Iza színházban járt - Robert Wilson - Szophoklész: Oidipusz király (MITEM 2021)
vasárnap, 19 szeptember 2021 13:17

Robert Wilson - Szophoklész: Oidipusz király (MITEM 2021)

Értékelés:
(37 szavazat)

Pofonofon  

(Nemzeti Színház/MITEM 2021 – Szophoklész: Oidipusz- 2021. szeptember 17-i előadás)

„Egy jó ütés nagy csodákra képes,
Kitüntetés, csillagokkal ékes.…
Ha beindul a nagy pofonofon,
Ketten osztozunk meg a pofonokon:
Én adom, és te állod majd!..”
(Geszti Péter: Dzsungel könyve)

2019 késő őszén bekeveredtem a nápolyi Teatro di San Carlo teherliftjéhez. A falakat a színház dolgozóinak, művészeinek Robert Wilson rendezőhöz írt üzenetei borították, a 2018-ban a Pompei Teatro Grande-ban tartott közös produkciójuk, az Oedipus emlékére. Igazán kedves sorok voltak. Naná, hogy kapva kaptam az alkalmon, hogy - ha három év elteltével is -, de megnézhessem az előadást Budapesten. A maga nemében lenyűgözött a produkció, bár nem ezt várom a színháznak aposztrofált intézménytől. Amit láttam: fény-, hang- és táncjáték ötnyelvű narrációval, 80 percben. Patikamérlegen beállított arányok és hatások, iszonyatos munka, és tiszteletreméltó művészi fegyelem. Semmi spontaneitás vagy egy kis rés a „véletlenre”. Enyhén didaktikus a művészi üzenet, egy éppen a legnagyobbak közé sorolt rendezőtől.

Az előadás lassú folyású rituálé, letisztult és elegáns. A fények gyönyörűek, a színészek mozgása kínosan geometrikus, centiről centire megtervezett. Úgy tűnt, Wilson számára Oidipusz a fény tragédiája, a fényé, ami elvakíthatja és tévútra viheti az embert. Ezt a fejünkbe is veri. Egy „soha nem ér már véget” érzetű, magas hangú, fület bántó csikorgással indul a darab, majd – végével kezdve a történetet – pontosan hét percen át nézhetjük, amint Oidipusz a tenger felett egyre nagyobbra dagadó napkorong fényével megvakítja önmagát. Ezt követi a szuggesztív történetmesélés vagy inkább álomszerű látomás, annak az öntörvényű feldolgozása, amit Szophoklésztől ismerünk.

Javára írtam a produkciónak, hogy erősen tömörített a történet, amire megunhattam volna vége is volt. Carlos Soto jelmezei váratlanok, bátran használja az emberi testet a maga szépségében,és kifinomult ízléssel szörföl korok, divatok, stílusok között, az ókortól a XX. század 40-es évein át akár a kreol ékszer divatig. Annick Lavallée-Benny vezetésével létrejött fényhatások adják a varázslatot, teszik álomszerűvé, színessé a tánc-, és mozgáskoreográfiákat.

A nem színházi mindenevők gyorsan megfogalmazhatták: ma kellett volna intoleránsnak lenni a színházlátogatással. A „wilsoni tökéletesség”: idegesítők a 4-5-szöri, egymást követő szövegismétlések, hogy váltakozva öt nyelven (görög, olasz, angol, francia, német) folyik az előadás, a narrátor már-már rikolt, bizony néha unalmasak és hosszúak a trükkök. (Magam is megállapítom, hogy a Teatro Grande Pompei-ben azért ez jobban hathatott, mint egy fekete alapzatú, sötétkék hátterű kőszínházban.)

Ami kifejezetten megfogott, az a rendező színpadi csapatépítése. A szereplők zöme 70 év körüli. A jelenlétük, a lassú és kimért, bár energikus mozgásuk érdekes kontrasztot adott a szinte szoborszépségű, ​fiatalságot sugárzó, dinamikus táncosokkal. A történet két mesélője, a tanúk: Angela Winkler (1944) és Lydia Koniordou (1956), Tyresias szerepében Meg Harper, Merce Cunningham hajdani táncosnője (rejtély születési dátuma, de már 1968-ban, egyetemi oklevéllel csatlakozott Cunninghamhez), és a szaxofonos Dickie Landry (1938). Kilógott a sorból színpadi jelenségként Laetitia Lalle Bi Benie táncos/színésznő. Ébenfekete, sudár, akár az Akropolisz egyik kariatidája, és gyönyörűen szaval francia nyelven.

Szóval fény-, hang- és táncjáték ez az előadás, komoly szellemi és fizikai koncentrációt követelve a részt vevőktől. Akit besodort a hangulata, az érzete az élvezte, ahogy magam is, bár a rendező önnön művét „egy kórusmű vizuális installációjának” írja le, s ez nem is jár messze az igazságtól. Sok szereplő építi például Théba városát összecsukható műanyag székekből, hosszan, kínosan pontos geometriai rendben, ahogy egyedi a koreográfia, amely során - néma konoksággal – az Oidipuszt játszó Scott Jennings „székről székre” lebontja azt, így megszabadítva a várost a pestistől. Kicsit idegennek éreztem Whesley Enoch ősi menyegzői tánckoreográfiáját is az előadás alatt, de végül is ez maradt meg a legjobban.

Olyan szerencsés vagyok, összevethettem az előadást Achim Freyer – egy másik, 85 éves rendező-csodabogár – 2019-ben Salzburgban látott, Enescu zenéjére alkotott Oidipusz-történetével. Ami szintén egyedi formanyelvvel és színpadképpel bírt. Furcsa felismerés volt, hogy Wilson műve magyarázta meg bennem utólag Freyert, és viszont.

Üröm az örömben, hogy ehhez az előadáshoz Robert Wilson és Vidnyánszky Attila „elő-és utójátéka”, kölcsönös erőfitogtatása is hozzátartozik már örökre a fejemben, nem csak a nápolyi teherlift rendezőnek szóló falfeliratai.

Nem feltétlen ízlésemnek való a mai magyar színházi leosztás (különösen nem a források felosztása), de nem tudom kaján örömmel figyelni, ahogy a rendező „állást foglalt”. Nem akarta a magyar nézőket megfosztani produkciójától, ezért nyílt színen elfogadta a szervezők meghívását, ezzel a részvételt, vagyis „eladta és kihelyezte” az előadását, hiszen azt a magyar adófizetők pénzéből fizeti a MITEM, így „tiszta pénz”. Majd a megnyitó másnapján - a politika színterébe rántva ezzel a produkciót -, levelet intézett web-oldalán Párizsból a magyar színházi élet - kormányzat által támogatta - erős emberének, nyilvánosan megalázva ezzel. Ez neki semmibe nem került a Szajna partján, csak a rendezői gázsija felébe, amit felajánlott a FreeSZFE részére. Szép a pártos kiállása, tiszteletreméltó a saját művészi hitele felajánlása egy fontosnak tartott ügy mellett. De nem az ő hátán fog csattani az ostor, hanem azokén, akik már egy éve a cipőjük mellett járnak, sok megaláztatást elszenvedtek, és lassan kivéreznek. Akik látták múlt héten a Színházi Kritikusok Céhe díjátadóját, azon Upor Lászlót és csapatát, mint büszke, ám vert hadat pontosan tudják, miről beszélek. Nem Wilson feladata a magyar kulturális/színházi életben való rendcsinálás, hanem a miénk. Ha ki akart állni művésztársai mellett, ez a „statement” jöhetett volna egy évvel korábban.     

[Szereplők: Tanú 1 - Lydia Koniordou/ Tanú 2 - Angela Winkler/ Oidipusz - Scott Jennings​/Iocaszté - Casilda Madrazo/ Asszony - Laetitia Lalle Bi Benie/ Egy fiú - Alexios Fousekis/ Teiresziasz / Pásztor - Meg Harper/ Férfiak  - Alessandro Anglani, Marcello di Giacomo, Gaetano Migliaccio, Francesco Roccasecca/ Táncoló nők - Laila Gozzi, Casilda Madrazo, Annabella Marotta, Férfi szakszofonnal - Dickie Landry/ Fekete árnyékok - Esküvői táncosok - Meg Harper, Alexis Fousekis, Laila Gozzi, Alessandro Anglani, Marcello di Giacomo, Francesca Gabucci, Annabella Marotta, Gaetano Migliaccio, Francesco Roccasecca]

Megjelent: 542 alkalommal