Iza színházban járt - David Hare: Amy világa (Szerepeink) - Belvárosi Színház/OPI
kedd, 21 szeptember 2021 16:54

David Hare: Amy világa (Szerepeink) - Belvárosi Színház/OPI

Értékelés:
(42 szavazat)

Easter egg    
 
(Orlai Produkciós Iroda – David Hare: Amy világa (Szerepeink) – 2021. szeptember 16.)  

Iza: A darab egyik felvetése: eljöhet-e az idő, amikor meghal a színház? Az este után csípőből rávághatnám a választ: most. Hernádi Judit akarata, színészi ereje sem menti az előadást, mint már annyiszor. Valahogy maga is kedvetlen: egy remek szerep jött vele szembe, de a rendezői koncepció ellenében mégsem játszhatja azt ki. Látszólag minden és mindenki a helyén van, fegyelmezett a színpadi csapatmunka, de már a bemutató környékén fáradt, erőtlen a produkció.           
Éva: A szó, amit kerestem: frekvencia. Van egy speciális, behatárolt tartománya az Orlai-produkciók nagy részének, s ennek az előnyei egybeesnek a hátrányaival. Nem tud nem „siker” lenni egy kellemes rezgésszámú, egy vagy két nagyvadra épített társalgási darab jókezű, vagy klasszikus rendezőkkel. De ott van néhány előadásban a titkos easter egg, amit pont ők rejtenek el: mit játszhatnának el, s mi az, amit nem látunk. Ez vágyakozást kelt, és hiányérzetet szül. Most is egyszerre néztünk egymásra kolléganővel és mondtuk: Arkagyina. Aztán nem az lett.

Iza: David Hare darabja 1997-ben debütált a West End-en, a cselekménye 1979 és 1995 között játszódik Berkshire-ben és Londonban. Kiss Julcsi jelmezei szerint ez így is maradt. Valló Péter rendező magára vállalta a díszlettervezést is. Téglalapalapú doboztér, sás zöld falak, piros, üresen tátongó képkeretekkel. Két lábtartós, jobb darabnak látszó fotel a vidéki Angliából. Az idő múlását három részen át a díszlettárgyak eltűnése érzékelteti, míg az utolsó jelenetre egy majdnem üres színházi öltözőbe érünk, amelyet az egyik régi fotel átmentése köt össze a kezdetekkel. A díszlet nem rúgja be a nézői továbbgondolás ajtaját, de annak, aki amúgy ismeri a darabot, tartogat némi támpontot a történet mélyéhez.
Éva: Minden virtigli társalgási darab arra való, hogy a kispezsgő/perecezzen az ember, felvegye az új ruháját, és ne hagyja magát kínzó kérdésektől mardostatni. Az OPI igényes, nemzetközileg sikeres darabokat választ, melyekben van többlet az átlagos családi-szerelmi-egzisztenciális kérdéseken túl is. A közönsége azonban meghatározza, mivé lehet rendezni ezeket a darabokat. Így volt ez most is.

Iza: A színmű négy jelenetben, két részben eredetileg két hangsúlyos témát ölel fel: híres színésznő anya és a lánya közti kényes érzelmi egyensúly megbomlása az anya önzése miatt/ eltűntetheti-e a színházat, mint műfajt az online művészet, a hírközlés. Pár éve látható volt a YouTube-on Judi Dench-el a New York-i, 1999-es előadás felvétele, és úgy másfél évtizede Vári Évával a főszerepben nálunk is bemutatták a darabot a Budapesti Kamaraszínházban. Mindkét színésznő – talán nem véletlenül -, megérezve a darabbéli egyik alapkonfliktus és a saját hivatása kapcsolódását, egy quasi Arkagyinát vitt a színpadra. Egy alapból arrogáns anyaszörnyet uralkodási vággyal, megkérdőjelezhetetlen fölénnyel a világ és mindenki ellenében. Még vert helyzetükben is erősek és dacosak voltak, megmutatva azt, amíg ők a színpadon vannak, addig a színháznak nincs félnivalója holmi elektronikus bizbasz ellenében. Nyilvánvalóan azért, mert így van értelme a darab főmondanivalójának. Talán a legszebb jelenetük volt a vége táján, amikor a színházi tükrükkel szemben „sminkeltek”, s csak a tekintetük játszott némán, amiben benne volt keserves, már több évtizedes színésznői létük.
Valló Péter rendező ezt valamiért nem engedte meg Hernádi Juditnak. A híres színésznő karaktere most egy Berkshire-i lelkészfeleség prototípusává redukálódott, aki kényszerű szarkazmussal védekezik a támadó világ ellenében. Az utolsó jelenetben végig háttal ül öltözőtükrének, nem kapja meg Hernádi a számára élvezetet adó „jutalomjátékot”. És emiatt végig értelmezhetetlen, hogy Amy, a lánya, a címszereplő miért kapálódzik a feltétel nélküli, önfeladó szeretet hiánya után, amikor anyja olyan akár egy kotlóstyúk, éppen cseppnyi pikírtséggel, és önzetlennek tűnő féltéssel.
Ráadásként a darab szövege majdnem tőmondatokra van butítva, ezáltal a vita-dialógusok az erkölcsi és/vagy társadalmi kérdésekről (önzés, hűtlenség, önzetlen szeretetből való önfeladás, csalás, öregkori kiszolgáltatottság, a színház szerelmese és a médiavezérelt kultúrafogyasztó összecsapása) mosolyogni valók. Holott Hare drámája tragédia, s nem csehovi játék, ahol legalább magunkon nevethetünk. Emberi életek párhuzamos összeomlása akként, hogy előrekódolt: senkinek sincs kiút, annak sem, aki „nyer” az élet játszmájában.

Éva: Hernádi Judit a családfenntartó, a színésznő, az anya, a meny. Összefogja a család maradékát, azonban lánya, Amy (Gombó Viola) terhes is, szerelmes is, alaposan. Ráadásul a jövendőbelije nem könnyű ember, egocentrikus, hűtlen, karrierista, alárendelődést vár el. Hernádi a napsugaras kezdet vicces színpadi tevés-vevései között már sejteti azt az élettapasztalatot, ami láttatja vele a sötét jövőt, de nem akadályoz meg semmit. Fontos, hogy miért. Ebben a figurában eljátszható lenne a kifogyhatatlan erő, a zsigeri talpraesettség, vagy a színészi lét feltétlen elsőbbsége, de egyiket sem választja Hernádi. Ehelyett bármi elviselésére alkalmas, egyelőre féken tartott erőt mutat. Az erő forrása titok marad. A családi helyzet elkomorodásával, saját mestersége bántalmazása után sem ad kulcsot magához, de figyelmes szemlélő megláthatja az Amyval való hasonlóság lényegét: a hosszútűrés képességét. Idejétmúlt, de hasznos erény. Anya és lánya ebben azonosak. A zárójelenetben egyrészről a veszteségviselés szenvtelensége, másrészről az erő maradékának, mint emberi méltóságnak megőrzése emlékezetes, mindezt nem az emblematikus hernádis eszközökkel kaptuk. Szép, csendes játék volt ez, az előadás legjobb része. És az easter egg, a titkos híradás, a beavatottaknak szóló ajándék Hernádi és Valló tehetsége: nézzétek, ide tettünk egy nem várt dimenziót, mennyi mindent tudnánk még együtt. Maradnak így egyelőre az előadást érintő kérdések: mennyire tehetséges valójában a darabbeli színésznő? Tényleg vége a darabbeli világban a színháznak? És marad a hiányérzet. Például addig, amíg egy igen nagy színpadon nem játszik egy igen nagy Csehov-szerepet Hernádi Judit. Mondhatni, erre várunk évek óta. (Jó, Csehov opcionális.)
Gombó Viola alkati, személyes bája ellenére Amyként egy percig sem játszik naiv, vagy tapasztalatlan lányt. Tény, nehéz azt a színészi gravitációt fiatal színészként kezelni, ami Hernádi mellett tapasztalható, de Gombó játékát inkább dinamikus megfelelés, pontosság, ütemérzék jellemzi, így jól működnek együtt színpadon. Szép volt az, ahogyan a fiatal színésznő a családanyát és megcsalt feleséget is „tud” már, erősek voltak az egyedüllétet panaszló, megéltséget sugárzó jelenetei.
Hámori Ildikó játssza az egyre demensebb anyóst, aki a darabbeli idő haladtával elveszti a kapcsolatot világgal, marad a puszta szomorúság. Addig persze odatesz karaktert, humort, összefüggést, pontos és arányos. Volt egy jelenet, mikor a bajok közepette csak ült a tolószékben, zaklatott félálomban és folytak a könnyei. A közönség kisebb része nem bírta levenni róla a szemét, a nagyobb része poénra éhesen nézte a színpad másik oldalát. Hámori Ildikó pestiesen szólva megcsinálta a szerepet, kérdés, lesz-e a jövőben ennek jó közönsége.

Iza: A három asszony mellett három férfi a színpadon. Dominic, az árva, új eszméket képviselő, ambiciózus ifjú, aki filmrendezőként képzeli megvalósítani önmagát. A világgal, annak szereplőivel szemben bántón kritikus. Sőt, szerinte a kritika értékesebb, fejlődőképesebb lehet, mint annak tárgya, a művészeti alkotás. Kikapja magának a híres színésznő lányát, akit már kiképzett az élet arra, hogy „szolgáljon”, és ha kell, feladja az életét egy másik ember ambíciói miatt. Meg is tapossa Amyt, miáltal híres tévés személyiséggé, később filmrendezővé válik. Csak közben elveszíti Amyt, és vele együtt kicsit önmagát is. Sikeres, kiégett, és két évtized múltán maga is vészesen érzi, biztos nem ezt a lovat akarta. Dékány Barnabás könnyedén hozza Dominic figurájat, tenyérbizsergetőn nagyarca van az első perctől fogva. Nem olyan karizmatikus és elegánsan pimasz, mint egy korábbi Orlai-produkcióban, Mr. Sloane szerepében. Ám de nem is Parti Nagy szöveget mondhat.
Frank Oddie - a híres színésznő szomszédja, egyben szeretője - szerepében Kardos Róbert kellemes meglepetés. Ő talán most debütált az OPI-nál, és rögtön megtalálta az oda illő hangot és odatette a produkcióhoz elégséges színészi energiát és rutint. Pontosan érzi Hare-darabjában a csehovi filinget, eljátssza, hogy egyszemélyben Ványa bácsi, Asztrov és Szerebjakov. Csendes, reménytelen szerelem fűzi a színésznőhöz, évtizedekig vár rá, és közben szolgálja a maga módján, miközben önmagát annak whiskyjével vigasztalja. Egészen addig, amíg egy katasztrofális befektetési javaslattal - ami persze a színésznőnek igen tetszik -, el nem veri annak minden megtakarítását. Nem csaló, és kitart az asszony mellett a végsőkig, amíg az engedi. Kardos Frank-je látszólag tesze-tosza, kardigános, jelentéktelen vidéki férfi a felszínen, de a színészi játék megmutatja, hogy van ebben a pacákban mégis valami. Egy erős nő képes támaszkodni rá, és nem szükségből vagy szánalomból. Kardos kiválóan egyensúlyoz végig - kétségek között tartva a közönséget -, hogy Frank egy slampos kókler, avagy egy jótevő.
Zakariás Máténak, a színésznői ifjú színpadi partnereként rövid jelenése van a darab végén. Mozgása, alázatos testtartása, hanghordozása remek karaktert ad egy, a West End-től igen távol kezdő színész figurájához. A szerepben felcsillantott ifjúi naivitása szeretnivaló, ahogy a siker utáni vágyából fakadó opportunizmusa ijesztő. Van a játékában humor, és amit öt percbe bele lehet sűríteni, azt Zakariás megteszi.     

Éva: Tényfaktum, hogy ez nem a Sirály, de arra ide nem is vennének jegyet, kell a dimenziószűkítés a hétköznapi szórakoztató és elgondolkodtató darabok iránt érdeklődő közönségnek. Furcsa paradoxon azonban, hogy pont az alkotókban, szereplőkben meglévő többre hivatott tehetség teszi átélhetővé és felismerhetővé a néhányunkban felébredő hiányérzetet. Még valami: a ragály 4.0-át pengetjük épp, a közönség 5%-án van maszk, tüsszögnek, köhögnek az előadás alatt. Nem illendő, szolidaritásmentes, veszélyes. Nem tudom mi a rosszabb, ez, vagy a fél ház, amiben ültünk. Reméljük a legjobbakat.
Iza: Néha elég egy színműt úgy színpadra vinni, ahogy azt leírta a szerző. Valló Péternek ez talán márkajele, ennek a mestere, a lassú történetmesélésnek. Hare darabja azonban annak ellenére, hogy jól megírt dráma, nem korszakos mű, ami úgy hatna, mint pl. az Üvegfigurák. Nagyon kéne valami kézzelfogható, a színpadról átjövő gondolat, hogy mégis minek tartja fontosnak a produkciós iroda és a rendező ezt a darabot most, és éppen így bemutatni, kissé a szerző ellenében is. Érhető lenne, ha Hernádit akarnák helyzetbe hozni, de szinte visszanyesték a szárnyait, nem játszhat ki egy majdnem Arkagyina szerepet. (Ahogy Éva mondja, ezt nem is itt kéne, mert itt nincs tere, közönsége, hanem a Szent István krt-on, ahol egykor Nyina volt. Milyen szép kör lehetne egy vitathatatlanul nagy színésznő pályáján.)
Az is érthető lenne, ha a 70-es éveiben járó Valló rendezői ars poetica-ján lenne a hangsúly, hogy szerinte miért halhatatlan a színház. Ehhez képest csak fáradt rezonanciára futja: nincs mit tenni, kész, vége, lelép a tévé a film, s mi, az igazi, veterán színházcsinálók maradunk a külváros lepukkant termeiben művészkedni és önmegvalósítani. Érthetetlen még a darabhoz az alcím választása is: Szerepeink. Kinek, minek a szerepe? Hisz egyetlen karakter sem játszik szerepet Valló Péter rendezésében, csak elszenvedi az életet, ahogy arra a tehetségéből futja.

Felvétel: Toldy Gábor
         

Megjelent: 651 alkalommal