Az ország másik feléből, Debrecenből indult, és közel tucatnyi színház vagy színházi alkotóműhely tagja volt már azelőtt, hogy két évtizede – talán végleg – Pécsett telepedett le.  A családban nem volt előzmény nélküli a színi pálya, édesanyja unokatestvére a tragikus sorsú, mára egy korszak ikonjává vált Soós Imre, akit korai halála miatt csak filmjeiből, édesanyja néhány történetéből és a színész tiszteletére létrehozott balmazújvárosi emlékszobából ismerhet Bacskó Tünde, de a belőle áradó elsöprő energia máig lenyűgözi.   
Nem járt főiskolára, így minden alkalmon kapott, amit a színi pálya hozott számára, mert játszani akart, és színésznőnek álmodta magát már gimnazistaként is. Az Equus Jill Masonje, a Cabaret Sally Bowlesa, a Bányavirág Irmája, a Piszkavas Maureenje, a Nóra Lindénéje, a Kulcskeresők Nellije és Spiró György számos drámájának hősnője él benne, ezek a szerepek egyben művészpályája meghatározó színpadi alkotásai is. Filmjeinek száma a tucatnyihoz közelít, igaz, nem nagyszabású és nagyköltségvetésű filmek ezek, hanem jellemzően réteg-, vagy művészfilmek. Hajdu Szabolcs több munkájában számított rá (Necropolis, Fehér tenyér, Te országod), és forgathatott Szomjas György Gengszterfilmjében is. Aki hallotta előadásában Tina Turner Simple the bestjét a Te országod című filmben, sajnálja, hogy nem játszott, játszik sok-sok musicalszerepet.
Egyszerre volt számára könnyű is, meg nem is a pályakezdés. Azé a pályáé, amihez megvolt minden adottsága – talán csak a könnyen formálhatóság hiányzott. Nem hiszem, hogy erővel sztárt faraghattak volna belőle, megtörve őt a rivaldafényért. Számba véve pályája – eddigi – alakításait, már fiatal lányként is volt a Bacskó-feelingben valami „bölcs asszonyos”, akkor is, ha nem klasszikus szerepek, inkább modern női figurák és abszurd, groteszk karakterek találtak rá.
Ha nem is forgószél, de nem az a megülős, állóvízben is eltapicskoló ember. Nem fél a konfliktushelyzetektől, és nem erőssége a hosszú távú megalkuvás. Van benne valami nyugtalan vibrálás, kifejezetten kíváncsi, fürkész elme. A nyughatatlan természet az alkotó művészlétben előny lehet, a mindennapi életben azonban inkább hátrány, kihívások elé állít. E habitusa sok terhet rótt rá, magának okozta a legnagyobb sebeket.
Nem volt eddigi pályáján olyan, hogy fönt és lent, felkapottság és mellőzöttség. Munka volt és színházcsinálás meg filmforgatás. Szerencsés pillanatok és találkozások megadattak, de hosszú távú alkotó időszakok nemigen. Így látványos bukás sem, maximum egy kis hiányérzet a művészemberi bensőben: „ez most nem úgy sikerült”.  
Három évtizedes pályáján sok tapasztalatot gyűjtött, de még mindig van számára a színházcsinálásnak olyan szegmense, amit nem ismer, de szeretne megismerni. Előbb csak önálló estje volt, aztán két éve Tandem néven Fábián Gáborral közös színházi vállalkozást indított. Most – a színházi szerepei mellett – ez tölti ki az életét. Kampányol amellett, amiben őszintén és mélyen hisz. Közlendője van a színházról, a világról – mondhatni társadalmi missziója. Maga is megtapasztalta, milyen elesni, és azt is, hogy nem mindenki tudja a bajból saját hajánál fogva kihúzni magát, ahogy ő tette. Sokaknak kell egy segítő kéz, egy lehetőség, aki, ami visszavezet a „normális” életbe. Tisztánlátása okán azt is tudja, hogy az ő útja nem az ételosztás, a pénz-, és ruhagyűjtés; hivatásán keresztül tud igazán segíteni az arra rászorulóknak. Személyes tapasztalata van arról, hogy az életben milyen fontos a támasz, hisz maga is kapott segítséget, évtizedek óta van társa, és szülőként gyermekekért felel. Azt hiszem, ő úgy tud igazán adni, ha maga is kap.
Lassan a színésznői kor rémálmához ér, a „már nem és még nem” létbe. Ahogy M. G. P. fogalmazott: „már nem naiva, de még nem is intrika.” Tartottam tőle, hogy egy elégedetlen, kicsit keserű színésznővel ülök le beszélgetni, azonban egy élettel teli, alkotóereje teljében lévő „belevaló”, szolidan bohém, fanyar kisugárzású nő huppant le a velem szemben lévő székre.    
Vidéken játszó színésznő, akinek hajdan volt, jelenleg éppen semmi elfoglaltsága nincs a nyüzsgő fővárosi művészéletben. Ez azonban egy cseppet sem frusztrálja. Nem fecsérli búskomorságra, sebei nyalogatására vagy irigységre az idejét, legjobb energiáit. Nem szigeteli el magát, sőt, minden irányba nyit, ahol színházi lét van. Benne van a képesség, hogy színházat szervezzen maga köré. Két évtizede egy bio-üzemmódú mini erőműként működik – látszatra boldogan – Baranyában. Egy színésznő életét éli, ami nem mindenkinek való álom.
Amikor leültünk beszélgetni, nagy kihívás előtt állt, decemberben bemutatója lett volna a Pécsi Harmadik Színházban, Bertolt Brecht Kurázsi mama című drámájának címszerepére készült. A legjobb színészi korban van a szerephez, és a figura úgy passzolna színészi alkatához és eszköztárához, akár egy szép gomb a kabáthoz. A produkció – egyelőre erről szövött álmaival együtt – elszállt, nem valósulhatott meg. Azonban rögtön kárpótolta az élet, a Tandem Színház, még decemberben pályázati támogatáshoz jutva, produkcióit bemutathatja a budapesti Pinceszínházban, és a Pécsi Harmadik Színházban is továbbvihet egy már megkezdett előadásprojektet, a Visszhangot.     

Játszottál már Brecht-darabban?

Nem. Voltam olyan nyári kurzuson Ascher Tamásnál, Gaál Erzsinél, ahol foglalkoztunk az író darabjaival. De én nem jártam színművészeti főiskolára, nincs diplomám, így enélkül, nem hagyományos módon jöttek a Brechtet tanuló fázisok: a gimnáziumban drámaórán egy-egy dal, monológ formájában.  

Ez Debrecenben volt, az Ady Endre Gimnáziumban. Húsz évesen már a József Attila Színház tagja voltál, aztán öt évig a pécsi társulatot erősítetted. Hogy került egy debreceni gimnazista Angyalföldre kezdő színésznőnek?

Hát úgy, hogy a főiskolai felvételin „eltanácsoltak” a harmadik rostán.

Ki volt a „galád csapat”?

Mély nyomot hagyott, Kerényi Imre. Így aztán minden ajtón bekopogtam, hogy: „Jó napot kívánok! Harmadik rostás voltam, és színésznő szeretnék lenni.” És persze mindenki azt mondta: sajnáljuk, de nem. Léner Péter viszont azt mondta: „Bacskókám, éppen meghallgatást tartunk, Tasnádi Csaba válogat a Pál utcai fiúkra, menjen le és mondja, hogy én küldtem.”  Megkaptam Richter szerepét.
 
És aztán Makrancos Katát?

Igaz, az is abban az évben volt, de nem a József Attilában, hanem még a Debreceni Nyári Színház égisze alatt egy diákcsapattal, akikkel évekig együtt dolgoztam előtte. Várhidi Attila rendező szervezte nekünk a nyári előadást. Szép emlékem, az Alternatív Színházi Találkozón a Legjobb Színésznő Díját kaptam Katáért 1992-ben.
 
Páran megmutatták már, hogy ezen a pályán diploma nélkül is lehet érvényesülni…

Meg hát. Itt van Vári Éva…

És Pogány Judit, Csákányi Eszter, de azért nekik volt némi hátterük. Neked mi volt?

(nevet) A nagyvilág…

A József Attila Színház nem kis színház, hogy lehet felkészítés, tanulás nélkül például csak átbeszélni is a nézőteret?

Az nem igaz, hogy minden képzettség nélkül. A Várhidi Attilánál eltöltött évek a mai napig meghatározóak számomra. Két diákszínjátszó kört is vezetett Debrecenben. Aki az Alföld Gyermekszínpadot kinőtte a városban, az mehetett a Főnix Diákszínpadhoz tovább játszani. Évtizedek óta mozgatja, menedzseli a diákszínjátszást a városban. Hajdu Szabi, Szabados Misi, Magyar Attila, Hargitai Iván mind-mind Attila bá keze alól kerültek ki.

Szóval innen az ismeretség Hajdu Szabolccsal, aki pályád egyik sikeres pillanatának fontos szereplője. A 42. Magyar Filmszemlén a Legjobb Színésznő Díját hoztad el az általa rendezett, a Te országod című rövidfilmjében nyújtott alakításoddal…

A legfontosabb elismerés eddig, amit kaptam. A számomra leghitelesebb magyar színházi ember, Cserhalmi György volt a zsűri elnöke. De én persze tele vagyok ilyen típusú jelentős dolgokkal. Megtörténik és annyiban maradunk. Nemcsak a hivatásomban, a magánéletemben is, belőlem valahogy így bugyborékol az energia, le-föl, össze-vissza.

Ha ilyen társaság volt Debrecenben, miért nem otthon, a debreceni Csokonai Színház ajtaján kopogtál?

El akartam jönni Debrecenből. Úgy éreztem, szűkek vagyunk egymásnak, nagyon intenzíven éltem meg a gimnáziumi éveimet, és belaktuk egymást, a város meg én. El kellett onnan jönnöm, mert elvágyódtam, tágítanom kellett a látóköröm. Úgy gondoltam, amikor megkapom az érettségim, nekem akkor indulás van másfelé.

Két év József Attila Színház után jött Pécs. Miért Baranya megye, mi volt itt, ami csábított?

Kolléganőmön, Hegyi Barbarán keresztül megismerkedtem férjével, Balikó Tamással, elbeszélgettünk, mígnem a Pécsi Nemzeti igazgatói székébe került, és lehívott, hogy szerződjek hozzájuk. Péccsel mindig is kacérkodtam, vonzott ez a város, és az idősebb kollégák is mind azt tanácsolták, hogy vidéken lehet igazán a szakmát megtanulni, mert mindent el lehet és el is kell játszani.

Pécsett nem kezdtél gyengén, Equus, Kabaré…

Igen, Sallyt kettős szereposztásban játszottuk Hegyi Barbarával…

Ebben az előadásban játszott Simon István, a színház akkori gazdasági vezetője is?

(ismét jóízűt nevet) Bizony, az ölében ültem az igazgató úrnak. A pályámat nézve nagyon fontos kapcsolatokra tettem szert, dolgoztam Menyussal [Szegvári Menyhért rendező, aki az Equusban rendezte – Cseh A. I.], Csiszár Imrével. Csupa jó szerep, és igazán jó évek voltak ezek. Tényleg nagyon sok mindent itt tanultam meg. Eszembe nem jutott volna, hogy magamtól betanuljak egy táncot vagy betétdalt a Csárdáskirálynőben. Egyáltalán, hogy én játsszak operettben. De mivel Moravetz Leventének eszébe jutott, hogy próbáljuk már ki a Bacskót, eljátszhattam Stázi grófnőt.

De öt év múlva mégis Budapesten próbáltál már a Stúdió K-ban…

Nem öt év múlva volt az, inkább folyamatában. A kőszínház kötött dolog, de engem mindig izgattak a kísérletező társulatok, csapatok is. Alapból úgy vagyok behuzalozva, hogy mindenre kíváncsi vagyok. Már amikor először Pécsett voltam, a második vagy harmadik évadban Grunwalsky Ferenc rendezett ott két előadást, amikben játszhattam. O’Neill Az éjszakai portás című darabjában Erie Smith, a férfi főszereplő Andorai Péter volt, és kaptam benne Grunwalskytól egy szerepet én is. Aztán ő volt a Gengszterfilm operatőre, amiben az ajánlására szintén játszhattam. Ez mind-mind olyan esemény volt, ami megerősített abban, hogy a kíváncsiságom jogos, mert Pécs falain túl is van élet. Másmilyen, más emberekkel. Ha te vidéki színházban vagy szerződött színésznő, nem tudsz elmenni ide-oda vendégeskedni, kizárólag a nyári szünetben, de még azt is nagyon alaposan körbe kell járni, át kell gondolni. Fodor Tamással dolgozhattam volna korábban a Stúdió K-ban, de nem tudott kiadni az igazgatóm, engem meg izgatott Fodor személyisége, munkamódszere, egyáltalán a Stúdió K mint műhely, meg talán Budapest után is vágyódtam. Az ötödik évad végére megérlelődött bennem a gondolat, hogy váltanom kell.

Milyen lehetőségeket, szerepeket kaptál Fodor Tamástól?

Hihetetleneket, szipirtyókat. Fodorné, Kamilla voltam Zalán Tibor Halvérfesték című színdarabjában, amit Tamás rendezett. Aztán szintén Tamás rendezői keze alatt Békés Pál Visz-a-víz című komédiájában egy fiatal, idióta fruskát kaptam. Játszottam bábelőadásokban boszit, királynét. Állítólag élt a kezemben a báb. Még énekes szerepem is volt, Arthur Schnitzler Körtáncában. Valamint én játszottam Gerdát Hajdu Szabi Tamara című előadásában, ami a film eredeti formája volt. Jaj, nagyon bírtam! És ekkor kismama lettem… és visszaköltöztünk Pécsre...

Jött négy év szünet, csend…

Én az anyaságnak teljesen átadtam magam.  Igaz, már félidős koromban veszélyeztetett terhes lettem. A nyári szünetre esett a terhességem kezdete, amit nem kimatekoltam, hanem így alakult, és szeptemberben már olyan dolgokkal küzdöttem, hogy nem mehettem vissza dolgozni. A GYES három évét én teljesen kihasználtam. Soha nem láttam magam korábban sem feleségként, sem anyaként. De jött egy férfi az életemben, akivel úgy gondoltuk egymásról, hogy de jó, hogy te létezel, mert minket a jó Isten is egymásnak teremtett.

Nem volt ez veszélyes lépés színésznőként? Akkor kiszállni, amikor végre beindult a pálya, megint, vagy végre a fővárosban voltál, szakmailag igen jó helyen?

Igen, huszonkilenc éves voltam, de úgy gondoltam, ha én ezt az ajándékot kaptam a sorstól, akkor ezt szeretném megélni. A karrier az így vagy úgy forog, ha van keresnivalóm ezen a pályán, akkor vissza fogok találni, ha nincs, tök mindegy, hogy erőlködöm vagy sem.

Visszaigazolta az élet az anyaságra, a civil boldogságra való rácsodálkozásod?

Huszonöt éve élünk együtt, két közös gyermekünk van. A család sikertörténete az életemnek, megérte energiát fektetni bele. Mert persze kellett. Egy kapcsolat nem olyan, hogy beleülünk a készbe, azután az már örökké van. A családom támogatja a törekvéseimet, bár néha az idegeikre megy a színészi működésem. A fiam, Marci tizennyolc éves, a kislányom, Anna tíz. Persze úgy gondolják, hogy a hivatásom, a pályához köthető „hobbijaim” tőlük veszi el az időt, de látják ennek a súlyát és fontosságát is, és nagyra tartják. Úgy érzem, megbecsülik azt, amit csinálok. Nem arra büszkék, hogy az anyukám színésznő, hanem arra, hogy egy szereppel mit sikerült megvalósítanom, az milyen fontosságot hordoz magában. Jó, néha kikérik maguknak, hogy még egy filmet sem vagyunk képesek egy héten egyszer közösen megnézni, de én mégis úgy érzem, hogy családként egészen ügyesen működünk együtt.

Támaszod a férjed, biztonságot nyújt?

(vad, sivító kacaj) Igen, a pénze miatt vagyok vele!

Ezt megbeszéltük!

Ő abszolút civil, de erős művészi vénával megáldva. Szerintem remek író válhatna belőle, ha nem lenne szent meggyőződése, hogy neki a pénzkereséssel kell töltenie minden idejét. Sok mindenben támogat. Számtalanszor előfordult, hogy valami kipattant a fejemből, nekiálltam olvasni, kutatni, ő meg a kezem alá dolgozott. Temérdek adat van a fejében, imád utánanézni adatoknak, tényeknek. A fiunk élő Wikipédiának hívja. Nagyon sok ötletem a segítségével valósulhatott meg. Ő egy igazi tüke, ezért telepedtünk le Pécsett. Én fáztam ettől az ötlettől, még azt is bevállaltam volna, hogy egy albérletben szülessen meg a fiunk Budapesten. Most, 20 év távlatából visszanézve nem bánom, hogy így alakult, hogy itt és így élünk, ilyen körülmények között.

Balikóhoz jöhettél még vissza…

Igen, nem kellett bekopognom, hogy itt vagyok. Szilágyi Eszter Anna költő és drámaíró neszelte meg először, hogy visszajöttem Pécsre. Eszter nagyon meghatározó színházcsináló személyiség, férje Hargitai Iván rendező. Megint a debreceni diákszínjátszó múlt. Nem emlékszem pontosan, hogyan volt, de egyszer csak hívott Eszter, igaz-e, hogy visszajöttem, mert szeretne egy darabot megvalósítani, amihez már gyűjtött maga köré egy kis csapatot, és rám gondolt a női főszereppel. Ez egy Pirandello-darab volt, A hegyek óriásai. Az író befejezetlen műve, amelyben egy színtársulat vándorol városról városra, kietlennél kietlenebb vidékeken keresztül, mert a vezető színésznő meggyőződése hajtja őket, hogy a színháznak igenis van létjogosultsága. Ha csak egy ember is nézi őket, az már színház. Nagyon szép mű, tele színház-filozófiai gondolatokkal, érzésekkel. Gyönyörű munkám volt, de nagyon mostoha körülmények között. Példának okáért nem volt próbatermünk, magam varrtam kézzel a jelmezem. A hegyoldalban, a fűben próbáltunk, játszottunk, de végül is a Pécsi Harmadik Színház befogadta az előadást, ott mutathattuk be a darabot. És így megismerkedhettem Vincze Jánossal. Ebből a találkozásból született Háy János A Gézagyerek című drámájában a Szomszéd nő szerepe számomra 2006-ban, amelyben János rendezett már.   

Utána jött a Piaf-est?

Bonyár Judit barátnőm keresett meg, úgy érzi, nagyon közel állnak hozzá ezek a dalok, sőt jól is állnak neki. Meghallgattam őt, és rögtön tudtam, hogy nem jól, hanem piszok jól. Judit úgy gondolta, hogy a dalok között felolvashatnék szemelvényeket Edith Piaf életéből. Mondtam neki rögtön: jól van Jucus, ez nagyon jó, de én színész vagyok, nem magyar tanár. Ha már odaülök melléd, akkor én nem felolvasok, hanem írjunk a dalok köré egy darabot, mert ez nem a kétszemélyes Edith és Marlene, hanem Piaf-belső és Piaf-külső. Elkezdtünk szövegeket írni az énekesnőről szóló életrajzok, saját önéletrajza és korabeli írások alapján. Megpróbáltuk jelenetekké gyúrni a szövegeket, s amikor elakadtunk, Rózner Tina barátnőnket kértük meg, hogy fésülje össze a darabot. Ő színházszakos volt hajdan a Pécsi Egyetemen. Jó szokás szerint, próbahelyünk nem volt, hol Jucus nappalijában próbáltunk, hol a mienkben, és egyszer csak Vincze János ajtaján kopogtattunk újra, hogy lenne itt egy darab. János befogadta a Harmadik Színházba ezt az előadást is. De kellett is hozzá a színházi miliő. Visszatekintve, nem volt sikertelen próbálkozás.
 
Ahogy böngésztem az eddigi szerepeid listáját, nem sok klasszikus mű van közöttük…

Igaz, pedig vágyom rá. Egy jó Csehov-szerep után csorog a nyálam, de ehhez az kéne, hogy valakinek, ahogy most Ottlik Ádámnak, eszébe jusson az, hogy a Bacskó a Kurázsi. Ha holtában született ötlet is vált belőle. Ennek híján le kéne szerződni valahova tagnak, ahol vetésforgóban előkerülnek újra és újra a klasszikus darabok, és valahogy csak rá kerülne az emberre a sor.

Egy-két Csehov-szerep ugyan elment, de azért még maradt néhány. Hogy viszonyulsz a Spiró-darabokban eljátszott szerepeidhez, hisz ezek a Pécsi Harmadikban ősbemutatók voltak…

Nekem Spiró-darabjai, a szerepeim azokban pályám mérföldkövei, ezzel tértem vissza újra a színpadra, és a Pécsi Harmadikba úgy, hogy sikeresen beágyazódtam ide. A Spirók után már nem a nappalimban próbáltam, s nem magam írtam darabot magamnak.
 
Pedig a Pécsi Harmadik Színház helyzete soha nem volt rózsás, most aztán különösen nem…
 
Amióta ismerem Jánost, ő tartja fenn magát és az intézményt is. Amíg ő van, Pécsi Harmadik Színház is van, pandémia ide vagy oda.

Beszéljünk egy kicsit életed új projektjéről, a Tandem Színházról. 2019-ben alapítottátok pécsi független színházként Fábián Gáborral, a civil társadalom és a színházi alkotók együttműködésére építve. A honlapotok szerint az előadásaitok célja a „hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportok hangjának a hallatása a nagyközönség irányába”. Te és Fábián Gábor vagytok az „arcok”, de nem is kicsi az a segítő stáb, amely veletek dolgozik és szervezi a programjaitokat. Féltucatnyi repertoár-darabotok, előadásotok van már, iskolákba jártok drámafoglalkozásokat tartani. Magam eddig csak a Visszhang című interaktív online előadást láthattam. Enyhén mellbevágó volt a függőség mint állapot feldolgozása. De  ámulattal olvastam a Fapados revüről, ami műfaja szerint közösségi rágcsa, A leprikónok átkáról mint viking kaland- és vitajátékról, és A kóbor szálló című, hajléktalanságról szóló tündérmeséről. Úgy érzem, ez gyönyörű szép társadalmi küldetés, abszolút pénz nélkül, maradék szabadidőben, szerelemből. Ráadásul hiába alakultatok két éve, a pandémia másfél évet kivett az indulás lendületéből, a kezdővonalon vagytok még mindig, iszonyatos sok munkát beletéve már eddig. Mit adott, ad ez neked?
 
Új világ nyílt ki előttem. A belső meggyőződéseim nyertek megerősítést. Nem vagyok szociális munkás, de szociálisan érzékeny ember vagyok. Ebből kifolyólag persze kicsit idealista is. Teljesen alkalmatlan lennék erre a pályára, meglátok egy kunyeráló embert és elsírom magam. Nem tudok hasznosan viselkedni ilyenkor, hogy jöjjön, megmutatom, hol a melegedő, inkább együtt sírok vele. Egyetlen kivételes kapcsolódási pontom van a szociális szférához, az egyik húgom szociális munkás. Ő segíteni képes ember, mindig azonnal tudja, mit kell az elesett ember javára tenni. Azt hiszem, minden szerepemben, amit eddig eljátszottam, hasznosult az ez irányú érdeklődésem és érzékenységem, mert minden figurának van szociális háttere. A Spiró-hősöknek, vagy a Bányavirágban, a Piszkavasban játszott szerepeim karaktereinek is. De a világirodalom bármely szerepe idesorolandó, a Shakespeare-hősök is jönnek valahonnan, úgy érkeznek meg abba a szituációba, amiben éppen látjuk őket. Számomra mindig állati érdekes ebből a szempontból is megvizsgálni a karaktereket, visszafejteni őket. Amikor aztán ez a valósággal egyszer csak metszéspontba kerül, és tudsz úgy színházat csinálni, hogy nem kizárólag „önmegvalósítasz” és a csúcsra forgatod a pályádat, hanem a játékoddal, a munkáddal elmozdítasz a holtpontról társadalmi kérdéseket, megmozdítasz társadalmi csoportokat, akkor a legnagyobb dolgot teszed, amire a színház képes lehet. Sokat tanulok a Tandemből. Megtanultam pályázatot írni, ebből vészeltük át az elmúlt másfél évet, én is, a Tandem is. Most végeztem, végzek először irodai feladatokat a színház mellett, helyett. Elképesztő háttérmunkát igényel a színházcsinálás. Az elmúlt másfél évbe belesűrítettünk ötévnyi munkát. Ezt a Harmadik Színházban játszott szerepeim, felkéréseim mellett nem tudtam volna megcsinálni. Egyébként Fábián Gábor is debreceni, amikor én végeztem az Adyban, ő akkor lett első éves. Ha ő nincs, magamtól soha nem hoztam volna létre semmilyen komplex szervezetet, de az ő ebbéli gyakorlata alap lehetett ehhez. Gábor első felvetése az volt, ha már „legyártunk” két előadást, ne kelljen állandóan bekéredzkedni valamilyen szervezet mögé, alapítsunk színházat. Én meg rávágtam: persze! Nem tudtam, mibe vágok bele! De a bekéredzkedést, annak hátulütőit már ismertem.

Mi volt az első „legyártottad”?

A Fapados revü, melynek 2019 decemberében volt a bemutatója a KuglerArt-ban. Ezt hajléktalan költők műveiből szerkesztettük. Ma a végleges formája már más egy kicsit, mint a bemutató volt. Aztán jött A Kóbor Szálló.
 
A honlapotokon megakadt a szemem egy sanzon-esten, ami a Te országod című filmben nyújtott produkciód után izgalmasnak tűnik számomra…
 
Az a címe: Ezerkilencszáz56 (sanzonest egy ’56-os fiktív napló mentén), mert szinte becsípődésem 1956. A rendszerváltás idején jött a nagy felismerésem, hogy ja, az egy buborék, egy hazugsághalmaz volt, amiben én gyerekeskedtem. Akkor már értem, hogy apám és anyám miért volt olyan nyomorult, hogy az akkor nem is úgy volt. Kezdett érdekelni a téma, mert én 1992-ben érettségiztem, de mi nem tanultunk 1956-ról, a második világháborúnál vége volt a történelemoktatásnak. Aztán jött az életembe Gábor, a férjem, akinek az édesapja ’56-os mecseki volt. Persze ez célzatosan csak október 23-án kurrens darab, de én szeretném a mai gyerekekkel is megértetni, hogy mi történt akkor, és az hogyan befolyásolta a következő negyven évet. A saját fiam osztálytársain is látom, hogy egyre nagyobb a távolság, pedig a mai tizenévesek életére is még mindig hatással van az a kor. Szerintem '56 transzgenerációs öröksége a kollektív nyakbehúzás. A lapítást és a szemlesütve élést kaptuk örökül. Már érteni vélem a szüleim generációját. Az össznépi alkoholizmust, a kussolást, azt a furcsa keserűséget. Ma már szinte mindegy is, hogy akkor melyik oldalhoz tartozott valaki, a tünetek mára ugyanazok. Ebben a meglévő előadásban az év dalain keresztül – amelyek Magyarországon is slágerré váltak – járom be a történéseket. Például a Tizenhat tonna egy 1956-ban kijött Tennesse Ernie Ford-dal, de Hajmási Péter és Hajmási Pál is benne van a Csárdáskirálynőből, mert akkor volt vele az Operettszínház szerepelni a Szovjetunióban. És a személyes történet ereje – apósom élete – megtöri a jeget, látom a rám szegeződő tekintetekben.
 
Merre, milyen témák irányába tudtok a Tandem Színházzal továbblépni?  
      
Varró Dani darabja, A leprikónok átka egy vitakultúrát erősítő játék, olyan játék, ahol egy kérdés vége mindig potenciálisan szétágazik. A bemutató előtt tartottunk több tesztelőadást, játszottuk másodikosoknak, ötödikeseknek, hetedikeseknek, gimnazistáknak és felnőttképzésben résztvevőknek is – mindegyik korosztálynál kiválóan működött. Nagyszerű látni, hogy egyszer csak megértik a gyerekek, mit jelent érvelni, és mi lehet hibás érv, például az általánosítás, a személyeskedés, illetve hogy miként tudnak ennek felismerése után továbbhaladni.  

Ez azért messze esik a hagyományos színészettől, erre hogyan tréningezed magad? Az rendben, hogy a férjed kutat számodra, de az téged egy adott szituációsjátékban nem segít ki…

Igyekszem nagyon sokat olvasni, abból készülök. Ez a másfél év, „Bacskó Tünde, a színházi vállalkozó” megszületése nagyon felhozott gondolkodásban. Ilyen intenzív módon új ismeretekkel utoljára a gimnáziumban serkentették az agyamat, és ott tettem szert ennyi számomra új tudásra, ami ahhoz valójában nem kell, hogy eljátsszam mondjuk Szászné szerepét a Szent családban. Ez megint új terület az életemben. Én nem vagyok drámapedagógus. De ugye megint a kíváncsiságom, már foglalkoztat az is, hogy el kéne végezni valami ilyesféle iskolát, részt venni valamilyen képzésen, hogy jobban átlássam a folyamatokat, ne csak színésznőként érezzek rá. Bár eleve azt a visszacsatolást kaptam a gyerekektől, hogy ha komolyan veszem őket és nyitottan közeledem hozzájuk, ők is ugyanolyan nyitottak irányomban. A pedagógiai érzék valószínűleg nem a papírtól függ, hanem a hozzáállástól. Fábián Gábornak előnye van, már tanított, van ilyen tapasztalata. Számomra ez most nagyon fontossá vált, és szeretném, ha Gáborral közösen ez az életünk részévé válna hosszú távon. Igaz, az éremnek mindig két oldala van, és pontosan tudom, hogy már munkálkodik bennem a színésznői hiúság is, és el fog jönni az a pillanat, amikor ez már nem fog kielégíteni úgy, ahogy most, még új, nagy kihívásként.
 
Miként viszonyulsz Szászné szerepéhez a Szent családban, ami a legutóbbi kőszínházi bemutatód volt?

Az az igazság, amikor megkaptam  a szövegkönyvet és elolvastam, azonnal tudtam, ezzel a szereppel kezdenem kell valamit, mert János rögtön ki fogja sütni: „Áh, ez a karakter nem is kell ebbe az előadásba!”. Próbáltam a maximumot kihozni belőle. De én minden egyes szerepemben törekszem arra, hogy valami miatt megszeressem, mert pokoli érzés úgy bemenni a színházba, hogy az az este egy púp a hátamra. Mindig fektetek külön energiát abba, hogy találjak a figurában valamit, ami miatt elkezdhetem szeretni, mire a premierhez érünk. Szásznét is megszerettem. És az, hogy Vári Éva közelében lehetek, csodálatos élmény.
    
Ülsz itt velem szemben, kerek egészként, összeszedett realistaként. Megéltél olyan élethelyzeteket, mint azok, akiknek most segíteni akarsz? Konkrétan a Visszhang című előadásotokra gondolok. A darabot ugyan Fábián Gábor írta és ő alakítja az alkoholista drogos férjet, Zsoltot, de a függőséget nekem mégis te játszottad el, a „tiszta” feleség, Fruzsi szerepében, aki menteni akarja a függőt…

Hajjé! Voltak mélypontok az életemben, az elmúlt másfél évet és az elmúlt harminc évet nézve is. De én is úgy vagyok behuzalozva; a saját hajamnál fogva húzom ki magam, aztán a felszínen tartom a fejem. És igen, itt a Pécsi Nemzeti színházi tagságom lázas évei alatt volt egy brutális zuhanó repülésem, drogok, ivás, pasi, egyebek… elmentem a falig. De én mindig elmegyek a falig, aztán visszamászom önerőből.

Hogy jött az a pont, hogy eddig és nem tovább?

Abban az időben az volt a motivációm, a mindent felülíró motivációm, hogy én színésznő szeretnék lenni, nem pedig hajléktalan halott. Ez a húszas éveim közepe volt, akkor ismerkedtem meg a férjemmel, amikor már lezáruló félben volt az életem e zűrős kalandja.
 
Hogy tolerálta ezt a színházüzem?

Fogalmam sincs. Balikóval amúgy egy nagyon érdekes viszonyunk volt. Szakmailag kifejezetten jól működtünk együtt. A színház berkein belül a férfi−nő viszony, na az mindig érdekes…

Mi a te személyes álláspontod a színházon belüli abúzusok témájának felbugyogásáról? Magad megtapasztaltad?

Sajnos igen. Szerintem fontos, hogy ez megtörtént. Én őszintén reménykedem abban, ahogy változik a világ, úgy változhat ez is. Ahogy felszínre törtek ezek a rossz, kőbevésett, elrothadt működési beidegződések, úgy jöhet majd a változás. Ez egyszerűen nem tisztességes. És teljesen mindegy, hogy a bántalmazás bármely formája színésznővel vagy színésszel szemben merül fel, ahogy az is, hogy a színházban vagy azon kívül, például egy futószalag mellett szenvedi el valaki a hatalommal való visszaélés arcul csapását. Ez akárhol van, egy gusztustalan dolog.

Éles témaváltással, talán kicsit pimaszul folytatva: abba a korba értél, amikor színésznőként jön a szerepkörváltás. Nem visz el a művészpályádtól, az igazi jó és vágyott szerepek megszerzésétől, megélésétől, hogy egy más szerepkör, a társadalmi küldetés lefoglalja a legjobb energiáidat, amelyek a színpadnak kellenének?

Én nem érzem azt, hogy hátat fordítottam a deszkáknak. A Tandem Színházat magam hoztam létre a missziójával együtt. Azért, mert fontosnak tartom a létezését. Annyit teszek bele, amennyit én magam szeretnék. Én színésznő vagyok, az maradtam, széles érdeklődési körrel.
 
A debreceni diáklány hogy látta magát a jövőben, hol fog tartani három évtized után?

Naná, hogy egy színház vezető színésznőjeként láttam magam, ahogy a deszkákon kiteljesedem.

Egyetlen színházban sem maradtál addig, hogy vezető színésszé válj…

Nem. Én annál kíváncsibb vagyok, mindig kiderül, hogy van még másik, meg még másik lehetőség. Mire megtanulok valamit, megint szembejön egy új dolog, és úgy érzem, én azt is tudni szeretném, abban is ki szeretném magam kipróbálni.  

Elégedett vagy a pályáddal?  

Ott tartok, ahol tartanom kell. Persze, hogy tudnék ennél sokkal nagyobbakat álmodni. Lásd egy jó Csehov-szerep. De nem álmodom én semmiről, a Piszkavas Maureenjét és Kurázsi mamát sem álmodtam. Szembejöttek. A Kurázsi mama éppen csak megvillantotta magát. Viszont gimnazistakén Sally Bowlesról álmodtam. Már évtizedek óta azt tapasztalom, hogy nekünk, színészeknek nem lehetnek elvárásaink, kizárólag végrehajthatjuk azt, amit a pályánkon nagy kegyesen kapunk az élettől. Mi nem tudunk beleszólni abba, hogy egy színházigazgató miben és kiben gondolkodik, nagyon nagyot változott a világ ahhoz képest, ami a XX. század elején volt, hogy ünnepelt színészekkel és színésznőkkel volt tele a sajtó meg a kávéházak. Lassan örülhetünk, ha megtűr minket a társadalom a hátán. Mondjuk, magam azt tapasztaltam, ez az időszak mindenkit kicsit arra sarkallt, hogy kezdjen mozogni önmagáért, a számára fontos ügyekért. Nem hagyott senkit ülni a langyos vízben, hogy van egy szerződésem, így tuti lesz x szerepem. Én azt hiszem, ez a nyitáskor érzékelhető is lesz, bár jós nem vagyok. Lehet, magamból indulok ki. Nekem ez vált és válik be jobban, a szabadság, hogy bármelyik előadásunk befér az autóba, és visszük oda, ahova hívják. Itt van Herczeg Adrienn példája, aki a Visszhang, valamint A leprikónok átka című előadásaink rendezője. Ő abszolút kőszínházi miliőből érkezett. Nem szerződött vissza Pécsre tagnak, és remekül feltalálta magát a Tandem Színház keretei között is. Adri felvetése volt, hogy a pandémia alatt a Visszhang című darabból ne előadást csináljunk, hanem az élő streamelést kiváltandó, egy kisfilmet. Dr. Szemelyácz János barátunk lakásában, egy kamerával, egy hosszú snittel a konyhából be a nappaliba leforgattuk egyben a harminc percet. Adri érzett rá arra is rendezőként, hogyan lehet teljessé tenni a történetet úgy, hogy egy párból csak az egyik fél, Zsolti, a férj szemszögén keresztül ismerjük meg az ok-okozatot. Már tudjuk, hogy egész estés, élő színházi előadásnak ez kevés, féloldalas. Tavasszal – pályázati pénzből − tudunk úgy továbblépni, hogy a feleség, Fruzsi életét is megismertessük, és így lesz belőle egy egészestés színdarab. Visszatérve a kérdéshez, felmerül bennem időről időre, hogy de jó lenne a havi fix. De aztán rögtön az is, hogy egy porcikám nem kívánja, hogy estéről estére bemenjek egy színházba olyan szerepet játszani, ami nem okoz örömöt, mert csak végrehajtás. És rögtön jön a belső válasz, hogy nem kell a havi fix, mert ez akkor már nem művészi tevékenység. Akkor sem tudnék nagyságrendben jobban élni, ha lenne havi fixem, csak millióval több kompromisszumot kéne kötnöm. Így is kell persze, és sajnos a családomnak is általam, miattam, de ezeket is könnyebb úgy megkötni, ha nem tagozódtál be.
         
Mit gondolsz, Pécs marad a végállomás?

Hát mit tudom én. Bár annyira szép helyen lakunk, és a házunkat imádjuk, az egyik húgom is itt lakik, a nagybátyám is, és most édesapám is azt tervezi, hogy felszámol mindent és ide költözik… végül is Pécsett is van élet.  

(Az interjú a Crticai lapok 2022/3. számában jelent meg.)