Iza: A darab – valaha élt - főhőse Karl Theodor Kasimir Meyerhold, aki hála szülei jómódjának jogot tanult, ám mégis művészi pályával kacérkodott. Huszonegy éves, amikor felveszi az ortodox kereszténységet és elfogadja a "Vsevolod" nevet. Egy évre rá a moszkvai Művész Színház egyik alapítója, Nyemirovics-Dancsenko növendékel élete eldöntetett. Eljátszotta Sujszkijt, Rettegett Ivánt, ő volt a Művész Színházban a Sirály első Trepljov (Arkagyinája Olga Knyipper), a Három nővér első Tuzenbachja, Gorkij Kispolgárok című darabjában az első Pjotr. Pár év múlva már szabadulna mestereitől, és újragondolná a commedia dell’arte hagyományait. Az elsők között van, aki hitből (!) üdvözli a bolsevik forradalmat, amelynek oldalvízén 1920-ban megalapítja saját színházát, kidolgozza módszereit (pózok, gesztusok és mozdulatok gyakorlásával érzelmeket előidézni az előadásban). Tanítványa, Eisenstein: „az istenszerű, semmihez sem hasonlítható Meyerholdot …..egész életemben imádnom kellett.” Ám Sztálin nem kedvelte az avantgarde-ot, a kísérletezgetést, és miután Meyerhold „nem tudott megszabadulni a burzsoá formalista pozícióktól, így művei antagonisztikusak” 1938 januárjában bezárják a színházát. A már haldokló Sztanyiszlavszkij utolsó kívánsága, hogy vigyázzanak Meyerholdra, mert ő egyedüli színházi örököse. 1939-ben letartóztatják, megkínozzák, utolsó napjaiban levelet írt Molotovnak: „...arccal lefelé feküdtem, egy gumipánttal verték a talpam, gerincem…majd a belső vérömleny borította területeket újra hevederrel verték, és a fájdalom olyan heves volt, mintha forrásban lévő vizet öntöttek volna rá. Üvöltöttem és sírtam a fájdalomtól…a földön fekve rájöttem, hogy tudok visítozni, mint egy kutya, amikor a gazdája megkorbácsolja…18 órás kihallgatás után saját nyögésemre ébredtem....elkezdtem vádolni magam abban a reményben, hogy ez legalább gyorsan az állványhoz vezet.” 1940. február 2-án kivégezték, majd a legfelsőbb bíróság 1955-ben minden vád alól felmentette.
Nagyjából ezt el is meséli Vişniec a darabjában, a III. Richard próbafolyamatába ágyazva a rendező életét és az igen csúnya véget.
Éva: Mucsi Zoltán Meyerholdja normális világból jövő művészember, aki épp ezért folyamatos fenyegetésben, bűn nélkül, de bármikor megbüntethetően él. Az értelmes létezés egyetlen tere a szakmája, de senki sincs olyan helyzetben, hogy ne törjön el vagy meg, ne szolgálja akarva-akaratlanul a zsarnokot. Mucsi Meyerholdja lecsupaszítja a dolgok lényegéig mondanivalóját, egyre világosabbá téve maga előtt is, hogy ez okozza vesztét. Minimál aktivitással, rezignáción, depresszión túl, fel-felpislákoló életösztönnel működteti mindennapjait, ússza meg saját családját, de egy ponton túl, a halál kapujában nem tud nem humanista lenni. Mucsi takarékra szorított eszköztárral, kiváló színészi összpontosítással lassítja be maga körül a teret, időt, teszi jelentőssé a szavak közti szünetet, a lassú választ, a tempótlan mozgást, a látszólag jelentés nélküli cselekvést: figurája folyamatosan készül a halálra.
Nagypál Gábor a másik póluson: hiperaktív, szükségből készséges színésze mindent, de mindent megpróbál, lelassul-túlmozog, alul-felül intonál, lágyítja-keményíti a hangsúlyt, tenné veszélytelenné és elfogadhatóvá a zsarnokról szóló darabot egy zsarnoknak. Egy nonszenszt azonban nem lehet szétmozogni. Jó játék elkapni a pillanatot, amikor Richárdból visszavált színészre, tanácstalanul üldögél a padon, aztán a megmenekülés különös, képtelen, lehetetlen, majd abszurd módozatait mérlegeli és dobja el fejben egymás után.
Bánfalvi Eszter súgójának látszólag kisrealista tevése-vevése megtévesztő, ő a keret, a félelmetes és emlékezetes írógépes effekt kiváló végrehajtója. Feleségként a riadt sodródás és a szürreális terhesség cipelése olyan duplikált játékra ad lehetőséget, ami ritka, Bánfalvi ki is használja a lehetőséget.
Fodor Tamás végre megint színpadon, Sztálinja első blikkre egy kedves sürgölődő öregúr, némi vizslató beütéssel, de már a kezdő poénjánál meghűl bennünk a vér: félrebiccentett fejjel, mint aki csemegére vár, nézi a félelem eluralkodását a másikon. A riadalomnál még csak mosolyog, a rettegésnél már határozottan jól érzi magát. Ez élteti. Édesanya és Édesapa alakítása a stupid mozgalmi üdvözült mosolyt, a lelkes izgatottságot, a fővezérbe vetett hitet hibátlanul tartalmazza, olyan lendülettel jönnek-mennek a szülők, hogy látjuk is őket a menet élén, transzparenssel. A mozgalmi szülő típusa örök. A molinós menetelősé is.
Iza: Idáig is megvolt, hogy Kaszás Gergő érdekes személyiségű művész, és bármit csinál a színpadon, mindig az embert akarja megmutatni. Eljátszik mindent, még Medici Katalint is, és jöhetnek-mehetnek művészi divatok, ő mindig önmagát viszi a színpadra, és az mindig korszerű. Most az ételért bármit és bárkit kiszolgáló, igen egyszerű észjárású börtönőr. Olyan karakter, akinek az aljassághoz, a zsarnok kiszolgáláshoz saját, önfelmentő filozófiája van, akinek a lova többet ér, mint a lánya, aki a fogvatartottnak vizet nem, de pénzért vodkát azt ad, és merő jószívűségből lerabolja a bejövő csomagját. És Kaszás megcsinálja a varázslatot. Megvetjük, lenézzük a börtönőrt, hüledezünk állati voltán, mégis meglátjuk benne az embert, akit átjár a gyönyör, ha szülőföldjére gondol, és gondolati orgazmusa van, ha lehunyt szemmel látja a lovát. (Ahogy a színpadon csukott szemmel maga elé képzelte, arcán az angyali üdvözlet mosolyával, esküszöm, hogy mi is láttuk a lovát a folyó parton.) Negyedóra sincs talán az a jelenet, amiben színen van, de ebben eljátssza az erőszakos kolhozosítást, az aratást, az alkoholista parasztot, a durva férjet, a kérges szívű, korlátolt apát. Siránkozom, hogy nincsenek igazán nagyformátumú, magukat mindig a szerepbementő színészek, aztán itt van az orrom előtt. Úgy hívják: Kaszás Gergő.
Éva: Szikszai Rémusz rendezése nem hagy pihenőt, zéró ismeretterjesztés, kronológia, támpont, vagy didaxis, aki káeurópai, az úgy is bírja, közös a nyelv. Egyre beljebb megyünk, ez egy rémálom-trip a véget érni nem akaró terhességgel, a tarkónlövés-helyzetgyakorlattal, csecsemő elvtárssal. Tudjuk, hogy egy folyamatot látunk, de az előadás ritmusa hamar megteremti azt, hogy a lidércnyomásra várás lesz az alapérzet, gyanakodva nézünk egy hétköznapi tárgyra, belefeszülünk már a dialógusok elejébe is. Szikszai Rémusz vette át a csecsemőszerepet is, az infernális elrajzoltság és a pszichedelikus látvány nyomasztó, a párbeszéd brutalitása bénító. Perverz tippelős játék: egy földrajzi terület hány olyan generációt bír el, amelyet kezdettől arra kondicionálnak, hogy diktatúrában élje le az életét? Hányadiknál tartunk?
Iza: A 120 perces előadás egyben hosszú, különösen, hogy egy idő után tudjuk a végét, ha nincs is előttünk Meyerhold élettörténete. Amikor Sztálin figurája feltűnik, a kezében Berija ajándék pipájával, mindenki sejti már, nem lesz itt happy end. Furcsa, de a darabban sorjázó szinte szürreális képek sorozata nem rendített meg. Pedig ütős jelenet mind, a mozgatható, sötét, fehér kréta-strigulás ajtók között (Cziegler Balázs) végig kétesélyes, hogy már az ajtón belül vagyunk-e vagy még kívülről nézzük a börtöncellát, s vajon a strigulák a már kivégzettek/elvérzettek számát jelöli-e. Kiss Julcsi jelmezei, díszlettárgyai egyszerűek, egyben provokatívak, egészen a lábunk elé kalitkában letett két kövér házi patkányig, akiket hol ez, hol az a szereplő etetget. A közreműködő táncos-színész csoport jelenetei felkavaróak, hosszan játsszák például, hogy főbelövés után miként illik elegánsan elbucskázni. Meyerhold élete – egyben sok millió ember XX. századi története - az, ami felkavart. Sokszor kérdezzük önmagunktól, én is, hogyan lehetett, miért nem látta, miért tűrte? És az elmúlt tíz év az értelmesebbjének – akiket még buzdítottak önálló gondolkodásra az iskolákban - megtanította hogyan lehetett és miért. Ez az előadás sokunknak a megszégyenítő (ön)felismerés kimondása. Az alkotók nem ítélnek el, csak emlékeztetnek: legalább szégyenkezz, ha már az objektív-szubjektív felelősség alól fölmented magad. Szomorú produkció ez, még ha itt-ott humorral oldja is a téged csak és pont haszonállatnak tartó hatalommal szembeni tehetetlenség érzését.
[Szereplők: Bánfalvi Eszter, Fodor Tamás, Mucsi Zoltán, Kaszás Gergő, Nagypál Gábor, Újvári Milán, Barabás Anita, Jessica Sinet, Horváth István, Váth Máté, Egyed Beáta, Szász Dániel.
Díszlettervező: Cziegler Balázs jelmeztervező: Kiss Julcsi, látvány: Cziegler Balázs, dramaturg: Szikszai Rémusz bábtervező: Hoffer Károly, koreográfus: Újvári Milán, fény: Mervel Miklós, hang: Molnár Péter, a rendező munkatársa: rendező: Szikszai Rémusz.]
Fotó: Mészáros Csaba
