Nyomtatás
szombat, 17 december 2022 19:57

Spiró György: Csirkefej (Pécsi Harmadik Színház)

Értékelés:
(89 szavazat)

Pusztulatból megtisztulás     

(Pécsi Harmadik Színház – Spiró György: Csirkefej - 2022. december 14-i előadás)


Először láttam élőben Spiró darabját, és hálás vagyok, hogy színházlátogatói odüsszeiám állomása lehetett ez a - kétségtelenül - színháztörténeti epizód. Vincze János rendező 1988-ban e darab színrevitelével rakta le a Pécsi Harmadik Színház képzeletbeli alapkövét, és a dráma újragondolásával talán sokadszorra mentheti meg édes gyermekét, a Pécsi Harmadikat.  Sikert, vastapsot, ovációt és standing ovation-t sokszor láttam már, azt, hogy a közönség az előadás végén a dermedtségtől alig képes tapsolni, talán most először. Ahogy azt is, hogy egy nézőt olyan mélyen megérintenek a színpadon látottak, visszaköszönve onnan saját élete, hogy pánikrohamot kap. Vincze János és jelenlegi társulata képes volt újra rendhagyóra komponálni Spiró tragédiáját.

Az már a színházi legendárium része, hogy Spiró a Katona megrendelésére Gobbi Hildának írta a drámát, akinek a Vénasszony szerepe utolsó nagy alakításává vált. A darab szörnyű, előbb a főhősnő macskájával végeznek benne, majd őt magát is agyonverik. Mindezt valahol egy külvárosi lakókörnyezetben, eldurvult, másképpen, de magányos lakók között, ráadásul a rendfenntartó szervek szeme előtt.

Évtizedes tradíció már a Pécsi Harmadikban, hogy a színpadi látvány Vincze János rendező és Vata Emil munkája, most is. Nincs függöny, így a nézőtérről azonnal egy „bárhol és bármikor” külvárosi belső udvar tárul elénk. Balra graffitis bádog kocsibeálló, előtte lakásajtó, jobbra további három bejárati ajtó, mind más színre mázolva, közepén egy felborított vasteknő, előtte egy kirohadt kiskert, a felásott friss föld szaga belengi az első sorokat. Teljes pusztulat. Játék közben kinyílnak az ajtók, beleshetünk rajtuk, feltárul a lakók belső világa. Kinél a csupasz fal, kinél női aktos, régen lejárt falinaptár vagy giccses pasztell naplemente. Nincs meghatározva mikor és hol járunk. Lehet ez az ország bármely városának, bármely csóró külvárosi bérháza Magyarországon, a ’80-as évektől napjainkig, majd csak a szöveg egy-két utalása ad némi támpontot.  

Hammer Edit jelmeztervező követte a rendező gondolatmenetét, kortalanok, mégis korokon átívelők színpadi ruhái, és önmagukban történetet mesélnek. A rendőregyenruhák a ’80-as évekből, az Anya és az Apa öltözete a ’90-es évekből, a Nő ruhái az ezredfordulón túlról valók, míg Csitri és Bakfis, a Srác és a Haver szerelése mai. A Tanár vastag vörös bársony, brokáttal díszített nívós fürdőköntöse egy hajdani polgári jólétet szimbolizál, a Vénasszony színpadi viseletét az ’50-es évektől szinte napjainkig autentikusnak találhatjuk.

Vincze a Csirkefej újragondolása során nem tett semmilyen dramaturgiai bravúrt, ahogy azt tette 34 éve, amikor a macska elföldelése után, a játék 28. percében szünetet tartott. Szinte „hagyománytisztelően” vette sorba a színmű 16 jelenetét, amivel újrafogalmazott, az művészei megmutatása, mire képesek a deszkákon. Ugyan erőteljesen rendezői színház az övé, de célja „királysága” megmutatása. A dráma a rendező értelmezésében nem a Vénasszony tragédiája, hanem egy társadalmi réteg tragédiája. Lebegtet minket a helyszínt és a kort illetően, a jelmez és a díszlet ugyan mankók, de a szövegben vannak a kis „értelmező-bombái” elrejtve. Gondos dramaturg, már önkormányzat van, nem tanács, meghagyja a Gyivi-t, holott már TeGyesz van, százezer forint említése vagyonként funkcionál. Vagyis megüzeni, hogy a történet az élet körforgása, mindegy mikor és hol játszódik, a fontos az ismétlődés, hogy mindig lesznek emberek, akik képtelenek a minőségi életre, nekik csak földi pokol jut.

Vincze rendezői kézjegyének egyik markere a mindig hibátlan szereposztás, most is fogaskerékszerűen illeszkednek színészei az előadás egészébe. Ugyan lett volna több pécsi színésznő aspiráns is a Vénasszony szerepére, egy huszáros – ám a mélyén nagyon is átgondolt ötlettel - a főszerepet az éppen középkorú színésznőjére, Bacskó Tündére bízta. (Persze Törőcsik Mari is még viszonylag fiatalon, 54 évesen öltötte magára a szerepet Gobbi Hilda halála után. ) A Vénasszony tehát nem feltétlenül külsőleg vén, a lelke, a körülményei, az élete öreg már és fáradt.

A rendező és Bacskó jó másfél évtizede dolgoznak együtt, megtapasztalhatta, hogy Bacskó kaméleon-típusú művész, bármilyen színpadi őrültségre és átlényegülésre képes, ha jól van dresszírozva. Kivételes művészi együttállásuk. A középkorú színésznő az előadás közben, másfél óra alatt belülről kifelé megöregszik a színpadon. Tudom, hogy a világítás tette, de mégis úgy láttam, meg is őszül a feje tetején a játék végére. Bármiben láttam eddig, meghökkentett – a számomra - szélsőséges érzelmű színpadi jelenléte, az, hogy sohasem akarja ellazsálni, megúszni, mindig 101 %-ban adja ki magát a nézőknek. Nagy szerencse, hogy ez tökéletesen párosul művészi jó ízléssel, tapintattal, mindig csak addig ránt magával, amíg az nézőként elviselhető. Amit ezen az estén megmutat már-már állatias, ösztönből feltörő fájdalom, a magánytól való teljes eldurvultság, egy iskolázatlan – könnyen és bármikor a következmények átgondolása nélkül cselekvő és átkozódó - ember oktondi megszállottsága, hogy értelmet találjon az értelmetlenségben. Nincs ma az országban olyan (elit) művészszínház, ahol Bacskó tehetsége révén ne lehetne vezető színésznő, nagy szerencséje Pécsnek és a Pécsi Harmadiknak, hogy ő éppen Baranyában szeret.    

Vincze János sohasem foglalkozott tudatosan utódneveléssel, tanítással, de ez a premier megmutatja – ha talán tudattalanul is -, de mégis elvégezte a pedagógiai munkát, talán mert eredeti szakmája tanár. A szereplők fele az ő nevelése, a másik fele a kiváló szemét dicséri, amivel beemel egy-egy új „versenyzőt” aktuális produkciójába.

Az Apát és az Anyát játszó László Csaba és Tamás Éva abszolút Vincze-nevelés. A pécsi Nemzetibe nem tudtak beilleszkedni, de a Vincze-csapatba színművésszé értek. László Csaba erős fizikumát kiválóan használva fokról-fokra tárja fel ennek a lusta és gyenge, alkoholista, férfinak az összes emberi, de főleg lelki vakfoltját. Tamás Éva alakítása reveláció. A még mindig babaszépségű, óvatos színpadi jelenlétű színésznő abszolútra játssza a züllés minden formáját megélő, már teljesen leépült, csak szófoszlányok használatára képes emberi vegetációt. Még formás, csupasz lábait is pipaszárnak mutatja, ajka lefittyedését, szemhéja tikkelését is csak a hitelességig engedi. A darab utolsó tíz percében színpadra lépve felteszi az i-re a pontot.

A Tanár szerepében Bánky Gábor, aki a rendező régi „játszótársa”, és jutalomjátékot kapott tőle az Ady vászontáskával bevásároló, a költő étoszában élő sóher tanár szerepével, akinek széplelke semmi azonosságot nem mutat saját valóságával. Mint a partra vetett hal úgy fuldoklik ebben a közegben, s ezt Bánky egy-két tétova mozdulatával – szinte kizárólag a saját küszöbén való félős totyogásával - képes kifejezni, se ki, se be, ez a teljes és való élete. Amikor Adyt szaval az estén („Adjuk Neki hittel magunkat, Ó mégis csak legjobb Kísértet, nincs már semmi hinnivaló, higyjünk hát a van-vagy-nincs Úrnak.”), szinte a lélegzet is fennakad a nézőtéren, ösztönösen megérzi a közönség, egy művészpálya credo-ját látja.  

Tatai Gergő meghálálta Vincze Jánosnak, hogy élete egy nehéz szakaszában kézen fogta és bizalmat adott neki. Az intézetből háromnapos eltávozást kapott Srác szerepében végig önkívületben éli az előadást, egyetlen percre sem kiesve felfokozott művészi tudatállapotából. Őt nézni egy hullámvasút a nézőtérről. Ha tombol, mozdul a néző lába is, ha éppen meghunyászkodva elhiszi, hogy megnyugodhat, mert képtelen álmai a szerető apáról megvalósulhatnak, a néző is lazábban ül a székében. A hozzá hasonlóan kilátástalan helyzetben levő, de álmokat nem kergető Haver szerepében Fischer Norbert alkotta figura remekül kiegészíti, megmutatva, hogy egy lakáskulcs is elég lehet a túléléshez. Hanyag cinizmusával jól ellenpontozza a Srác érzelmileg túlfűtött karakterét.

A Törzs és a Közeg Spiró darabjában olyan mérhetetlenül pocsék és használhatatlan, hogy az már-már kabarisztikus. De nem ebben az előadásban. Tamás Éva után Götz Attila alakítása is szép perceket ad. Götz a pécsi Nemzeti foglalkoztatott színésze, de az, hogy mire képes művészként az a pécsi Harmadikban látszik, ha gondos rendező keze alatt teljesít. Ebben az újragondolt Csirkefej előadásban az ő figurája tolmácsolja talán a legfontosabb üzenetet. Blazírt, a nép egyszerű gyermeke figurájú, erős testalkatú, a lakóház udvarán hatalommal bíró férfi, aki a lakók fölébe helyezi magát, itt éppenséggel egy, az udvaron szigetként álló felborított fémteknőre telepedve. Nemtörődöm módon, unott pofával szotyolát köpköd, amikor békét kéne hoznia és rendet tartania, miközben szenvtelenül nézi, ahogy szétesik alatta minden, lényegében halálra ítélve mindenkit. Bera Márk a Közeg szerepében egy idétlen Pityke őrmester, kölyökkutyaként kíséri a Törzset, és esze ágába nincs önállóan gondolkodni.

Viszonylag új belépő a Vincze-csapatba Frank Ildikó, most a Nő szerepében. Hitelesen hozza az érzelmi labilitást, az önálló, minőségi életre való teljes alkalmatlanságot, hogy ennek az embernek az életét az alkohol és az egzisztenciális biztonságba való kapaszkodás tartja össze, szigorúan zárt ajtók mögött, rettegve. Szép pillanata az előadásnak, amikor Frank Ildikó eljátssza a Nő vízióját saját megváltásáról, és az éjszaka sötétjében megsimogatja az apja korabeli Tanár csukott ajtaját, mintegy örökre elbúcsúzva a képzeletbeli társtól, aki majd ki-és megmenti őt.

Hollósi Orsolya és Somogyi Bianka pontosan hozza Vincze keze alatt a Bakfis és a Csitri karakterét, látjuk, hogy még el sem kezdődött az életük, de már is befejeződött, ott fogják majd végezni ahol az Anya vagy a Nő. No mercy, ebből az udvarból nincs kitörés, a vesztesek termelődnek újra. Zengő Ágnes az Előadónő szerepében jól elegyíti a túlhajszolt, teljesen rezignált, de botrány nélkül teljesíteni akaró köztisztviselőt, aki védekezésként felemeli a hangját, de azonnal meghátrál a határozottsága, ha a legkisebb ellenállásba ütközik.

Mese nincs, amikor minden klappol: a rendezőnek van víziója, szeme a szereplőválogatáshoz, akkor óhatatlanul megszületik a varázs, amit színháznak hívunk. És ehhez láthatóan nem kell nagy büdzsé, csak gondolat, és valós közlési vágy.

Nehezen álltam fel a székből, megrázott, amit végignéztem, átélhettem. Nemcsak engem, több száz néző csendben, suttogva, minden tülekedés nélkül hagyta el a Pécsi Harmadikat, felfogta, hogy valami kivételes résztvevője lehetett. És ez azért is nagy csoda, mert a zömük középiskolás volt, és eszükben nem volt idétlenül viselkedni, vihogni vagy villogni, a Vincze-csapat talán egy éltre színházba járókká tette őket.

Érthetetlen számomra, hogy ez a színház miért nem fontos Pécs városának évtizedek óta, miért van működése állandóan a szakadék szélén, miért képtelen a kultúrpolitika tisztázni a státuszát, amikor a két kezemen meg tudom számolni, hogy Magyarországon hány alkotó és hány színházi műhely tud ilyen hőfokú színházat csinálni pusztán tehetségből és akaratból, szinte pénz nélkül.       

(Fotó: a Pécsi Harmadik képe az első olvasópróbáról)

Megjelent: 3443 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella