Iza színházban járt - Csehov: Sirály (Vígszínház)
kedd, 04 január 2022 16:40

Csehov: Sirály (Vígszínház)

Értékelés:
(51 szavazat)

Ne me quitte pas

(Vígszínház – Csehov: Sirály - 2021. december 21-i előadás)

Iza: Unalmas, ha épkézláb gondolata sincs a rendezőnek a darabról. David Doiasvili azonban annyi mindent belelát a Sirályba, amit talán maga Anton Pavlovics sem. Ifj Vidnyánszky Attila a megelevenedett Kosztya lenne, ha nem kéne az előadás alatt lefutnia egy fél-Marathont (megint). A csendes jelenetekben nagyon erős, elhittem neki, hogy ez a Kosztya az új Tolsztoj. A kezdetkor izgalmas színpadi megoldások egy idő után unalomba fulladnak, a látvány csapdájába ejtik az előadást, s lassan elfedik a tartalmat.
Éva: Olyan dühös és fáradt voltam az előadás végére, hogy kicsúszott a számon a „grúz blöff” méltatlan szerkezet. Nem volt igazam, de originálisat sem láttam. Az volt a benyomásom, hogy az evidensen tehetséges színészek néha izolált etűdöket adnak elő egymás mellett, nem kis aktivitással. És az, hogy az elmúlt öt év összes fesztiválszínházi ötlete bele van szuszakolva az előadásba. Már mindent láttam valahol, ahol még eredeti volt. Viszont nagyon jó volt végre Stohlt egy valódi szerepben látni, nem konzumlektűrben,  Dégéza és ifj. Vidnyánszky megcsinálta magát, Majsai-Nyilas Tünde igen nagyon jó színésznővé érett.

Iza: Belegondolva, botrányosan kevés Sirály előadást láttam itthon. A legelső, Alföldi Róbert (kék) Sirálya a Budapesti Kamaraszínházban, jó húsz éve. Aztán vagy tizenöt éve Mácsai Pál rendezte előadás az Örkényben, nyolc éve újra Alföldi nekifutása a Nemzetiben, és eddig a legutolsó, úgy hat éve Ascher Tamás előadása. (Persze a negyven évvel ezelőtti vígszínházi előadás felvételről megvan: Ruttkai-Darvas-Reviczky-Hernádi-Benkő-Kútvölgyi.) Érdekes mód, Doiasvili előadása elemi erővel hozta vissza Alföldi első Sirály rendezését, egy-egy hangsúly, jelenet e régi előadás újrajátszásaként hatott rám, abban az előadásban működött a szubtext rendesen. A rendező most bevállalta a díszlettervezést is, és nem esett túlzásba, vagy nagyon is. A színpadi hátsó fal kivetítővé válik az estén, a színészek egymás arcába tolt kamerával vetítik a közeliket, s egy előre felvett kisfilmmel kitágult a játszótér. Valóban látjuk 3D-ben Trigorint vízbe lógó lábbal horgászni, Kosztyát és Nyinát a tóparton évődni, egyáltalán az eleven, kalászba borult birtokot. Ráadásul az előadás szétfolyik a színházba, az emeletek, a közlekedők is játszóhellyé válnak, hol itt, hol ott tűnik fel egy-egy szereplő. (Erre rigolyás nézőként mondom, nem zavart.)
Éva: Sötétben sötétet látni, noch dazu fekete zongorával, meg videotechnikával mókolni, mikor mindenhol ezzel újak évek óta, bejárni-bejátszani a nézőteret nem nóvum. Van, ami jó helyen volt. (Például a kisfilm eredetinek, de legalábbis szerethetőnek tűnt.) Egyszerre kinyílt, de el is veszett a tér. Látomásosság lehetett a szándék, de megokolatlan látványosságot kaptam.

Iza: A Sirály cselekménye a négy főszereplő egymáshoz való romantikus és művészi konfliktusán alapszik: a szárnyátbontogató író, Trepljov, az éppen népszerű író, Trigorin, a feltörekvő színésznő, Zarecsnaja, és a már befutott színésznő, Arkagyina. Doiasvili erőteljesen megmutatja, hogy a darab intertextuális kapcsolatban áll a Hamlettel, nemcsak idéznek Shakespeare darabjából, de egészen meghökkentő most a párhuzam, ahogy például Trepljov vissza akarja szerezni anyja figyelmét, szeretetét Trigorintól. Márkus Lucának - kis színházon belüli intermezzo után - az ölébe hullott Nyina szerepe. Nem hiszem, hogy ezzel berobbanna, akár anno Ruttkai vagy Hernádi, de első jelentős prózai, nagyszínpadi szerepében imponálóan helyt áll, szép alakítást nyújt, különösen az első tóparti, a „világ lelke” jelentben. Árnyaltan mutatja meg a művészet, mint önkifejezés és a lány lelkének kapcsolatát, átjön, hogy „tudjunk tűrni…tudjuk viselni a keresztet és hinni”. Szép pillanat, amikor felismeri, ha önmagát saját művészetével azonosítja, megszűnik az élettől való félelme. A rendező talán nem bízott benne eléggé, mert Nyina nagymonológját „duett”-re komponálta ifj. Vidnyánszkyval, méghozzá négy tételben, ismételve, több aspektusból, hangsúllyal lejátszva azt. Nagy-Kálózy Eszter Arkagyina szerepében – számomra – kis csalódás. Nem tudhatom, hogy a megszületett karakter rendezői vízió vagy saját elképzelés. Remek a színpadi megjelenése, erősen emlékeztetve Jessica Lange nagyon szexi, neurotikus, lélekben könnyen eltörő nőalakjaira. Ez nem lenne baj. Ám ebben a feldolgozásban – amúgy magával az előadással nem kompatibilisen – Arkagyina egy mutatós, ám nevetséges bohóc. Csehov hősnője lehet önző, hisztis, kisszerű, féltékeny, irigy, primadonna, az orosz Coco Chanel, igazi dög, de egy nem lehet: lélekben, tehetségben harkovi harmadosztály, ahogy most, csakis igazán nagy színésznő. Ezt a kapaszkodót most kihúzza az előadás Nagy-Kálózy lába alól. Elveszik a legszebb jelenetét, amikor a nőben felélednek az anyai érzések, és gyöngéd szeretettel babusgatja fiát, ahogy bohóctréfává silányul az a jelenete is, amikor Dorn doktor előtt összeveti magát Másával. Nagy-Kálózy Eszter képes hatni a színpadról, a Pestiben A kő című előadást egymaga elvitte a vállán. Most hiába akartak kedvezni neki egy nagy színésznő kötelező nagy szerepével, Csehov Arkagyinája nem az ő színésznői alapszíne.  

Éva: Trigorin Stohl András, mint Barbie párja, Ken. Hibátlan élű fehér prémium ruhában, ősz Andy Warhol-parókában, hallgatag műmájerként kezdi, látszik, hogy főfoglalkozása Arkagyina mellett a Jelenség melletti Jelenségnek lenni. Izgalmasan bontja ki Márkus Luca karcos, helyenként manipulatív Nyinája ebből a fehér fluszpapírból, lihegve, felszabadultan kúszik, ugrik, mászik a nő után a magasba, kicsi Titanic-paródia is belefér. (Nota bene, Stohl bitang jó fizikai kondícióban van.)  Begerjedt, amorális, kegyetlen hisztérika Trigorin, mint Arkagyina, parókagondjaik is parallelek, egymásnak való két önző, középfokú és középszerű szörny. Mindenkit tönkretesznek maguk körül. Emellett ifj. Vidnyánszky Attila Treplovjának törékeny lelke és fizikai robbanékonysága érdekes elegy: meggyötört, szeretethiánnyal küszködő, saját tehetségével tisztában nem levő fiatalként veszélyes első pillanattól fogva, csak magára és nem másra. Kevés olyan Trepljovot láttam, aki a tehetséges írót mutatja, ifj. Vidnyánszkyé ilyen volt. Ez az alakítás rohanás a sötétségbe, öngyilkos akció. Ifj. Vidnyánszky képtelen elveszteni fiús báját, közben az izmaiban egy profi lakik, és minden megszólalása is hiteles. Nem rajta múlt, hogy én csak egymás melletti áriákat láttam.
    
Iza: Medvegyenko – Mása párosa hangsúlyos az előadásban, valóban teljesül Csehov akarata, erős felütéssel nyitják a drámát. Antóci Dorottya Másája a lélegző boldogtalanság, ha nem EMO-ruhát viselne, akkor is szépen „gyászolná az életét”. Az első színpadi percétől fogva tudjuk: Mása menthetetlen. Külön pont, hogy nem engedett a piás-szerep csábításának, képes a mértékletes természetességre. Ertl Zsombornak sikerül az a bravúr, hogy Megvegyenko „csak” nyomorúságos életű, de nem szánalmas. Igazi kis gyöngyszem a „nem kapsz lovat- jelenet”, kiragyog pár percre, és központi figura lesz. Méhes László Samrajev alakítása – abszolút dicsérően mondva – már-már botrányosan ízléstelen. Egy kisszerű – valójában örök - paraszt, aki csak maga röhög ostoba viccein és emlékein. Felfelé nyal, lefelé rúg, éppen ettől félelmetes, bár enyhe túlzás Rettegett Ivánnak felöltöztetni a második részben.  
Éva: Dorn, Kőszegi Ákos vállaltan szomorkás Csehov-klón, a megfigyelő, társaságon egyszerre belül és kívül levő orvos. Kőszegi Dornja a jó ember ebben az előadásban, aki nem tehet semmit. De nem is akar, nem működnek a szeretet viszonzására, a vigaszra, a bátorításra vonatkozó „részei”, csak szavakat ad, szomorú-kedvesen. Polina, Majsai-Nyilas Tünde az előadás egyik nagy nyeresége, nem lehet nem figyelni rá, ő az, aki 30 mondat alatti szerepe ellenére minden gesztusával, kér, faggat, felajánlkozik, mindig otthagyják a tekintetét, elfordulnak gesztusaitól, kilépnek a vele közös térből. Majsai-Nyilas Polinája folyamatos rebbenésben, dologban, kérésben, feltápászkodásban tölti az életét. Szép alakítás. Szorinként Hegedűs D. Géza szimpatikus, tolsztojiánus apafigura lett, nagyon szép hanyatlási ívvel, szívmeleggel, sajnos a rendezésnek köszönhetően mozaikos jelenléttel. Engem zavart a meghittséget széttörő kamerahasználat, nem dinamikát, hanem a töredezettséget szolgálta; az más kérdés, hogy Hegedűs D. nagyságrendű színész alakítása minden színpadi technikán ”átmegy”.

Iza: Összegezve: nagyobb a füst, mint a láng. Ha Doiasvilit nem viszi el a forma, a vizuális technika, ez talán jelentős, szép előadás lehetne, az alkotóelemek megvannak ehhez. A társulat fegyelmezetten, tehetségesen van a színpadon, és kimagasló színészi pillanatok is megadatnak. Szépen plasztikus az összes felszín alatti szerelmi szál, ritkán látjuk, ahogy Szorin odavan Nyináért. Egyik darabbéli szerelem sem nevetséges, mind tragikus. Valamiért mégsem születik meg az igazi dráma, a felszínen maradunk, kifelé menet nincs meg a tehetetlenség, az elfecsérelt élet kínzó érzése, aminek egy jó Csehov-előadás után kötelezően meg kell születnie a nézőben. Holott Doiasvili nem vígjátékot rendezett. Ami a leghosszabban megmaradt az estéből, Jacques Brel – Szorin többször eldúdolta - Ne me quitte pas-ja. Aztán a Szent István körúton a belváros felé menve tucatnyi utcán fekvő hajléktalanba botlom, tolókocsiban vacogó, kendőbe bugyolált rokkantba az éjszakai fagyban, és rájövők, talán lényegtelen, hat-e vagy sem az ötödik Sirály feldolgozás, mert az élet maga tolja a drámákat napról napra.  
Éva: Nem volt tanulság nélküli este. De a Víg még tartozik nekem Csehovval.

(Fotó: Dömölky Dániel)

Megjelent: 2144 alkalommal