Vesszek meg ha értem, mi vezet alkotó színházi embereket arra, hogy filmsikereket, nagyregényeket próbáljanak színpadra vinni, mintha nem lenne elég és folyamatosan bővülő számú - eleve odaírt – dráma, nem beszélve arról, hogy a két művészeti ág eszköztára között áthidalhatatlan a különbség. Pater Sparrow díszlete alapot adott egy sikeres próbálkozáshoz. Ahogy kinyílt a függöny látni, egyben szagolni véltem egy nyüzsgő nagyváros kellemetlen illatokkal, drogokkal, piával és kurvákkal teli mocskos negyedét. Háromszintes forgó épületkomplexum, neonnal, feliratokkal, faliképekkel, amiről a Szárnyas fejvadász egyik jelente ugrott be, mintha nem a múltban, jelenben, de a jövőben járnánk. (Brad Pitt hatalmas fényképét – angyali szőke ifjú korából - azért meg kéne valakinek magyarázni, mit is keres ott.) Cs. Kiss Zsuzsanna jelmeze sem adott kapaszkodót, a felvonultatott jelmeztár legalább 150 évet ölel fel, úgy keverve korokat, stílusokat, hogy egy felkészült divattörténész is hosszasan vakarná a fejét.
A rendező és Vecsei H. Miklós jegyzi a szövegkönyvet Jacques Prévert forgatókönyve alapján. Ok, hogy az eredeti szerző a szürrealizmus híveként kezdte, de a maiak? Sokadszorra nem látom a poénfaktort vagy a művészi értéket abban, hogy Vecsei H. többtucat klasszikus szerző egy-egy sorát fűzi egymásba, már csak azért sem, mert ezen az estén is kiderült a szünetben, hogy a 30 év alatti közönség zöme azt hiszi az ő szövege, gőze nincs, hogy igazából Petőfi, Ady, József Attila, Pilinszky vagy Shakespeare a mondatmágus. (Az jó, hogy Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila még ízléssel nyúl a klasszikusokhoz, tudják hol keresgéljenek.) Hasonlóan vagyok az eklektikus zenével is. A nagy Gatsbynél azt hittem még „szerzés”, de most rájöttem, tudatos, hogy a szerzői jog megsértésének határáig más szerzők dallamai kúsznak be. Nem vert meg abszolút hallással a sors, de azért simán felismertem Zerkovitz, de Fries, Kurt Weill dallamait. Amilyen agyalós vagyok, ilyenkor mindig arra gondolok, biztos értelme van.
Ahogy nyitóképben a hatalmas központi díszletről a színpad elejére kúszott a tekintetem, ott ült Gyöngyösi Zoltán a férfi főszereplő, Báptiszt szerepében egy színházi öltözőtükör előtt, ahonnan Latinovits Zoltán tekintete szuggerált Cipolla lovagként a nézőtér irányába. Már itt elbizonytalanodtam, hogy ez tisztelgés a nagy előd előtt, avagy egy hipnotizőr előadás nézője vagyok, ad abszurdum előadást fogok látni a hatalom természetéről és az emberi méltóságról? Egyik premisszám sem jött be.
Ismerve Marcel Carné és Jacques Prévert 1945-ös filmjét, sejtettem mit látok majd. Ahogy azt is, hiába adná a filmért Truffaut az egész életművét, és hiába ez minden idők legjobb francia filmjének kikiáltott mozi, nem az én filmem. De fejben volt, hogy lesz egy sejtelmes nő, akiért négy pasi epekedik, és egy másik nő, aki a falon is átmegy a szerelemért, de ezt a sztorit nem Hollywoodban írták, hanem Európában, és itt az emberek inkább halnak a boldog élet helyett.
Ifj. Vidnyánszky perpetuum mobile alkotói lángolása színészi alakításait prímán és hitelesen viszi, rendezőként színpadra lökve forgatagát: erős mozgás és mellbeverő látvány, inkább cirkuszi mutatványnak tűnik. Az előadás alaposan épít a pantomim, mint zenés színpadi produkció tradícióira. Van egy főszereplő hős, Báptiszt, egy izgató fiatal nő, Gáránsz, pár gazember, bölcs karakter és a táncosok. A hagyományos szerepívek létrehozásával szemben a túlzó gesztusrendszer, a figurák külső megteremtése az elsődleges. Jean Louis Barrault: A színpadi játék szabályai című írásában pontosan leírta: „…honnan jövök?, hová megyek?, milyen állapotban vagyok? A színésznek kötelessége, hogy a cselekmény minden pillanatában megalkossa a feleletét mindhárom kérdésre…….a hatásra törekvés az utolsó.” Ebben az előadásban minden a hatás, a honnan-hová elsiklik.
A történet lényege: cherchez la femme, Radnay Csilla alakította Gáránsz a nő, a Nap, aki körül kisbolygóként kering négy férfi. Báptisz, aki hol epedő, hol könnyáztatta tekintettel előad egy szomorú pantomimet, Pierrot fehér bohócnak öltöztetve, amit magam nem tudtam értékelni. Kínosan hosszú, amikor szívfájdalma kifejezéseként vergődik, miközben lebontja a fél színpadot, és sajnos a nagy mozgás és jelmeze okán a hatás is elmarad, nevetgélnek a nézők, nem értik mit látnak, hisz egy bohóc áll a színpadon. A karaktert az emeli ki a többi férfi közül, hogy Gáránsz igazából őt szereti. A szerelem vak, de még így is nehéz bevenni, hogy egy olyan érett, független, egyedi személyiségű nő, akit Radnay mutat a színpadon, szeretne egy ilyen elfuserált színházi éhenkórászt. Radnay Csilla azon szereplők egyike, aki nekifut a maga felfejtette feladatának, valós emberi figurát hoz, a karakterének van jellemfejlődése és fenomenálisan énekel. Van benne képesség, hogy „vígszínházi színésznőnek” hasson, színészi eszköztára - ha percekre is ebben a darabban - uralni képes a színpadot és a nézőteret. Úgy képes „létezni” a színpadon, hogy ezzel pusztít mindent és mindenkit maga körül, mégpedig tisztán, holott egy férfinak sem mond nemet.
A többi férfirajongó: Frederik (Szántó Balázs), a színész, aki a színpadon egy kilincs szerepében debütált, majd eljutott Othello szerepéig, Csapó Attila a bértollnok költőként, Pier Franszoáként és Eduard gróf karakterében Hirtling István. Hozzák, amit elvár tőlük a rendező. Egy öntelt, magát túlértékelő színészt, egy örült költőt és egy gazdag szeretőt, egyben kitartót. Mindhárman nagyon pontosan dolgoznak, egy-egy - jelmezbe sűrített - megtartott póz, kicsit rájátszva az alapszíneikre. Csapó remekül énekel, újra, és annak ellenére, hogy ő a férficsapatban egy igazi bűnöző, képes valami renomét adni a figurájának.
Akkor habzik fel a színpad, amikor a színház a színházban részhez érünk. A teátrum igazgatója Hegedűs D. Géza most is abszolút felsőfok. Túlzón, karikírozva, a mindig működő HDG sármmal játszik: keep smiling, hang fentről le, mikor kimondja a tutit. És nem mellesleg eljátssza azt is, hogy „itt látható az igazság”: a Vígben 1100 megtöltendő szék van estéről estére, amit ezek a kísérletező-játszadozó gyerekek a látványszínházukkal, 4500-as átlag jegyárral csontra hoznak, és egy estén akár hatvan embert is a színpadra parancsolnak lázas álmaikkal. A nézőtér felét meg a tinik, fiatal felnőttek töltik meg, akik ámulva „színházat hisznek” nézni. De azért biztosít arról is, hogy ettől mi még mindig az ő „édes közönsége” vagyunk. A felesége szerepében Balázsovits Edit nem igazán találta meg az előadásban, hogy mit is kéne játszania, ellenben a lánya szerepében Waskovics Andrea, ugyanolyan erős karaktert hoz, akár Radnay, ő majdnem „vígszínházi színésznő” már. Nátáli él és hal Báptisztért, és meg is szerzi magának, akkor is, ha tudja, ő csak egy pótlék, kényszer feleség. Pár színpadi percbe sűrítve egy igazi sorsot hoz színpadra, őszintén, tisztán. Még arra is képes, hogy maga mellé állítson, elhitesse a lopott érzelmek igazságát a szerelem ellenében. A színpadon tébláboló színházi személyzet: ügyelő, kellékes, rendező, író, zeneszerző személyében: Karácsonyi Zoltán, Gados Béla, Bölkény Balázs, Horváth Szabolcs, Dino Benjámin pontosan asszisztálnak a nagy forgatagban, Karácsonyit és Gadost ilyen fesztelennek és őszintének talán még sosem láttam színpadon.
Az élő videózás nem maradhat el, nem elég csak úgy látni a színészt, totálképben pofán kell csapni a nézőt a tekintetével, kapkodva arcról arcra, így lehet még egy kis káoszérzést keverni. Nem hiányozhat a gyerek: kicsi Báptisz (Chater Áron), aki fegyverrel szaladgál a színpadon. (Egyébiránt a filmben is születik egy kisfia Nátálinak és Báptisztnak.) A műszak is az előadás része, a színpadhátsón kb. egy 25 fős élőzenekar, és legalább tucatnyi táncos, aki közül pár lány neon zöld csillogó forró nadrágban, színes parókában egész este körbe-körbe rollerozza a színpadot. És ezt még megfejelve Kőszegi Ákos Jerikó figurájával narrátorként, aki az estén majdnem az egyik rollerozó táncos lány áldozatává vált, rossz oldalra lépett. Állandóan részeg homelessként ténfereg a színek között, a hangja próféciaként nem omlaszt semmit, a bűn városának falait különösen nem.
Nem vonom kétségbe, hogy ez a színpadi kavalkád Vecsei H. Miklós - ifj. Vidnyánszky Attila színpadi formanyelve. Az sem feltétlen baj, hogy nem tud számomra átlökni semmi a gondolatiságot, hisz állítják az alkotók, hogy nem is törekszenek erre. (Csendben kérdezem meg, akkor miért mozgatnak meg estéről-estére kb. 100 embert, mi a céljuk ezzel a pénzszerzésen túl?) Az már némileg baj, hogy a kísérletező terük nem egy 100 fős pinceszínház, hanem az ország egyik legnagyobb színpad-és nézőtere. Nem lehetek a véleményemmel egyedül, a második részre jótékonyan kiürült körülöttünk a színház, az okosabbja hazament Netflixet, HBO-t nézni. Az is baj, hogy húsz év múlva az általuk most kinevelt közönség fogja megtölteni a színházakat, és nem teszik számukra magasra a mércét, nem tudom így ők eljutnak-e majd "a kilincstől az Othellóig." Azért az jó, hogy még mindig Hegedűs D. drága közönsége vagyok. Jó, nem csak én, mi.
(Fotó Dömölky Dániel, rajta Radnay Csilla és Wunderlich József, aki amire megnéztük a darabot "kiírta magát" Frederick Lömetrö szerepéből, vígszinházi kortünet 2021/2022.)