Iza színházban járt - 33 álom/Esterházy Péter: 33 változat Haydn-koponyára (Örkény Színház)
csütörtök, 21 október 2021 11:56

33 álom/Esterházy Péter: 33 változat Haydn-koponyára (Örkény Színház)

Értékelés:
(43 szavazat)

És itt majd bejön egy úthenger....

(Örkény Színház – 33 álom/Esterházy Péter: 33 változat Haydn-koponyára- 2021 szeptember 30. / október10.)

Iza: Számomra csalódás volt az Örkény Színház első, páros bemutatója. A tény, hogy két év bezártság után ez az „üzenet”. Nem tudom, mi ijesztett meg jobban, hogy egy színészt művészet címszó alatt a végtelenségig lehet szívatni, vagy az, hogy láthatóan volt, aki ezt élvezte a színpadon. Egy híres, közel kétszáz színpadi bemutatót maga mögött tudó színésznőnk frappánsan úgy összegezte az ilyen előadásokat:”…. amikor nem tudja a rendező pontosan, hogy mit is akar, azt mondja…..és itt majd bejön egy úthenger.” Úgy érzem, az Örkény Színház színpadára most megérkezett az úthenger. Színházi léptékkel nézve nem jelent semmit, hogy ez a két előadás most megszületett, talán ahogy az se jelentett volna semmit, ha nem. E „semmiért” viszont a színpadon lévők vért izzadnak, cikázva az Örkény Színház és az Örkény Stúdió színpadjai között a párhuzamosan folyó előadások alatt.
Éva: Most akkor ez esztétikai, jelképtani, filmtudományi speckoll 35 éven aluliaknak, vagy csak nem ittunk eleget? Kihagyjuk a legendás „nem találunk szavakat”-idézetet és megállapítjuk, hogy az egyik előadás egy vizsgaelőadásba oltott tarantinós ördögűzés videotékában visszafelé, a másik meg – az Esterházy Péter-báb miatt – szíven rúgó hommage végre EP-szöveggel és az arra optimalizált, nagyot teljesítő Znamenák -BBM-Csákányi triásszal. Kolléganővel ellentétben a 33 álmot azért nézném meg még egyszer, hogy már feszengés nélkül élvezhessem a teljesítményt, a 33 változatra meg elvinném egy barátomat, aki egész jól viseli, hogy feszt EP-idézetekkel traktálom.  
    

33 álom

Iza: Szerző nincs feltüntetve  a színlapon, ellenben két dramaturg dolgozott azon a darabon, aminek kb. két hiteles mondata van: „A fiatalok elmennek a p….ba!/ Zsámbéki Gábor megmondta, elemezni, elemezni, elemezni”. Ezen túl zörejek, zajok, kvarkogás, egy hosszú monológ szlovákul Ficzától, amiből a dakujemet pont meg is értettem. Olvasom a sok színházi traccs-oldalon, hogy minden második néző leírja: „Nem tudom mit láttam, de zseniális volt!” Mégis mi? A sokajtós, de üres színpad, amit 10 percenkénti füstfelhő borít be? (Amire végigszáll egy löket a nézőtér felett, jön a másik.) Felnőtt emberek szemérmének megtiprása? Azt megértem, ha az Equus-t, a Lulu-t, vagy a Gőz-bent nem lehet jelmezben megcsinálni, de egy narkós lázálom-halomban mire a sok mezítelen test? Lehet, azért nem értettem, mert még öntudatlan részegre sem ittam magam soha. Ha legalább ez az élmény meglenne, könnyebben vettem volna a „szürreális álom-szkeccseket”.      
Azt megértettem, Bodó Viktor rendezőre hatott Tarantino, a japán horrorfilmek, Kuroszava, Coppola Apokalipszis most-ja, és a megújult Marvel-moziverzum. Keresztes Gábor írt egy fémes-ricsajos alázenét, Duda Éva meg betanított egy hátra és oldalara araszolós pók-koreográfiát. Ezzel a rendező 15 színészt és 9 színészpalántát megjárat oda-vissza a színpadon 90 percben. MGP - Koltai Tamás - Tarján Tamás hármasa nem dumálná be nekem, hogy az output megérte a befektetett munkát, mert legalább egy emlékezetes bukást produkált.  Rám még annyira sem hatott, hogy azt mondjam: ez rossz. Egy hivatásos színikritikus sem fogja leírni fehéren-feketén: Emberek, a király meztelen! Félnek, azt hiszik nem értik.
Az előadás két pozitívuma: viszonylagos rövidsége (nem egy Mohácsi mértékegységű darab) és hangos-füstös-villódzó volta, mert nem süpped unalomba. Másfél kidobott óra az amúgy gyorsan szálló életből. Lehet mondani persze, ostoba vagyok, nem értem meg a kor színházművészetét. Ez az opció mindig benne van a pakliban. Amúgy meg úgy gondolom, ha Bodó színész lenne ebben a produkcióban, nagyon nem örülne a rendezői változatnak.   

Éva: Most így utólag olvasva tényleg ott van a színlapon, hogy álomképek, formai kísérlet, meg világunk feldolgozhatatlan tébolya. Az értelmezési tartományt illetően tehát nem voltunk átejtve, igaz tájékoztatva sem. Kíváncsian vártam, hogy legalább el tudom-e majd mondani értelmesen bárkinek mit láttam, de csalatkoztam. Kb. a tizedik álomtól már kifejezetten hülyén éreztem magam, hogy Bodó agyában lévő, az előadásba beépített kulturális referenciapontokról lövésem sincs, de sok „olyanmint”-et láttam, legyen az ördögűzés, korai szamurájfilm, kedélyes szlovák élveboncolás, pókjárás inkluzíve Tarantino, és ezek folyamatos kaleidoszkópszerű újrarendeződése. Aztán elhessegettem a magyarázatot – máig nem tudom, hogy helyesen-e –, hogy az életkorom, mint az utalások értelmezését lehetetlenné tevő determinikus tényező a bűnös, és felfogtam, hogy az összhangzó értelem hiányzik. Itten kérem, jelenetenként van a „dőljünk hátra és élvezzük” direktíva, így már kissé könnyebb lett. Fizikailag pontos lebonyolítást igényelnek az álmok, az időzítés hibátlan, a színészek nagy alázattal és/vagy élvezettel teszik a dolgukat. A miértre azonban nem tudok választ adni a teljesítmény elismerése mellett sem, a képek meglepők és megfejthetetlenek, a ritmus kifogástalan, az összérzet a rémálomból lidércnyomásba, onnan meg a másnapos bambulásba vezet. Sok trip ez egymás után a diszkomfort és a nyomasztó közötti skálán, folyamatos szívtáji nyomással, hogy mikor jön egy még rémisztőbb álom. Örüljünk, hogy élünk. Ebben az előadásban benne van egy vizsgaelőadás elszántsága, a médiadizájnerek apoteózisa, sok kiváló testű-állóképességű fiatal színész bemutatkozása, a beérkezett művészek szakmai lojalitása. Meg az én legendás képzavaraim, mikor megpróbálom elmondani mi is volt. Kolléganőnek – bár kiakadt – abban igaza van, hogy rendezze meg Bodó színészt Bodó rendező. Élvezettel nézném. Szöveget tartalmazó előadásban!

Esterházy Péter: 33 változat Haydn-koponyára

Iza: Kovács D. Dániel írásos partitúrából dolgozott, ez jótékonyan látszik az előadáson. A 33 változat Haydn-koponyára estet még élveztem is, EP írta, és a fellépők hitele eladta. Szkeccsek itt is, de van történet, dramaturgia, nevezetesen Haydn származása, családi háttere, zenei munkássága, kortársai és önmaga elfogadásából fakadó frusztráltsága. EP mintha a Wikipédiából dolgozott volna, minden fontosat megtudunk a zeneszerzőről. Egy amatőr zenész - tisztességes foglalkozását nézve bognár - fia, aki egész életében kitartott udvari muzsikus, botrányos viszonya volt a házas Luigia Polzelli énekesnővel, meg még sok más hölggyel, bár kevésbé bizonyítottan. Személyes ismeretség fűzte Mozarthoz és Beethovenhez. Mindeközben a legtermékenyebb zeneszerzők egyike, száz szimfóniát, húsz operát, négy oratóriumot, több tucat versenyművet és száznál is több kamarazenei kompozíciót tudhat magáénak.  
Az előadás három tartópillére: Haydn-Znamenák István, Haydn anyja-Csákányi Eszter és a narrátor-Angyal szerepében Borsi-Balogh Máté. Mindhárman olyan színpadi (zsebszínpadi) aurával bírnak, ami szinte szétfeszíti azt a 4x5 méter, ami kb. a Stúdió színpada. (Első sorokba ne üljünk, zavarba ejtő a kényszerű szemkontaktus.)
Füst itt is van, meg EP-bábu, akár Kempelen Farkas sakkozógépe, amit nehezen, kínnal mozgatnak a színészek. Van szürrealista vonulat is, bár ennek mégis valós alapja van. Amikor az 1809-ben a sebtében eltemetett Haydn földi maradványait Kismartonban nyugalomra helyezték volna az Esterházyak, a sír felnyitásakor látták: a koponyája hiányzik. A fáma szerint Karl Rosenbaum, egykori Esterházy-titkár és Johann N. Peter börtöngondnok emelte azt ki a sírból, hogy a kraniometria tanait tanulmányozzák rajta. A test a fejjel csak közel 150 év múlva, 1954-ben egyesülhetett újra! A darab hosszan karikírozza, ahogy megcsonkítják a zeneszerző testét sírjában.
Borsi-Balogh Máté Angyala emlékezetes. Hangos, trágár, vidám, zsémbes, pragmatikus sörivó. Nem lövöm le a poént, Nagy Fruzsina olyan jelmezt készített a színész számára, ami magában is „megcsinálja” EP Angyalát. Znamenák pontos a szegénysorból származó, sokat és hosszan nélkülöző, betegséggel gyötört, „kitartott” művészsorssal, az összes emberi kicsinyességgel és kínnal: nem vagyok elég szép, elég jó, elég tehetséges. Kis Salieri-style is bekúszik, Mozart zsenijével ütközve. Az ifjú Amadeust Patkós Márton adja, remekül. Ricsajos, rendetlen, tele ifjúi hévvel, a zseni gőgjével, éppen és pont visszatartva magát a már soktól.  Csákányi Eszter meg Csákányi Eszter, bizony sok, és így tökéletes. Spontánnak tűnik, ám mégis nagyon precízen kidolgozott a karakter. Felragyog, inkább felbugyog a féltő, kellemetlen, kissé despota anya szerepében.
 
Éva: Ezt láttam másodjára, őszintén örvendezve a drámaszövegnek vala. (A 33 álom után tulajdonképpen bármilyen szövegnek örültem.) Az Angyal mindig izgalmas kérdés Esterházynál, prémiumdöntés, hogy Borsi-Balogh Máté lett ő. Nyers, de nem animális, szellemi szabadfoglalkozású cinikus-aktív aktor ez az Angyal. Várom is, hogy jöjjön vissza egy bármelyik következő EP-ben. B-BM akkora nyeresége ennek az előadásnak, mint Znamenák volt anno az Én vagyok a Te-nek.  Znamenák ráadásul az EP-galaxisban így átsétált az egyik előadásból a másikba. Legalábbis jó ezt hinni.
Kedélyes önreflexióval rögzítettem saját ijedtségemet a kezdő jelenet többszöri ismétlődésénél, hogy ez is 33 álom-stílusú lesz, de megnyugtatom az összes olvasót, hogy nem. (Vagy elszomorítom.) Kovács D. Dánielnek sikerült olyan szerkezetet adnia az előadásnak, mint mikor EP az Egyszerű történet..., kardozós változatban lábjegyzetes vendégszöveg-azonosítás örvén (majdnem) párhuzamos regényt írt. Tényleg jövés-menés volt a két főszál között, a jelenetek stílusa passzent, de dinamikájuk bejósolhatatlan lett, a váltások élvezetesek voltak. Znamenák Haydn-ja néha kettesben maradt a saját önbizalmával, ezek a kontemplatív részek a legjobbak, az időzítés-játékot és a nyelvi csillagszórást vártuk nagyon és azt meg is kaptuk. Znamenák tud egy olyan titokzatos dolgot, hogy monológhelyzetből kiszélesedő szellemi-érzelmi horizontú monológhelyzetre nyit, a szöveget kísérő tevés-vevés megáll, a hangfekvés magasabb, a beszéd szaggatottabb-reménytelenebb lesz, ott maradunk az emelt szöveggel, több dimenzióval. Én ezt nagyon szeretem.
Csákányi Eszter fékezhetetlen erejű, talajmenti, esszenciálisan kisszerű Haydn-anyukája imperatívan veri bele a nézőközönség fejébe a lexikális adatokat, vési be fiacskája jelentőségét. Csákányi egyre szürreálisabb hajcsavarókkal, búrákkal jő be, kiválóan csapja le az összes szöveg adta labdát, lép be-lép ki a kontextusból, élvezetesen grasszál az Esterházy-szövegben, Znamenák méltó párja.
Józsa Bettina Bernhardja és Polzellije két passzé szerep emlékezetes megoldása, először érzem, hogy a jó helyen van ez képességes szép színésznő. Vajda Milán Rosenbaumja és Zsigmond Emőke Therese-je házi szürreál-versenyt tart, eredményhirdetés minden előadáson. Hamurózsaszín, sárfoltos, szatén felvágott nagyestélyit kapával ilyen nonsalansszal színésznő még stúdiószínpadon nem viselt, az sicher, Herr Rosenbaum harisnyájáról még nem is beszélve. Virtuóz kabinetalakítások, ahogy régen mondták.
Patkós Márton Mozartja kiszól Formannak, beszól az utókornak, majd elsodorja Haydn-t, lop, késik, kamuzik, bűbájosan ellenszenves. Tényleg ne üljünk az első sorba, lelök a menetszél.
És akkor az EP-robot. Szíven voltam ütve, hogy Esterházy Péter fizimiskájával, ősz hajával, termetével mozdul, néz, beszél valaki-valami. Mindig úgy gondoltam, hogy hát istenem, meghalt, halandók vagyunk, de attól még írhatna. Az ötlet merész, a megvalósítás felzaklató.
Ezen a kicsi helyen, kicsi időben Bartha Bendegúz és Bartos Ági egyetemi hallgatók, Mészáros Csilla és Dávid Áron bátran, pontosan, profin vették fel az előadás fordulatszámát, remélem, találkozunk velük később is az Örkényben.
Még valami, tényleg nem tudom, hogy Bíró Kriszta és Takács Nóra Diana a szimultán zajló 33 álomból jött-e át, de ha igen, ha nem, az a próbaéneklés-betét annak idején egy főiskolai felvételit biztos ért volna.

(Fotó: Horváth Judit)
  

 

Megjelent: 651 alkalommal