hajtott végre, szerethetővé tett egy zsarolót. A Vihar örök Prosperója, olyan elegáns lemondással tolmácsolta, hogy oda már minden varázsa. És ő Hamlet apjának szellemalakja, egyben a legmurisabb (piás) Sírásója is. Nem felejtem, hogy Pitou-ként milyen gyöngéd szeretettel és megértéssel engedte Vári Éva Sarah Bernhardtjának, hogy a színpadon nőnek öltöztesse, kirúzsozza és rizsporral pamacsolja szakállát. Ahogy azt sem, hogy II. Henrikje mellett Hernádi Judit Eleonórája lehetett az oroszlán (télen), s nem maga. Megmarad Szilvai Tódorként, amint álruhában kaján, szögletes esetlenséggel felkapja hosszú szoknyáját, és dühödt fújással helyrebillenti főkötőjét. (Esküszöm, férfibáj szakon végzett a főiskolán, nem is színészként.) De biztos dobogós a Jágók, a II. Edwardok, a Kerekes Ferkók és a Willy Loman-ek versenyében is.

Alakításaiból süt az emberismeret, sok-sok privát megfigyelése szintetizálása. Mert szemlélődő típus, s egy kézműves alaposságával rakja össze a szerepeit, apró, finom gesztusokból - ha lehet, és a szerep nem követeli meg - alig mozgással körülírva hőseit. Színpadi karakterei védjegye: a szemérmesség, a kissé szégyenlős mórikálás. „Hiába nézem ellenséges szemmel”, nem kapom rajta, hogy csak illusztrálna, játszana. Bejön a színpadra, és onnantól létezik, csak éppen egy idegen ember, a szerep jelmeze van rajta. Némi pátosszal szólva a magyar színház férficsillaga évtizedek óta. Hóbortok, stílusok, divatok jöttek-mentek, ő mégsem ment ki a divatból. Hihetetlen, hogy mára ő is egy „nagy öreg”, amikor még mindig Kányát látom az őszbe csavarodó haja, szürke borostája alatt, akár még botra támaszkodva is.

Úgy hozta a sors, hogy testközeli, civil lenyomataim is vannak róla. Biztos ő az utolsó „színészúr”. A színpadon, de a mindennapokban is. Mert stílusa van, és úrnak született. Alapvetően nagyon udvarias, de nem közvetlen és kedves ember, gátlásos, félénk, amit pánikszerűen (majdnem) durvasággal kompenzál, ha veszélyben érzi privát szférája védettségét. Szabad szájú, kicsusszan egy-egy vaskosabb kiszólás, de furcsamód eleganciával. Álltam vele párszor a lipótvárosi Ági Zöldség - Gyümölcsösnél, s még egy szenesember is megirigyelhetné, ahogy Melindával társalog az uborkákról és a káposztákról. (Magam is jól boldogulok a nem hagyományos konyhaművészetben, de sokszor felmerült bennem a kérdés, mégis mit süthet/főzhet abból, amit összevásárol.) Elképesztő zavarban van, ha színművészként kezelik, és akár az oposszumok halottnak tetteti magát, ha szeretettel, érdeklődéssel fordulnak felé az emberek. Remek radarja van arra, mikor kell beleállnia valamibe és mikor lehet következmények nélkül kivonni magát. Amikor számára fontos személyről, eseményről van szó rapid, azonnal adja magát, ha nem, némán visszaveri a kérést, akár a doveri sziklák a hullámokat. Ritkán, de tud locsi-fecsi lenni, mikszáthi ízzel, huncutul anekdotázni. Nem is kicsit szentimentális, és nem áll tőle messze, hogy saját emlékei hatása alá kerüljön, mélyen elmerüljön egy pillanat alatt a múltban. Egy gyermek rajongásával beszél szeretett pályatársairól, csakis és mindig a személyes emléke, élménye alapján. Egy érintést, egy kézfogást, egy színpadi összenézést őriz magában, és úgy idézi fel, hogy újraéli, a hallgatósága meg vele együtt átéli. Szikár a humora, inkább szellemes, és nem áll tőle messze a gonoszkodó, epés csipkelődés. Mégsem lehet haragudni rá, hisz ezt is bájjal teszi.

Őrzöm néhány zavart mosolyát is, ami mindig pontosan elárulta, milyen vi­szonyban is volt éppen önmagával, a világgal.         
 
Kis aggodalommal figyelem pályáját. Jó öt éve volt az utolsó, rászabott „nagy szerep”. Pedig nem azt látom, hogy fáradt lenne, szellemileg vagy fizikailag nem bírná. Nem tudom miért, de kiszol­gáltatottnak érzem színész létét, mintha a tehetségével tékozlóan bántak volna az elmúlt évtizedben. Pedig igen érdekelne még ennek a krúdys úrnak a színpadról közvetített, szelíden szép gondolatai, színész titkai. Hogy színháza miként használja tehetségét, arról ő nem tehet, hogy ő mire használja, az már az ő felelőssége. Persze a hetedik X előtt hova menne a K.Ö.R. Szentháromság (Katona-Örkény-Radnóti) egyik pilléréből? Megértem, hogy nem akar szabadúszó lenni újra. Érzem, látom, szereti a társulata. 

Ő azon színészek egyike, akivel Orlai Tibor és magánszínháza nagy jót tett. Nemcsak financiálisan, hanem emberileg és szakmailag is. Kedvére való lehetőségeket, társakat adott neki az elmúlt évtizedben, amelyekbe, akikbe örömmel kapaszkodhatott. A Sírpiknikben Egri Mártát, akivel cinkos barátságban van. A Love Letters és az Oroszlán télen című darabokban Hernádi Juditot, aki egy gondos anya szeretetével terelgeti őt. Az Isteni Sarahban, A nagy négyesben és az Aranytóban Vári Évát, akivel a hasonló ízlés, színpadi lét, a külvilágtól való tudatos elzárkózás köti össze, pontosabban az ő közös világuk a színház.     

Még mindig fiús a mosolya, holott mögötte már öt színházi évtized. Szeretném, ha lenne valós jelene, szerepe, ami egy ilyen színész nagyvadnak egyszerűen kijár.  Reménykedem Orlaiban!

Megjelent: 2071 alkalommal