Révész György 1967-es filmfeldolgozásának – meg persze Venczel Vera, Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Bodrogi Gyula, Major Tamás, Kállai Ferenc játékának - hála a történet mára kanonikus. Egy második világháborúban játszódó szerelmes történet, Bálint, a költő és felesége, Júlia tragédiája, amely igazmese ívét egy Apollinaire-ötsoros, a Búcsú (L’adieu) adja: „Letéptem ezt a hangaszálat/Már tudhatod, az ősz halott/E földön többé sosem látlak/Ó idő szaga hangaszálak/És várlak téged tudhatod.” A cselekmény egy budai villalakásban játszódik, ahová éppen beköltözik a pár ismerősük, Viktor közbenjárására. Három nap múltával innen megy Bálint – önként, elvei mentén - sorozásra, és biztosra még nem tudja, de a fagyhalálba.
A nézőtérre belépve a ’60/70-es évek vígszínházi ifjai mosolyognak a függönyt helyettesítő kivetítőről: Venczel Vera, Lukács Sándor, Kern András, Hegedüs D. Géza, egy-egy korabeli szerepükben. Előttük még a pálya, csillog a szemük, bizakodva és kíváncsian néznek a jövőbe. Aztán benyomul az első sorba egy népes „rongyos-had”, mintha légópincébe jönnének a bombázások elől, a Mester Dávid vezette héttagú zenekar, akik élőzenével kísérik a darabot.
A látványterv is ifj. Vidnyánszky munkája, aki szereti színpadra épített „dobozba” tenni az előadásait, példának okáért a Woyzeck-et, A félkegyelmű-t, Kinek az ég alatt már senkije sincs című előadását is. Ez a megoldás most nehézkesen működik. Keserves a díszletezők számára a színpadot elzáró vászonfalak játék közbeni mozgatása, ahogy a színészeknek is a ki-és belépés, különösen a két lépcsőnyi magasság áthidalása a nézőtér irányába. Cserébe látványos a villabelső többszöri megnyitása, a tér rétegeinek megmutatása, és helyszínek, napszakok változásának érzékeltetése. A jelmezei ellenben nemcsak korhűek, de pasztellszíneik ellenére játékosak, asszociatívak, és igényes külsővel kísérik a történetet.
A színdarab humoros, érzelmes, tele dalokkal, elrajzolt – vegyesen szerethető vagy ellenszenves – figurákkal. Az eredeti bemutató idején még elevenen élt az akkori közönségben, hogy egy rossz lépés valós és átvitt értelemben is egyaránt az életükbe, létükbe kerülhetett, a bíróság, a hatóságok előtt állni lutri volt, mert a sorsukról nem a törvény betűje döntött. Elszomorító, hogy a mai, hatvan év utáni közönség - öt évtized béke után – kényszerűen maga is megismerte ezt az érzést. A mű eszmei mondanivalója húsbavágóan aktuálissá vált. Az előadás így több korosztály számára vonzó lesz, így a rendező már saját nevelésű – a Sztalker Csoport produkcióin színházba szoktatott – fiatal nézőinek, és a színház idősebb nézőközönségének is, mert megidézi a fiatalságukat.
Színháztörténeti utazás, ahogy a játék kezdetén a vetítővászonról „lejövén” életre kelnek a Három Királyok, igazi varázslat történik, amikor Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor és Kern András a nézőtéren át felmennek a színpadra. Nem lenne őszinte azt írnom, hogy elfeledtették Latinovits-Darvas-Sinkovits ikonikus trióját, de mellbevágó a felismerés, hogy nekem ők a nagy öregek. Amikor e három pályáját már bejárt, megfáradt színészember kicsit később előadja a Dal az etikettről című betétdalt, az mai felborult világunk pontos lenyomata, 21. századi fals értékrend, ahová nem illik már a barátság, a művészet, a morál. Dagályos, de akkor is leírom, lélekemelően szép percek.
Ifj. Vidnyánszky biztos kézzel osztott szerepet, és képes volt társulatát kivételes teljesítményre sarkallni. Rendezői ötletei lírai képek és jelentek sorát ontják, már-már költőivé komponálta az elmúlást, a soha el nem múló veszteség érzetének fájdalmát. Korrajzot látunk. Látszólag a háború ifjúságáról, és talán korunk fiataljainak eshetőleges jövőjéről is. Úgy kell boldogulniuk, hogy nincsenek kőbe vésett szabályok, szinte minden a véletlenen múlik. Bár ennek érdekében nem tesz semmit a rendező, mégis be-beugrik, hogy vajon tényleg színházat nézünk-e vagy inkább egy dokumentarista játékot arról, milyen nehéz ma is húszévesnek lenni.
Ertl Zsombor Bálint szerepében minden, ami egy szerelmes ifjú férj lehet. Ugyan még tétova fiatal, ám őszinte poéta, akinek nincs egy hamis sora sem, ráadásul tudatában van írói, emberi morális felelősségének. Varga-Járó Sára e.h. Júlia szerepében majdnem a fiatal Venczel Verát idéző kecseséggel és frissességgel áll a színpadon, bírja játékkal a boldog, de állandóan aggódó, fiatalasszony szerepet, és hiteles annak érzékeltetésében, hogy a lány sohasem fogja kiheverni szerelmese elvesztését. Párosukban van tragikum, tisztaság, ráadásul fiatalok és szépek, van lendületük.
Viktort, a vészterhes idők kalandorát Orosz Ákos kelti életre imponáló könnyedséggel. Amikor színpadra robban egy derekára tekert törülközőben és női fürdősapkában szinte félelmetes intrikus beszéde és ördögi kisugárzása miatt. Aztán könnyedén áthangolja a figurát egy háborús megélhetési vagányba, bizonytalanságba tartva a nézőket, hogy jó vagy rossz embernek higgyék-e Viktort. Végül a Planta-dalban megmutatja a férfiban hőst, később a halál árnyékéban ennek az életművész sviháknak az őszinte érzelmeit, aki úgy szeret, hogy saját szíve összetörése árán is megmentené riválisát. Talán Hubay nem írt annyi színt Viktor karakterébe, amit most Orosz kikevert belőle.
Szegilongi bíró merev, feltétel nélkül rendszerhű szerepében Hirtling István elegáns és pontos. Nagy-Kálózy Eszter biztonsággal festi meg Melittát, ezt az érzelmes és kicsit spleenes nagyvilági hölgyet. Jól áll neki a karakter sejtelmessége, vibrálása. Sikkes a szerepben és elhiteti, hogy a Vadászkürt disztingvált különterme az ő világa, a Parisienbe jár, és könnyű szívvel vétkezik egy Jánoshegyi reggeli után. Ahogy azt is, hogy éppen most tört össze szíve minden álma és odalett édes élete. A kő című darab után ez újra jól sikerült alakítása, passzol hozzá. A Melitta-dal nem szól tökéletesen, de a szereplők majd mindegyikére igaz, hogy vokálisan azért lenne hová előre lépni. Az is igaz, Melitta Búcsúdalát egy színésznő sem tudta még úgy elénekelni, ahogy azt Kulka János, aki az utolsó strófához érve elhiteti, hogy valóban eltűnt minden, ami úri volt az életben.
Gyöngyösi Zoltán és Horváth Szabolcs egymást kiegészítve, akár két szeleburdi játsszák a szelíd és a szigorú költőtársat. Csapó Attila Henker századosa és Zoltán Áron Légiósa külsőségeiben erősen felnagyított két negatív figura, Csapó egyenesen világító démonszemekkel lép a színpadra. Dengyel Iván a Katona szerepében erős színpadi jelenés.
Szinte biztos vagyok benne, ha élne, Venczel Vera lépne fel a Virágáruslány szerepében, de most Kútvölgyi Erzsébet kapott egy rendhagyó cameot a szereppel. A „Három Királyok” oldalán ő hozza vissza a hat évtizeddel ezelőtti Vígszínház szellemiségét, érzelmi töltetét. Nagyon szép metafora a darab végén, amint az ő alakja idézi meg (azonos mintájú, színű szoknya, garbó, kabát) a még mindig várakozó idős Júlia képét. Őszinte és tiszteletteljes gesztus ez ifj. Vidnyánszkytól elődjei, színháza múltja irányába.
Az előadás szereplői egyik-másikja szívmelengető meglepetés, még sincsen egyszemélyes tündöklés, az előadás komoly és fegyelmezett csapatmunkára épül. Komédiázás és tragikus jelenetek pontos vegyítése a tökéletes kémhatás kedvéért. Nehéz lenne megfejteni a rendezői üzenetet, az én olvasatom talán az, hogy a szó nagybetűs jelentésében embernek maradni ma újra a végsőkig való kitartást jelenti, akkor is, ha „csak” a közelünkben dúl háború, és akkor is, ha úgy érezzük kódolva van a biztos veszteség.
Imponáló, ahogy ifj. Vidnyánszky Attila színháza hagyományaihoz képest nagyon más formanyelvével, a színházról, a színjátékról való sajátos felfogásával betagozódott a Vígszínházba. Jó érzés vígszínházi nézőként azt látni, ahogy fejet hajt az intézmény és annak múltja iránt, és megnyilvánul tisztelete idősebb kollégái irányába. Igaz, ehhez az is kell, hogy ők is kezet nyújtsanak, és ebben a produkcióban ez tapintható, a kölcsönös összekapaszkodás, majdnem három generáció együttállása. Talán nem olyan erős az előadás mint a „Mi vagyunk Grund” (Pál utcai fiúk), de újra egy jövőbe mutató, a Vígszínház, mint fogalom fényesítésére és széles közönségréteg megszólítására alkalmas produkció született. Bús szívből énekelnek édesen, társulatként. Köszönet ezért.
(Fotó: Vígszínház cover-fotója)
