Iza színházban járt - Mark Haddon – Simon Stephens: A kutya különös esete az éjszakában (Budaörsi Latinovits Színház)
szombat, 19 november 2022 18:07

Mark Haddon – Simon Stephens: A kutya különös esete az éjszakában (Budaörsi Latinovits Színház)

Értékelés:
(81 szavazat)

Bármire képes lehetsz!

(Budaörsi Latinovits Színház - Mark Haddon – Simon Stephens: A kutya különös esete az éjszakában – 2022. november 18-i előadás)

Nem adatott meg egyes hivatásosokat jellemző ecetkoncentráció, így szakképzett nézőként recenzálok egy igen figyelemreméltó előadásról. Büszkén álltam fel a székről, lám-lám, egy művelődési ház pici színpadán is lehet akkorát villantani, akár a Temze partján. Jó pár éve láttam a sokszoros díjesős angol produkciót, ami hatalmas élmény volt, de egy zenés fény-show is egyben. A budaörsiek egy (két?) évad alatt gazdálkodhatnak abból a pénzből, amit Angliában a monumentális, villódzó, elektronikával vastagon felszerelt díszletre elköltöttek, hogy a főhős nem mindennapi gondolkodását „belülről” is lássa a közönség, érezze, ahogy egy tinédzserfiú tomboló gondolatai között szörfözik. Ezt itt ésszel, szívvel, ötlettel és humán erőforrással (buzgó színészvérrel) kellett pótolni az alkotóknak. Nagyot futottak, alaposan átgondolták az előadás legapróbb részletét is.

A darab főhőse a tizenöt éves Christopher Boone az angliai Swindonból, aki nem szereti a szépirodalmat, képtelen hazudni és megérteni a metaforát – hisz valójában nagyon kevés embernek van csontváz a szekrényében -, irtózik az érintéstől és az új dolgoktól, na meg a sárga és a barna színtől is. Orvosi terminológiával élve: autista, így problémás számára a társas interakció, a verbális és nonverbális kommunikáció, és érdeklődési körei is szűken speciálisak. Ellenben agya egy számítógép, amelyet könnyen túlterhelhet korunk alapelvárása: a multitasking. Fotografikus memóriáját precíz matematikusi gondolkodása közben annyira elárasztják a vizuális és/vagy verbális ingerek, hogy néha védekezésül kezeit fülére tapasztva feltétlen sikoltoznia kell.

A regény alapján készült színpadi adaptáció cselekménye (Simon Stephens munkája) akkor indul, amikor Christopher felfedezi, hogy a szomszéd kutyáját, Wellingtont valaki megölte, s nekilát a gyilkos megkeresésének, miközben beszámolót ír detektívmunkájáról. Nyomozása közben akaratlanul belebotlik szülei és szomszédai zavaros, érzelmileg igen bonyolult titkaiba, ami cselekvésre, Londonba, egy ismeretlen városba való szökésre készteti.

Átgondolt munka Németh Nikolett dramaturg részéről, hogy a regény sok szereplőjét négy színész viszi színpadra, a főhős kivételével mindenki több figurát kelt életre. Csábi Anna rendező – érdekes, a londoni produkciót is hölgy vitte színpadra – tényszerűen, de biztos (női) empátiával vezet végig történeten. A főhős valóban gyerek, a felnőttek mind esendőek, a szituációk pedig plasztikus egyszerűséggel kerülnek színpadra. Nozdroviczky Eszter fehér hálót imitáló, a hátsó falat beborító díszlete a világítás segítségével néha égbolttá válik, látni - jó, inkább beleképzelni – lehet az Oriont, a Cassiopeiat, így lesz látható a fiú gondolkodása. Ezen túl csak egy műanyag kisvasutat és egy piros fellépőt használhatnak a játszók, na meg rengeteg futkosást és gyors öltözést, ami ad némi dinamikát  a játékuknak. Miután Christopher kedvenc színe a piros, tornacipőjén, ruháján is feltűnik a szín, ahogy Toby patkánya hordozó zsebén is. Az általa utált barna és sárga színek a külvilág színei, de érdekes mód anyján és apján is feltűnnek, nemcsak a rendőrökön, a hivatali embereken, az utált szomszédon, egyben anyja szeretőjén, Shears úron, akinek óriási szerep jutott szülei szakításában. Biztos vagyok benne, hogy a jelmezek színhasználata szándékos, fontos részlet, ami szintén Nozdroviczky Esztert dicséri.

Amikor olvastam Hadonn regényét, az író mélyen bevitt Christopher elméjébe, a fiú logikusnak tűnő nézőpontját teljesen a magamévá tettem, megkérdőjeleztem, hogy az engem körülvevő mindennapi józan ész-e a normális. Ez az az érzés, amit az alkotók tökéletesen megfognak és visszaadnak.

Gyakorló családjogászként mondom, a színészek minden pici rezzenése hiteles, az érintett személyi kör – Aspergeres gyerek, és az őt nevelő szülök viselkedése, párkapcsolatuk összeomlása - alapos megfigyelésén alapul. Szintén a szakmai tapasztalás mondatja velem, nem kell ágyhoz kötött vagy autista gyerek, pont elég, ha hiperaktív vagy koncentráció zavaros. Ráadásul minél intelligensebb és tanultabb egy szülő, annál rosszabb, képtelen elfogadni, hogy nem tökéletes, ami „belőle ered” és egy életen át tartó projektre tett szert a feltétlen büszkeség helyett.   

A darab tartópillére, a főhőst játszó Böröndi Bence, aki ismeretlen területen jár, hisz az autizmusról, Asperger-szindrómáról saját bőrén való tapasztalata nem igen lehet, talán alaposabb felkészülés kellett erre az alakítására egy klasszikus színpadi szerepnél. Az általa életre keltett nyersen őszinte, vicces, és az átlagos tizenöt éveseknél, de a legtöbb felnőttnél is sokkal okosabb fiúval gyorsan szimpátiát érzünk, játéka megszeretteti karakterét a nézőkkel. A mozdulatai, arckifejezései, hirtelen hangulatváltozásai hűen érzékeltetik a belső küzdelmet, az ellenségesnek érzett külvilággal szembeni védekezést. Aki látott már autizmussal élő embert „kiborulni” valószínűleg egyetért velem, hogy élethű rögzült tikkelése vagy a prímszámok monoton sorolása, amivel mindennapi szorongását, a külvilágtól való félelmét oldja. A színész – köszönhetően fizikai jegyeinek is – teste koncentrált használatával könnyedén elhiteti, hogy valóban kamaszfiút látunk. Ezt nehezebbnek érzem, mint felnőtt autistát játszani, bármennyire is csodáltam anno Kulka Jánost vagy Dustin Hoffmannt az Esőemberben.
 
Az apa, Ed szerepében Ilyés Róbert nagyon pontosan, aprólékos gesztusrendszerrel játssza azokat az ambivalens érzéseket, amelyek egy ilyen szükségletű gyerek szülőjeként valós napi kihívás, amivel a történetben egyedül kell szembenéznie. Jól érzékelteti a férfi szélsőségességét, aki nehezen mutatja ki érzelmeit, és magányos akár a fia, mert nem heverte ki, hogy tönkrement a házassága. Ugyan nagy szeretettel gondozza Christophert, de állandó frusztráció számára, hogy nem érti viselkedését, nem tud bánni vele. Erőn felül védi, ugyanakkor benne a vágy, hogy megbüntesse az anyát azért, ahogyan elment tőlük, ahogy magára hagyta őket. A fiával való legnagyobb konfliktusa ebből fakad, mert annak agya azt definiálja: „apám vigyáz rám, főz nekem, és mindig megmondja az igazat, ami azt jelenti, hogy szeret." Amikor Ed – óvva őt - elhallgat dolgokat vagy éppen hazudik neki, összeomlik a világa, az apa is külsővé, ellenséggé válik. Ilyés játssza a darabbéli rendőrt, vasúti munkást, Mr. Shearst, a szomszédot, és minden szerepének tud „arcot adni”, nem feltétlenül felismerhető első blikkre, hogy egy színészt látunk az összes karakterben. Kis bravúr ez tőle.

Az előadás elején Christopher anyjáról, Judyról csak a fiától van információnk, akiben részben szerető, ám türelmetlen anyaként él, aki valószínűleg depressziós, részben egy bolondos álmodozóként, aki képtelen megbirkózni a fia állapotával. A történet végére Judyról kiderül, hogy a maga módján erős, független nő, aki felnő a sors által rárótt feladathoz akkor is, ha nehezen találja az utat fiához, és erős kétségei vannak még mindig, hogy képes-e őt jól gondozni. Páder Petra játéka ragyogóan mutatja a nő sebezhetőségét, vívódását, azt, hogy maga is elveszett és önnön sérültsége miatt volt képtelen sérült fiát az apához hasonlóan támogatni, inkább elmenekült egy érzéktelen férfival, egy érzelem nélküli kapcsolatba. Ráadásként megmutatja a nő jellemfejlődését is, feltárva miként talál magára, s áll fia mellé. A darabban nemcsak prózában, de dalban is remekül teljesít, bár csak erős tipp részemről, hogy Elvis My Boy című számát énekli angolul, mert tudom, hogy ismerem, de mégsem, hogy honnan.

Christophert a felnőttek közül Siobhan érti meg leginkább, aki a tanára, és úgy tudja megnyugtatni, rávezetni a megfelelő viselkedésre, hogy tiszteletben tartja személyét és kivételes intelligenciáját. Biztos pont az életében, ő az ideális anyafigura számára, gyakran tanításai révén igazodik el a világban, amikor minden a feje tetejére áll körülötte és benne, a fejében tanára hangja szól, az vezeti ki a szorongásból. Siobhan a szülőkkel ellentétben képes a speciális szükségletekkel rendelkező gyermek gondozására, erre képezték. A tanárnő szerepében Szőts Orsi a legkedvesebb szereplő. Empatikus, higgadt, ahogy narrálja a történetet, mert részleteket olvas fel a fiú nyomozói munkáját leíró könyvből. Mindannyian ilyen tanítót szeretnénk, szerettünk volna. Egy cuki, fiatal Hermione Granger  Jane Austinos beütéssel. Miután Christopher kedvenc színe a piros, a tanárnő piros ruhában áll a színpadon, ahogy idős szomszédja, Mrs. Alexander is, aki a maga módján pótnagymamaként támogatja a fiút. Az öreg hölgyet is a fiatal színésznő személyesíti meg, kedves, mulatságos gesztusokkal, kifejezően, pont olyan, akár az Arzén és levendula egyik gyilkos öreg hölgye, kétértelmű testbeszéde és hanghordozása, elesett ártalmatlanságában érződik a veszély. És valóban, ő indítja el a Christopher szökését a nagyvárosba, amikor felfedi, hogy anyja él, csak lelépett a szomszéddal.

Örültem, hogy Budaörsön nem villódzó fények, tomboló zene, szivárvány és konfetti eső zárta a darabot, és nem cibáltak egy édes, élő kiskutyát a színpadra, ahogy Londonban. Hiszen ez a regény felnőtteknek szól, nem ifjúsági könyv és témája nem móka és kacagás. Kötelezővé tenném megnézését mediáció helyett beteg gyerekkel válófélben lévő szülők számára, ahogy arra fogékony fiatalok nevelésére is alkalmas lehet. Ám van ennek a darabnak egy veszélye, csak annak mond bármit is, aki nem csak empatikusnak álmodja magát, hanem valóban az, és van „lelki élete”, nemcsak hazudja magának, hogy érző lélek.

Szórakoztató volt egy nagy csapat gimnazista között nézni a darabot, ám kissé szomorú rádöbbenni, mennyivel másképpen működik az én már csontosodott gondolkodásom az ő még táguló agyi funkcióikhoz képest. Amikor a színpadon levelek hullottak a magasból, mögöttem felnyögött egy diák: Úh, rivalló jött Chrisnek. Mert persze ők már nem az Esőemberrel vagy Forrest Gump-al vonnak párhuzamot egy autista láttán, hanem Harry Potter furcsa, de zseniális figuráival. Mr. Shear alakját én egy tökéletes Mucsi Zoltán paródiának láttam, ők egy ördögűző papnak. Nekem nem kellett bemutatni, hogy a fiú fizet a vonatjegyért, ők hangosan hiányolták a bizonyítható pénzügyi aktust. Én nem vettem észre, amikor a színész bakizott, és nem prím-számot sorolt, ők csoportosan felhördültek erre a tévedésre. Magam átéreztem a beteg főhős anyjának kétségbeesett menekülését, ők azt vonták le: „a mutter sokkal nagyobb gáz, mint a gyereke”. Az előadás után nagy zajjal színházi foglalkozásra vonultak, nem irigyeltem a beszélgetés moderátorát, mert munkás csevegés lehetett, biztos volt ott kérdés, észrevétel bőven.   

(Fotó: Borovi Dániel)

Megjelent: 2976 alkalommal