Ez az nem siker éve, akkor sem, ha papírforma szerint hét európai társulat érkezett a Nemzeti Színházba, és a program – első olvasatra - ambiciózusnak tűnt. Színháznézőként – remélve, hogy gondolkodó jelzővel illetve - hét éve látogatjuk kis szakmai társasággal a Madách Nemzetközi Színházi Találkozókat (továbbiakban: Találkozó), folyamatában láttuk honnan hová vezetett az útja.
Már az alapok lerakásakor kétséges volt, hogy a Találkozó a magyar színházi élet sokszínűségének támogatását, a nemzetközi kapcsolatépítést szolgálja-e majd. Sejthettük, de nem hittük, hogy: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén…”. (Hála az Országgyűlési Napló krónikáinak, feleleveníthetjük dr. Rétvári Bence, az EMMI államtitkára 2015. szeptember 21-i parlamenti beszédét, amit most nem idézünk, akit érdekel guglizza ki.) Abban konzekvensek a szervezők, hogy a Találkozókat Madách szavai kísérik, sok „kerékfog újítás” megesett már. A kormány 2018 őszén bejelentette, hogy a színházi finanszírozás rendszerét az addigi formájában megszűnteti, búcsút intve a színházak „taozásának”. 2019-ben kijött a kulturális törvénymódosító csomag, vele a Nemzeti Kulturális Tanács felállítása, a kultúrstratégiai intézmények kijelölése, végül 2020-ban felkerült az i-re a pont, az „új színházi törvény” (az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló 2008. évi XCIX. törvény módosítása).
Summa summarum – hangsúlyozottan sanda felhang nélkül! – 2020-ra a Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila - valós kinevezési okirat nélkül is – kultuszminiszterré vált. Olyan segédekkel megtámogatva, mint dr. Fekete Péter, a volt kulturális államtitkár, aki 2017 óta elnökségi tagja az Európai Cirkuszművészeti Szövetségnek és a Közép-Európai Cirkuszművészeti Egyesület elnöke, és Kálomista Gábor filmproducer - az Elk*rtuk című film (vezető)producere - és a Thália Színház igazgatója.
A Találkozó atyja, Vidnyánszky a 2014-es Programfüzetben őrzött előszava szerint: „szakmai tapasztalatok cseréjét, ismerkedést, találkozást tűzve ki célul….., hogy Magyarország is belépjen a színházi összjátékba, a budapesti Nemzeti Színház kezdeményezésére indult, még a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretén belül…..a legjelentősebb európai (és nemcsak európai) társulatok, műhelyek otthonává válva a néhány ünnepnapra.” A 2014-es első Találkozó díszvendége az orosz színház volt, és az is maradt örökre, ami persze szerencse. Mára a Budapesti Tavaszi Fesztivál a múlté, a Találkozó bekebelezte, a költségvetési előirányzatával együtt. Gazdasági és jogi eszközökkel felszámolásra került a Pécsi Országos Színházi Találkozó, és maradt helyette - a mára már Thália Fesztivál nevet viselő - országos színházszakmai rendezvény, amely már a Vidéki Színházak és a Határon Túli Színházak Fesztiválját egyesíti. (Erről majd egy következő írásban.)
Az orosz-ukrán háború majdnem megfojtotta az idei Találkozót, mert a távolmaradó, orosz és ukrán színházak - világszínpadokon való megméretést is kiálló - előadásai jelentették az elmúlt évek legnagyobb sikereit. A teljesség igénye nélkül pár elgondolkodtató produkció a Találkozó keretében: Kijevből a Rózsák, a Csereszenyéskert, a Coriolanus, a Limerivna, Szentpétervárról, az Alekszandrinszkij Színházból A holló, A bűn és bűnhődés (amit Vidnyánszky rendezett), a Svejk,a visszatérés a Moszkvai Művész Színház Akadémiájáról a Korszerűtlen koncert, Csehov után szabadon.Három nővér, Fro, a moszkvai Vahtangov Színházból a Jevgenyj Anyegin, Oidipusz király, a Ványa bácsi.
2019-ig egészen kiváló skandináv, olasz, francia, osztrák, német, svájci, előadások is megfordultak a Találkozón, ha nem is a nagyvilágból, de az európai színjátszás élvonalából. A bécsi Burgtheater, a dán Odin Teatret, a norvég Det Norske Teatret, a Svéd Királyi Színház és a Berliner Ensemble. Minden évben valami kuriózum: Kínából szecsuani opera, Jakutföldről Titus Andronicus, Tatárföldről az Asik Kerib, egy indiai vagy tunéziai produkció. Mára - József Attila-i értelemben - az európai jelzővel felcímkézhető színházi produkciók majdnem eltűntek, jött helyükre varieté és cirkuszi előadás.
Nyilvánvalóan nem támogatta a Találkozó nyitottságának megőrzését Robert Wilson 2021 szeptemberi nyílt levele sem, amellyel a Freeszfe Egyesülettel szimpatizálva nemzetközi porondon „leckéztette” meg a szervezőket. Írása a magyar kulturális-színházi folyamatokról fogalmazott meg sarkos véleményt, úgy, hogy - a valószínűleg horribilis összegbe kerülő -, a vicenzai Teatro Olimpico megbízása nyomán készült, 2018 októberében bemutatott Oidipusz című előadása lement a MITEM 2021-es programjában, aztán állt ki támogató véleményével a világ elé.
Lehet ezért is, de az idei évre nehezen meghirdetett programban csak nyomokban szerepeltek „idegen” szervezetek. Bekerült ellenben Bozsik Yvett Bóhoc kerestetik című darabja, Kiss-Balbinat Ádám és Szabó Marcell Kaleidoszkóp - Hommage á Bartók Béla fantázia elnevezésű táncestje, amelyek egyértelműen hazai produkciók. (Bár az első perctől kezdve gyakorlat volt, hogy a Nemzeti Színház futó előadásai „fesztivál darabokká” váltak, mindig szép számmal szerepeltek a Találkozó programjában.) Itt volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház Hamletje és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Ez a gyerek című előadása, amelyek – Vidnyánszky-kapoccsal - ugyancsak a magyar színházi élet szerves részei. A Hamlet címszereplője Vecsei H. Miklós (a Vígszínház ex Nemcsekje, itthon az egyik legaktívabb fiatal színházcsináló), a kárpátaljai színház pedig állandó fellépője, művészei rendszeres vendégszereplői a szervezőnek, a Nemzeti Színháznak. A cseheket képviselő Hradec Králové-i Drak Színház Georges Méliès utolsó trükkje című előadása illuzionista-pantomim produkció volt, míg az vietnami AO Show cirkuszi előadás. Így az április 20. és május 8. közötti „nemzetközi színházi” találkozó összesen nyolc, a magyar színházi élettől élesen elválasztható – csakis európai - színházi előadást kínált, és korántsem up-to–date, világszínházi léptékű produkcióikat.
Azt, hogy mi került a fókuszunkba idén a kényszer szülte, kiestek az „oroszok”, velük négy előadás, amire persze jó előre jegyet vett az ember, az maradt merítésnek, amire még volt elérhető jegy. (Köszönet a Nemzeti Színház Kommunikációs Osztálya segítségéért ezért is.) Az idei mezőny így állt össze ötös-fogattá.
Ámor
Elsőként a Teodórosz Terzopulosz által rendezett, Thanasis Alevras költeményein alapuló, Ámor címet viselő egyórás kamaradarab, melynek premierjére 2013 decemberében került sor az athéni Attis Színházban, nem újdonság. A rendező személye némileg igazolni is hívatott a Találkozó köré épített honi nimbuszt, hisz jegyzett, kozmopolita művész, és nem utolsósorban a jövő évi, a Magyarországon megrendezésre kerülő Színházi Olimpiának az ötletgazdája. Jól jöhetett, hogy amúgy is itt volt, a Találkozó alatt állította színpadra Euripidész Bakkhásnők című darabját a Nemzetiben. Produkciója gondolatébresztő, a történetet az emberiség tragédiájaként összegezhetjük, azt láttatja, ahogy a fogyasztói társadalom felzabálta az individuumot, áruvá téve szőröstül-bőröstül a világot, az embert. Minden eladó, beárazható, sőt, értéktelen az, ami nem lehet alku vagy hitel tárgya. Ketten játsszák: Antonis Myriagkos és Aglaia Pappa, akik előtt le a kalappal, mindent beleadtak. Myriagkos figurája az absztrahált világkereskedelem, avagy a nemzetközi pénzpiac, elad-vesz, hitelez, csődbe visz. A játék alatt végig párhuzamosan állt a nézőtérrel, így azt láttuk és hallottuk, ahogy testével, kezével, hangjával adott, mimikáját, tekintetét alig kaphattuk el. Számok, számsorok monoton sorolásával keltett gondolatokat, közvetített érzelmeket. Pappa volt a „világárú”, őt egy szűk csőbe zárva állította színpadra a rendező, tekintete, egy-egy szó, ami bemutatta árukén való körforgását, a szempillája ugyanúgy eladó volt, ahogy veséje, lelke, művészi értéke. Nem robbant a darab, de nem is érdektelen az előadás. A vége kissé didaktikus, amikor „a nemzetközi pénzpiac” – in medias res - rájött, csakis a szerelem az, ami megmentheti a világot a pusztulástól.
Georges Méliès utolsó trükkje
A Hradec Králové-i Drak Színház Georges Méliès utolsó trükkje című előadás címszereplője a francia film kissé elfeledett mestere, aki előtt pár éve Martin Scorsese A leleményes Hugó című filmjével tisztelgett. A színház honlapján az olvasható, hogy Jiří Havelka rendező illúziókra és trükkökre épülő produkciója kilencéves kortól ajánlott, elsősorban középiskolásoknak. A rendezőt - a díszlettervezővel, Marek Zákosteleckývel közösen - báb- és képzőművészet kategóriában díjazták 2013-ban hazájában, így ez sem új előadás. Georges Méliès alapította meg Európában az első filmstúdiót, ő írta az első filmforgatókönyvet, és ugyancsak először használt speciális effekteket az 1902-es, Hold-utazást bemutató – utóbb kézzel színezett – filmjében. Életét – mint annyi más úttörő – szegényen, idősek otthonában végezte. Havelka darabjának sztorija: hogyan egzecíroztatja Méliès-t az otthon nővére, és maga miként próbál elszökni a Halál elől. Az előadás hangulata emlékeztetett Kemény Henrik bábelőadásaira és Ötvös Gábor cirkuszi trükkjeire. A Halál és Méliès úgy kergette egymást a színpadon, akár az Ördög Vitéz Lászlót, és az öregúr köntöse ujjában mindig volt egy újabb cigaretta magának, és egy engesztelő rózsaszál a durcás nővérnek. Kedves, profin kivitelezett, ám feledhető ötvenöt perc volt.
Léna lábai között avagy a „szűz halála”
A Klaipedai Drámai Színház 2021. június 6-án bemutatott Léna lábai között avagy a „szűz halála” című litván produkció vitán felül érdekes volt. A darab alapkérdése: ki Michelangelo Merisi da Caravaggio, korszakos festőművész, kétszeres gyilkos, esetleg szenvedélyeitől gyötrődő ember? A darab rendezője a lengyel Agata Duda-Gracz, aki íróként, továbbá díszlet- és jelmeztervezőként is jegyzi az előadást. A cselekmény a 16-17. század fordulóján játszódik, kézenfekvő, hogy Caravaggio festményeiről köszöntek vissza a színpadi ruhák. A rendező Caravaggio vászonra festett kompozícióit színházi nyelvként aktiválva, „élőképeket” vitt színpadra, megelevenítve a festmények témáját: Judit lefejezi Holofernészt, Izsák föláldozása, Mária halála, Mária Magdaléna extázisban, Gyümölcskosarat tartó fiú, Szent Ferenc meditációban című alkotásait, és címadó képet, A szűz halála-t. Katarzyna Łuszczyk világítástervező visszaadta a középkor misztikus fényeit a színpadon, támasza volt ebben a sűrűn használt füstölők tömjénillata, ami tudat alatt templomi hangulatot keltett a nézőtéren. Tomasz Wesołowski koreográfus végig meghatározott (tánc)rend szerint mozgatta a szereplőket, hol átlósan, hol körbe-körbe járatva velük a játékteret.
Duda-Gracz nem misztifikálta Caravggio személyét, gőgös, irigy, zabolátlan, opportunista figurának látatta, akinek festményeiről a saját közege: a csavargók, kéjnők, rablók, koldusok figurái köszönnek vissza. Szűz Mária ihletője nem más, mint prostituált ágyasa, aki éppen gyermeket vár, és korántsem biztos, hogy ő az apa. Darabja a bűn és a szentség kapcsolatát vizsgálta, azzal az alapfeltevéssel, hogy Caravaggiot - a róla szóló leírások alapján - az életben, és láthatóan a festészetében is a sötét oldal vonzotta, nem a fény. Az előadás hosszan boncolgatta, miként fonódik össze a jó és a rossz, hogyan fér meg egymás mellett a kegyetlenség és az istenhit, van-e ezek között kölcsönhatás.
A festőt Liudas Vyšniauskas játszotta, tucatnyi művésztársa azonban sok karaktert öltött magára a produkcióban. A színpadi figurák két körből kerültek ki: bordélyház közönsége és/vagy az egyház emberei. A katolikus egyházra nézve korántsem hízelgőek a színpadon elhangzott groteszk párbeszédek, az egyházi emberek mindennapi viselkedését leíró életképek. A színészek közül Bartosz Roch Nowicki maradt meg leginkább, egy adoniszi testű, háta közepéig hullámzó hajú krisztusi korú színész, aki az este legnagyobb részét Ádám-kosztümben élte a színpadon. (Talán sokaknak megvan Fabio Lanzoni, a ’90-es évek divatmodelljének képe, az a test jelent meg élőben.) A színész fesztelen természetességgel létezett a színpadon, ahol a középkor elevenedett meg, amikor még egészen más volt a viszonyulás a pőreséghez. Nem nagyon láttam még színházban az emberi testet, mint művészi tárgyat olyan elegánsan és méltósággal használni, ahogy azt Agata Duda-Gracz megvalósította. Beszédes képei egyike, amikor Nowicki hatalmas kagylóba ugrott, mert Botticelli „Vénusz születése” című művét is parafrazálta az estén. Caravaggio – vélhetően - nem szerette művésztársát, annak "viaszarcú" festményeit, ki is mondja: "Ezerszer jobban lefestem, mint az a szar Botticelli." A litvánok előadása hatásos volt, meggyőző látvánnyal, még akkor is, ha eleinte úgy tűnt, a jelenetek nem alkotnak majd egységes egészet. A fináléban, amikor a földi pokol mennyországgá vált, kiderül, hogy a ma iszákosai, házasságtörői, kis és nagy hazudozói, istenkáromlói és az Isten szolgái, szóval a világ szegényei és gazdagjai pont olyanok, mint 300 éve, nincs nagyon helye és tere a sötét középkorról moralizálni.
A litvánok gondoskodtak meglepetésről is, a tapshoz ukrán zászlóval és egy molinóval sorakoztak fel: „Magyarok, ne legyetek közömbösek.” Ugyanezen az estén a Gobbi Hilda Teremben zajló másik litván előadás, Oskaras Koršunovas rendezte Delhi tánc végén a Vilniuszi Városi Színház ennél is tovább ment, magának a magyar miniszterelnöknek üzent: „Orbán, are you sure?”. Nem akadályozták meg a szervezők a véleménynyilvánítást, de másnap Vidnyánszky Attila visszaüzent: ”Én nem lennék soha ilyen gőgös, drága rendezőkollégám, hogy így merjek beszélni. (…) a litván nép, az is üzen nekünk. Ettől még mi mindig megmaradtunk a saját véleményünknél, és meg is maradunk.” Inkább csak ütésváltásról beszélhetünk, igazi botrány ebből utóbb sem kerekedett.
Árnyak Játéka
A franciák a Théâtre National Populaire; La Criée – Théâtre national de Marseille közös koprodukciójában készült, 2020-ben bemutatott Árnyak Játéka című előadással képviseltették magukat. Az előadás láttán érteni véltem törekvésüket a költői színház megmutatására. A színpadon színház a színházban-t láttunk, a színészek, zenészek, énekesek összegyűltek, és akár Orfeusz az Alvilágban bolyongtak két órát az élet és a halál mezsgyéjén, a számukra tébolyulttá vált világban. A produkció valahogy „sok” volt. Valère Novarina színpadi szövege elvont, sűrűsége - szünet nélkül 135 percben - kínkeservé tette már a második óra közepére a befogadást, hiába érződött, hogy „őrült beszéd, de van benne rendszer”. (Ekkora már nagyon érezni lehetett, valójában milyen kényelmetlen a Nemzetiben a zsöllye, hogy a lábakat nem lehet előrenyújtani.) Nemcsak a textúra, a látvány is zsúfolt volt, agyongondolt (díszlettervező: Jean Bellorini és Véronique Chazal, világítástervező: Jean Bellorini és Luc Muscillo, jelmeztervező: Claudine Crauland), példának okáért a zenei kíséretet nem szolgáló törött lábú zongorák erdeje került fel a színpadra, a férfiak női jelmezbe bújtak, a záró részben egyenesen lángokban állt a színpadtér. Minimális enyhülést Monteverdi Orfeó című operája nagyáriáinak közbeiktatása hozott. Amikor már-már azt hihette a néző, „kivégezte” Orfeusz történetének nyakatekert interpretációját, és megértette a művészi üzenetet, hogy csak is a művészet és a szerelem mentheti meg a világot a pusztulástól, egy húszperces „toldás” következett, hosszas felsoroló szövegtömb arról, hogy Nietzsche-től Edith Piafon át John Lennonig ki mit tartott Istenről. Valós színészi bravúr volt ez a monológ, de rossz ütemben került a színpadra, már mindenki elfáradt. Jean Bellorini rendező víziója érdekesnek mondható, ám erősen kísérleti jellegű, nincs benne valós dráma, csak sok-sok líra és pátosz. Novarina zenével ötvözött szövegvilága csupa-csupa kinyilatkoztatás, így ha ez nem kapta el a nézőt rögtön az elején, merő unalomba fulladt számára az este. Nem vitatva a színészi jelenlét intenzitását, a francia színészek megszólalásai távolságtartóak és kissé patetikusak voltak, végig érezhető volt játékukon a rajtuk lévő erős nyomás és koncentráció a gondolatok, a sorok pontos interpretálása érdekében.
Macbettu
A Sardegna Színház ambiciózus produkcióval, fizikai színházzal érkezett, Alessandro Serra rendező Shakespeare Macbeth című drámáját ültetette szardíniai környezetbe, amivel már öt éve járja a Teatropersona Társulat Európa fesztiváljait. Nemcsak az előadás nyelve szárd, de alapjait is a szardíniai kultúra rítusai adják. Az Erzsébet-kori hagyományoknak megfelelően csak férfiak léptek színpadra, nyolcan. Serra ugyanúgy épített az előadói testére, a színpadi látványra, a meghökkentő zenére, akárcsak a korábban említett produkciók, azonban egy kanonikus művet dolgozott át.
Ha nagyon kritikusak vagyunk, az előadás Shakespeare egy másik klasszikus művéből lépett elő, a Szentivánéji álomból, pillanatokra úgy tűnt, derék mesteremberek: Vackor, Gyalu, Zuboly, Dudás, Orrondi és Ösztövér készül előadni egy siralmas komédiát Pyramus és Thisbe kegyetlen haláláról. Nem lebecsülve a produkció jól átgondolt struktúráját, a hatalmas fizikai és intellektuális színpadi munkát, amit a társulat az előadásba fektet, színészi játékról nem beszélhetünk. Jellemzően mokány, kicsi, sötétbőrű, maszkulin pásztorok fenyegetőztek, csúfolódtak a színpadon, kivételt képezett ez alól a Lady Macbethet adó, legalább 185 centiméter magas ébenfekete hajú és szakállú, kecses férfiszínész.
Autentikus a feldolgozás, megjelenik az eredeti Holinshed-krónika, egy erőszakos tettekkel és kísértő bűntudattal teli történet. A XI. századi kelta legenda nem állhat messze Szardínia Barbagia tartományának múltjától, ahová a rendező absztrahálta a történetet. Mindkét ősi kultúra markerei: állatbőrök, kolompok, harangok, kövek, alig megmunkált, nehéz vasak, totemek, maszkok, bor, vér, zabolátlan természeti erők, sötét tónus. Hogy ez hasson, a színészek jelenléte kiválóan koreografált, és a stilizált mozgássorokhoz teljesen üres a színpadi tér. Az előadás alapköve – az eredeti drámát erősen átfazonírozva - a vészbanyák jelenléte. Nem is annyira vészjóslóak, inkább olyanok, akár Weöres Sándor versében a pletykázó asszonyok, akiknek jár a nyelvük, mint a rokka. Pörölnek, motyognak, sivítanak, köpködnek, pörögnek, van „letye-petye-lepetye”, tömény halandzsa, és seprőik nyomában hamu-és porfelhő csap fel. Néha mind a nyolc szereplő boszorkánnyá vált és körtáncot jártak a színpad körül. De ott volt az ismert Macbeth történet: Duncan, Banqou, MacDuff, a thánok, a birnami erdő, a soha már meg nem tisztuló kezek, szóval Shakespeare klasszikusa egészben.
Meglepetésszerű, barbár, mégis játékos, komor hangulatú előadás volt ez, amely bevonzotta nemzeti énünk - Arany János balladáit, különösen a Vörös Rébéket. Vélhetően, ahány nemzet látja, az mind hasonlóan érez. A Sardegna Színház tényleg fesztivál darabot hozott, ismert, így könnyen befogadható történetet, sajátos színrevitellel, amit nem kellett túl komolyan venni, csak élvezni a mást, a furcsán mókást.
A nyolc, színházi és nemzetközi mércének megfelelő előadásból ötöt látva - ha a Hradec Králové-i Drak Színház Georges Méliès utolsó trükkje című előadást jóindulatúan ennek tekintjük – csalódást okozott az ez évi Találkozó, amely 2015 óta, így 2022-ben is évi 200 milliós költségvetési támogatásból gazdálkodhat, s amely összeget egy max. háromhetes program-sorozatra biztosít számára az állam.
Összegzésről lévén szó, érdekelt, mit jelent ez a mecéna a mai magyar színházi életben, 2020/2021-es színházi tény, egyben számadatok alapján a színházak éves beszámolói, közhasznúsági beszámolói számaival. (Biztos van jobb és pontosabb módszer, eljárás, minket csak a hasznosulás trendje érdekelt.)
Először a „nemzeti” színházakra fókuszálunk. A nem közhasznú formában működő Szegedi Nemzeti Színház és Győri Nemzeti Színház 2021. évre közzétett beszámolójából semmilyen adat nem olvasható ki arról, hogy költségvetési támogatásuk miként „közhasznosult.” A Miskolci Nemzeti Színház közhasznúsági beszámolója szerint 1,6 Mrd Ft közszolgáltatási (ez a továbbiakban állami és/vagy önkormányzati támogatást jelent) részesült. Hosszasan magyarázza a „kibillent egyensúly helyrebillentését”, de szám szerint 11 bemutatójáról és 25 stream előadásról szól, és arról, hogy 47.564 nézőt ért játszóhelyein, meghívásai teljesítésével. Azt vettük alapul – figyelemmel a meghívásokra, és vendégjátékaira, több játszóhelyére, a járványra - hogy 140 előadást biztos játszott a színház. Vagyis kb. 11,5 M forinttal támogatott egy-egy estéje, amely 243.- forint/néző támogatást jelenthet. A Pécsi Nemzeti Színház – közhasznúsági beszámolója szerint - 896 M Ft közszolgáltatási támogatásából 142 előadást tartott 39.508 néző előtt, így 6.309.856.- forinttal támogatott egy-egy estéje, amely 159.- forint/néző támogatást jelent.
A Szolnoki Szigligeti Színház – hasonló elv mentén feldolgozva közzétett közhasznúsági beszámolóját - 98 on demand vagy stream előadásán túl - 116 színpadi (anyaszínház, táj, befogadott) előadását 36.980 néző látta, olyan 5.500.000.- forintnyi támogatással becsülhetjük meg egy-egy élő színházi estéje dotációját, amely átlagosan 318.- forint/néző támogatást jelenthet. A kaposvári Csiky Gergely Színház 237 előadást tartott, és 5821 bérletet és 5360 jegyet értékesített, vagyis átlagban 4.177.215.- forint volt egy-egy este támogatása, és ez a jegyeladása alapján 374.- forint/néző támogatást jelent.
A legnagyobb színházunk, a Vígszínház 2021 évben 1,79 Mrd forint közszolgáltatási támogatásban részesült, 246 előadást tartott, és 147 ezer néző fordult meg az intézményben, átlagban 7.276.422.- forint volt egy-egy est dotációja, amely 50.- forint/néző támogatást jelent. Az Örkény Színház 934 M forint közszolgáltatási támogatásban részesült, 174 előadást tartott, 90.999 nézője volt (Megjegyezzük, hogy 2020-ban ez a szám 48 ezer, 94 %-os kihasználtság mellett.) Ez esténként 5.367.816.- forintos támogatói költséget, 59.- forint/néző támogatást jelent. Ez a szám ebben a formában biztos nem igaz, hisz az Örkény az E-színház egyik tulajdonosa, egyben úttörője, éllovasa a stream előadásoknak, inkább a 120-150.- forintos támogatás felel meg a valóságnak, korrigálva a valós élő nézői létszámmal. A Radnóti Miklós Színház 2021 évben 607 M forintnyi közszolgáltatási támogatásban részesült, 84 előadást tartott 11,984 néző előtt, esténként 7.226.190.- forintos támogatói költséget, 602.- forint/néző támogatást jelent. A megtérülést javítja, hogy 23 stream előadása is volt, amelyet 4109 fő látott, s ez nem szerepel az átlagolt adataiban. A Katona József Színház 738 M forint közszolgáltatási támogatásban részesült, 191 előadást tartott 42.323 néző előtt, esténként 3.863.874.- forintos támogatói költséget élt fel, ami 91.- forint/néző támogatást jelent.
A Nemzeti Színház Nonprofit Zrt. 2021. évben – honlapján közzétett beszámolója szerint - 3.018 Mrd támogatásban részesült. Külön soron szerepel a MITEM 2021-es fenntartói támogatása, amely a 2020. évből visszamaradt kifizetéssel együtt 295 M forint volt. A Találkozó adatai nincsenek külön nevesítve, de ebben az évben négy nagyszínpadi előadása volt, hat előadás a Kaszás Attila Teremben és öt előadás a Gobbi Hilda Teremben, további öt előadás a Fővárosi Nagycirkuszban. (A nagyszínpad 619 férőhelyes, a Gobbi Hilda és Kaszás Attila nevét viselő termek maximum 100-130 főt fogadhattak be esténként.) A potenciálisan elérhető nézőszám a 2022 évi Találkozó során tehát 3500 fő volt. A Nagycirkusz 2000 fő befogadására alkalmas a web-lapja szerint, vagyis ott tízezer ember volt a potenciálisan elérhető nézőszám. A Nemzetiben erős félház volt egy-egy előadás alkalmával és a Nagycirkuszban sem lehetett ez másképpen, így ha nemcsak a fizető nézőket, de a reklám-és ajándékjegyeket is figyelembe vesszük, úgy 70 %-os lehetett a Találkozó látogatottsága. Így egy produkció támogatása kb. tízmillió forint volt átlagban, ugyanúgy a vietnámi cirkuszé, akár a 2 fős kamaradarabé. Ha reálisan a kb. 6500 fizető nézővel számolunk, 1500.- forint támogatás jutott minden nézőre, nemcsak a színházi, de varieté és cirkuszi előadásokra is.
Joggal hihetnénk, jobban hasznosulhatna a MITEM éves, 200 milliós költségvetése minőségében, különösen, ha figyelembe vesszük a magyar produkciók – burkolt – dotációját és cirkuszi előadások finanszírozást. Három alternatív, független játszóhely elérhető mutatóit is megvizsgáltuk, a Szkéné Színház Nonprofit Kft. és a Stúdió K Alapítvány esetében csak 2020-as beszámoló hozzáférhető még, a Pécsi Harmadik Színház Nonprofit Kft. esetében már a 2021-es beszámoló is publikus. A MITEM háromhetes programsorozatára nyújtott költségvetési támogatásából e három alternatív, kiváló szakmai besorolású, a nézők körében nagyon kedvelt és általuk támogatott három színházi formáció egy-egy évig működhetne. Ők ezzel a támogatással a Találkozó látogatottságának négyszeres közönségtömegét érnék el, és előadásszámuk kb. tízszerese lehetne a Találkozó előadásszámának.
Erősen kellenének tengerentúli produkciók is, különösen az angol nyelvterület színházai, amire talán egyszer volt példa a nyolc év alatt. Mára teljesen hiányoznak a német, olasz és spanyol nyelvű, valamint a skandináv produkciók, ahogy az új bemutatójú előadások is. (A szárd nyelvű Macbettu érdekes volt, de mégsem az olasz színház prominensei.) Egy nemzetközi színházi találkozónak feltétlen mutatni kéne klasszikus feldolgozásokat is, nemcsak formabontó kísérleteket, ahogy erre a Találkozó első éveiben sor is került.
Idén erősen ad hoc-jellegűnek tűnik az előadások felhozatala, a program is tematikátlannak hatott, a kiválasztott és/vagy megszerzett produkciók semmilyen gondolati kapcsolódást nem mutattak a Találkozó éves vezérszlogenjével: „Testvériséget hozva a világra” (Madách). Ha kicsit megkapargatjuk az előadások életútját, majd mind „szláv gyökerű”, és/vagy az alkotóknak, a színházi műhelyeknek volt és van szakmai kapcsolata neves orosz színházi műhelyekkel, fesztiválokkal. Mondhatni, azok jönnek, akiket a szervezők már ismernek, és lehetőleg viszonosság an a meghívó és meghívott között, és még hajlandóak is eljönni. Talán az itthonról „felpiszkált” európai alkotók szolidaritási performance-ai sem tesznek jót a pozitív változás lehetőségének, ahogy a közösségi médiában közzétett megnyilatkozások sem, de a „másik oldalnak” erre futja jelenleg erőteréből.
Nem vitatjuk, hogy a Találkozó kiválóan szervezett, szépek a sajtóanyagai, igényesek és informatívak az előadások utáni közönségtalálkozók, de idén a programok nem ébresztettek kínzó kíváncsiságot és erős vágyat a látott társulatok megismerése iránt, és nem gerjesztettek pezsgő szakmai vitákat sem. Mondhatjuk: ”kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.” Holott lehetne sokkal invenciózusabb és kíváncsibb az éves Találkozó a Nemzetiben. Pénz és paripa is van ehhez, csak hát amíg „mi mindig megmaradtunk a saját véleményünknél, és meg is maradunk” a vezérelv, nem fog ott virágozni száz virág, csak a baráti kutyatejek. Megválaszolni az írás elején feltett kérdésünket, talán felesleges is.