Iza színházban járt - Spiró György: Főtitkárok (Katona József Színház)
szombat, 16 április 2022 15:37

Spiró György: Főtitkárok (Katona József Színház)

Értékelés:
(38 szavazat)

Bástyák és Gyalogok

(Katona József Színház – Spiró György: Főtitkárok – 2022. március 15-i előadás/
Tandem Színház – Ezerkilencszáz’56 – 2022. április 10-i előadás)

Generációmnak – a Kádár-korszak már-már boldog vége gyerekei - ’56 fogas kérdés volt, van és lesz. Mást mondtak a nagyszüleink, akik átélték, mást a szüleink, akik éppen kisdobosok voltak, és mást nekünk, akik azt tanultuk róla, hogy ellenforradalom, de családi körben szétszálaztuk kicsit ezt az állítást. Megint mást a gyerekeinknek, akiket már a Terrorháza - történelmi fantasy-gyár is tanítgat róla. Spiró György saját szavait idézve megírta a „XV. századi Everyman (Akárki) című angol moralitás modern változatát, jegyzőkönyvek, emlékiratok, naplók alapján”, amit Zsámbéki Gábor - sokadik Spiró-rendezésként - színpadra vitt. Ennek pandantjaként a pécsi színésznő, Bacskó Tünde saját „családi ’56-ját” vitte színre, eredeti szemszögből felidézve azt, sanzonest formájában.  

Spiró darabja 1946 nyarán indul és 1957. május 1. napján zár. A cselekmény középpontjában egy tévelygő és/vagy rettegő, önmagát minden körülmények között igazolni akaró, ám ambiciózus fiatalember áll: Kádár János. A múlt század negyvenes-ötvenes évei már történelem, de Kádár személye korántsem. Olvasva Döme Piroska Asszony a viharban című könyvét sejthető, hogy Kádár egy jó kedélyű, mindig hamiskásan mosolygó, távolságtartó fiatalember volt, és jól emlékszem már 1989-es temetésére is, és az azt megelőző pár évre, a félreállítására.  

Spiró nem ítélkezik, majdnem darabbá összerakta a korabeli beszédeket, újságcikkeket, jegyzőkönyveket, híreket, a magyar ’50-es éveket, a korszakot és annak szereplőit, a fókuszban Rákosi Mátyással, Kádár Jánossal, a Rajk-perrel. Mini-jelenteket, párbeszédeket, politikai beszédeket, bírósági tárgyalásokat, kihallgatásokat nézünk. Zsámbéki Gábor Khell Csörsz díszlettervezővel, Vajdai Vilmossal, aki most zenei dramaturgként (is) részt vesz a produkcióban a kordokumentumokhoz illő fizikai és vizuális „dokumentumteret” gondolt ki. A nézőtérrel szemben U-alakban hatalmas ledfalak, a segítségükkel ott állunk, ülünk a nagygyűléseken, a Május 1–éken, zúg a Best of Communism számos dala. Azt az emociós-gombot, amit az olaszokban a Bella ciao, a chileikben a Venceremos, azt bennünk A párttal, a néppel vagy Vörös Csepel nyomja be. A zene és vetítés üt, egészen forradalmi hangulatban jöttem ki a Kamrából. (Igaz persze, hogy éppen március 15-én néztük az előadást.)

Az előadás a Kádárt megszemélyesítő Vizi Dávidé. A színész persze nem emlékezhet Kádár temetésére, ahogy én, már utána született. Meg sem próbál „Kádár lenni”, dokumentumdarabban játszik, ő sem ítélkezik, nem szörnyülködik, színészi feladata megmutatni egy történelmi személyt. Egy embert, aki lehet gyarló volt, lehet félt is, de mindenképpen túl akarta élni, hogy kuglibábuként hullottak mellőle elvtársai, sőt, a tegnapi elvtárs másnapra vallatója, fogvatartója lett. (Hogyne akarta volna, amikor megjárta a Horthy-éra börtönét, és az ’50-es években is három évig élvezte egy fegyház vendégszeretetét. Az ’54-es rehabilitációjakor hatvan forint pénzbeli kárpótlást kapott minden börtönben eltöltött nap után, egy háromszobás lakást, két ágyat, egy asztat, négy széket, 250 darab könyvet.) A második óra végére, ha Vizire néztem már Kádárt láttam, egészen pici színészi trükk kellett hozzá: a politikus jellegzetes artikulációja („a krumpli legyen krumpli”), papírtartása és beszéd közbeni gesztikulációja. Hála Vizinek az embert láttam, nem „Kádár-apánkat”, és nem a ma sulykolt képet, a szörnyet, akinek személyéhez vindikálnak kétszázharmincöt kivégzést, és több ezer egzisztencia, család bukását okozó tisztogatást.  

A darab másik központi figurája az Elek Ferenc játszotta Rákosi Mátyás, aki közel sem olyan élőfigura már, mint Kádár, főleg képeken van meg és pár avítt filmhíradóból. Elek Ferenc is pártatlan, megmutatja a néha igenis kételkedő embert, aki minden körülmények között pragmatikus politikus, s akinek Babits volt a magyar tanára, Európában edukálódott, több nyelven beszélt, így Trumannal angol nyelven tárgyalhatott Washingtonban. Rákosi alakja reálisnak tűnik, és bravúros, ahogy Elek azért leheletfinoman mégis eltartja magától a figurát.

A többiek is ismertek névről: Gerő Ernő (Rajkai Zoltán), Péter Gábor (Vajdai Vilmos), Farkas Mihály (Mészáros Béla), Farkas Vladimir (Gloviczki Bernát e.h.), Szántó György (Jakab Balázs e.h.) és Szőnyi Tibor (Geltz Péter m.v.). Azonban róluk nem sokat tudunk, csak a kordokumentumokból jelennek meg előttünk, s nehéz így a színészeknek karakter építeni. Minden további szereplőt a párt rettegő foglyaként látunk, akik „ha nem ő, akkor én” alapon gátlás nélkül kiverték tegnapi bajtársuk fogát, besúgták az elvtársukat, némelyikük talán szadista örömmel. Rajk László szerepében Fekete Ernő nekem kis csalódás, nem színészi játéka, pontos, percíz, ahogy szokta. A Rajk-perről, magáról Rajk Lászlóról fia révén annyi mindent tudunk, hogy az én képzeletemben egészen más. Hórihorgas, sovány, fekete hajú férfi, zavart, hogy egy sötétszőke, kellemes fizikumú ötvenes férfi játssza, amikor már negyvenévesen kivégezték.

Az biztos, az előadásban mind „emberformájúak”, még ha nem is érezzük úgy, ahogy Nagy László írta – kissé kifordítva persze – „ha van emberi arcuk akkor csókolom őket, ha van emberi szellemük tudatom velük….”. Nekem Zsámbéki ezen rendezése ikerpárja a Ryszard Kapuściński: A császár című korábbi munkájának, amit 2020 márciusában ugyanitt láttam, pár nappal az első lezárás előtt. Ugyanaz a kívülről szemlélt, „laboratóriumi pontosságú’ ember-és korrajz. Üzenetet meg lehet fogalmazni valaminek a puszta felmutatásával, úgy, ahogy József Attila tanácsolja: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen úgy érdemes.”


*       *     *     *    *


Az „emberformájú” a legjobb jelzője a Tandem Színház Ezerkilencszáz’56 című produkciójának is. Bacskó Tünde pécsi színésznő önálló estje ez, alapja saját családtörténete, az apósa a főszereplő, aki a „mecseki láthatatlanok” csoport tagja volt. Pandantja a Katona előadásának, párban kéne játszani a két előadást. Mindkét darabban sakkjátszmaként látjuk az ’50-es éveket, a Katonában a Bástyák harcolnak, a Tandemben a Gyalogok.

A mecseki láthatatlanok egy kb. nyolcszáz fős fegyveres szabadságharcos csoport volt, amely a szovjet csapatok 1956. november 4-i bevonulása után még hetekig ellenállt a Mecsek hegyeiben, a harcok közben megtámadva a pécsváradi rendőrkapitányságot is, ahol egyik társuk, vezetőjük, Málics Ottó életét vesztette. A színésznő apósa is köztük harcolt, s a csoport felszámolása után másfél évig bujkált az Őrségben, amire visszamerészkedhetett Pécsre. Nem tudjuk meg a nevét, csak azt, hogy „szép szőke fiú volt, élsportoló és harmadéves joghallgató a Pécsi Egyetemen, éppen a Római Olimpiára készült”, és azt, hogy „sem olimpikon, sem jogász nem lett, kocsmárosként nevelte fel a fiait”. Megtudjuk ellenben – az após történetei nyomán –, miként halt Málics, s miként tettek esküt: utolsó csepp vérükig harcolnak a megszállók ellen.

Bacskó Tünde is dokumentumdrámát rakott össze, rendhagyót. Az estén tíz, 1956-ban megjelent világslágert ad elő, a dalok keletkezésére fűzve fel a mecseki láthatatlanok történetét. Közben feleleveníti mi játszódott l1956 októbere és 1957 tavasza között a nagyvilágban. Elcsodálkozunk, ismerjük ezeket a társadalmi, politikai, kulturális és zenei történéseket, mégis mellbevágó ilyen környezetben, így belegondolni.

Legalább olyan erős emóciókkal és rendhagyó „szemüveggel” szerkesztett egyórás műsor ez, mint egy másik író-előadó színésznő, Bíró Kriszta színházi-irodalmi estjei, csak ez „bacskós.”  Egy szuverén és – magában, igazában - erős hitű művészember intellektuális produktuma. Személyes mondanivalója, a mának szóló üzenete van, felkavar, gondolkodásra serkent, és egy új, „közemberi” szemszöget ad ’56-hoz.

Spoiler lenne felsorolni az elhangzó dalokat (amelyeket így csokorba kötve még biztos nem halottunk az ’50-es évekkel társítva), mert jó lenne, ha sokan látnák ezt a sanzonestet. Katarzist okoz, nemcsak a történet, de az ezzel egyenrangú színészi munka, zenei megvalósítás is. Bacskó Tünde olyan színész, aki színpadi aurával bír, és nemcsak "színpadon van." Ha belép, azonnal figyelni kell rá, személyiségének  kisugárzása megköveteli, hogy a néző több játszó között is kíváncsi legyen arra: „az a sötéthajú nő mit is fog csinálni.” Szólóban sem veszti el ezt a varázst, köszönhető a történethez való személyes kötődésének, előadásmódja erejének, és kiváló énekhangjának. Erős, sőt masszív, szép csengésű, telt altja van, ami önmagában drámai hatást kölcsönöz minden felhangzó – ma már – slágernek. Remek partnere ebben a zongorán kísérő - hangszerelő -, és pontosan alájátszó Jaksov Borisz, mert élő zenés estről van szó.     

Az igaz, ami a legnagyobb erőssége, az egyben kis gyengéje is estjének: az erős, személyes érzelmek. Bacskó nemcsak interpretálja, de előttünk éli át sokadszorra apósa történeteit, a hatásuk alá kerül, egyszer spontán elsírja magát, amitől a kés megáll a levegőben pár pillanatra, vajon tudja-e folytatni. Tudja, ám nem engedi a családi tragédia emléke. Sok darabban láttam már a színésznőt, mindig koncentrált, pontos, de ezen az esten  sokszor előbbre szalad az agya, lelke, mint a nyelve. Ettől még hitelesebb lesz az előadása, úgy érezzük, egy kávéházi asztal mellett mesél, amibe simán belefér, hogy közben éli, újraéli azt, amit maga hallott egy másik asztal, a családi asztal mellett.      

(Horváth Judit próbafotója a Katonából)

Megjelent: 1097 alkalommal