Iza színházban járt - Ferdinand von Schirach: Isten - vitadráma (Örkény Színház)
hétfő, 13 február 2023 13:32

Ferdinand von Schirach: Isten - vitadráma (Örkény Színház)

Értékelés:
(61 szavazat)

Már csak a semmi van bennem…..

(Örkény Színház – Ferdinand von Schirach: Isten  - 2023. február 12.)

Von Schirach Berlinben praktizáló védőügyvéd, aki úgy tizenötéve tollat ragadott, ám eredeti szakmája ott van minden művében. Akárcsak első, Terror című vitadrámája az Isten is egy összetett és jelentős érdeklődésre számot tartó kérdést jár körül: az eutanázia társadalmi, jogi, etikai és vallási vonatkozásait. Milyen joga és kötelessége van a saját életével szemben annak, aki megszületett? Miként feszül egymásnak az egyén autonómiája a társadalommal szembeni heteronómiával? Nem színjátékot látunk, nincs igazi cselekménye és nincs drámai akció. A közönség szemtanúja egy nyilvános szakértőbizottsági ülésnek, majd a hallottak alapján - az előadás végén - egy konkrét kérdésről szavazhat. Kifelé nem volt a hűha felfedezésének érzése, de azt nem tagadom, hogy jogász énemet megmozgatták a látottak-hallottak.   

Máthé Zsolt, aki az este vitavezetője elmondja, hogy a szerző engedélyével adaptálták a művet a magyar viszonyokra, színpadra. Ez leginkább abban érződik, hogy a szereplőknek magyar nevük van és magyar szervezeteket, intézményeket képviselnek. Ellenben a mű címe - számomra - talány maradt, mert a hit (a vallási meggyőződés) csak egy, és korántsem a legfontosabb volt a megvitatandó kérdések között. Csak utánanézéssel esett le, hogy talán azért, mert - a legenda szerint egy vonatozás közben Ipad-en lepötyögött gránitszilárdságú - Alaptörvényünket  „2010. április 25-én megválasztott Országgyűlés képviselői, Isten és ember előtti felelősségünk tudatában állapították meg”, hasonlóan az 1949-es német Alkotmányhoz. (Mondjuk, ha én jogászként ezt alapból nem tudom, hogyan fogja egy könyvelő vagy autószerelő?)

A sötét színpadon nyolc ember, a moderátor és a bizottság tagjai foglalnak helyet, hogy megvitassák a 75 éves nyugdíjas építész, Kertész Tibor kérelmét. A férfi véget akar vetni az életének, ezért szemorvosához, egyben háziorvosához fordul egy halálos adag nátrium-pentobarbitál receptért. Szeretett felesége három éve daganatos betegségben – hosszú kínok között - elment, ezzel életcéljai eltűntek, az asszony volt a katalizátora. Tibor nem gyógyíthatatlan beteg, nem szenved súlyos fájdalmaktól, nem depressziós, családja: gyermekei és unokái is vannak, de – ahogy mondja - benne már csak a semmi van.  

A moderátor felkéri a résztvevőket, hogy vitassák meg a kérdést: segíthet-e, és kell-e segíteni az orvosnak betege öngyilkosságban? Úgy másfélórában meghallgatjuk az ad hoc bizottság tagjainak erről szóló szakmai fejtegetéseit, amelyet a kérelmező és ügyvédje szakít meg néha-néha, eltökélten érvelve amellett, hogy Kertész Tibor szeretné elveszteni a benne élő semmit, kilépni a társadalomból a visszatérés szándéka nélkül.  

Dr. Sárköziné dr. Kelemen Zsuzsanna (Kerekes Éva) ex-alktománybíróként akkurátusan elmagyarázza a különbséget a jogszerű és a jogellenes orvosi segítségnyújtás között, és megmagyarázza Alaptörvényünk azon passzusát is, hogy az emberi méltóság sérthetetlen. Már-már tudományos igényű kitekintést nyújt Kanadától Svédországon át Svájcig, hogy az ottani Alkotmányok rendelkezései az egyén önrendelkezési jogának fogalmát hol tágítják addig, hogy az élet elhagyása, eldobása érdekében ez jog az ember számára, mások önkéntes segítségének igénybevételével. (Jogászként engem itt kicsit elvitt az azon való töprengés, hogy vajon a szereplő neve: Sárközi, lehet-e utalás Sárközy Tamás jogászprofesszorra?) Svájcot külön felemlíti, ahol a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság megkísérelte tisztázni az orvosi segítséggel kapcsolatos jogi kérdéseket, és úgy határozott – kivételeket megfogalmazva! -, hogy a nátrium-pentobarbitált az orvos büntetőjogi következmények nélkül felírhatja. E jogi megközelítés nyilvánvalóan az erkölcsi kételyeket nem oldhatta meg, csak orvosetikai kérdésekben adhatott útmutatást addig, hogy ún. eutanáziaszervezetek – példaként az Exit-et említi – legálisan működhessenek. Okos, cinikus, lehengerlő Kerekes Éva ex-alktománybíróként, általa érvei is.   

Az orvosszakma képviselője, dr. Veréb Edit (Csákányi Eszter) a Magyar Orvosi Kamara elnökségi tagja, nem ért egyet vele. Először is hivatkozik a hippokratészi eskü egy passzusára: „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.” Kifogásolja, hogy a jog nem tesz különbséget a beteg és az egészséges beteg között, és erősen vitatja, hogy az orvos meg tudja-e állapítani, hogy a saját öngyilkosságról hozott döntés az egyén szabad akaratából született-e. Ő az, aki tisztázza mi különbség van a közvetett (a gyógyszeres kezelés hatására a halál beálltát felgyorsító) és a passzív (az élethosszabbító intézkedésektől tartózkodó) eutanázia között, és mi az aktív eutanázia (más ember életének a kioltása, megszüntetése, pl. nátrium-pentobarbitállal), ami szerinte egyértelműen tilos egy orvosnak.

Az utolsó felszólaló Breznay-Szalóky Antal teológus (Csuja Imre), aki szerint az öngyilkosság egoizmus, mert „az élet egyben szenvedést is jelent… de szent és Isten ajándéka”. Erre persze mondhatjuk, az ajándékot vissza is lehet adni, meg vissza is lehet követelni. 

Kertész Tibor ügyvédje, Hámori Gabriella által megszemélyesített dr. Hajnal Éva dikciója, alkalmazott hangszíne és annak magassága idegesítő. Pont az a típusú ügyvéd, akitől kiráz a hideg. A felszíni européer, akinek minden kimódolt mondata nagyon PC, de igazán csak egy érdekli: nyerni, mindenáron, ezért agresszíven tör előre, akár egy nekilódult rinocérosz. Itt szerencsére nemcsak egoja van az ügyvédnek, hanem muníciója is bőven, minden érintett területen imponálóan felkészült, tud érvelni a Bibliától a hippokratészi eskü magyarázatán át az Alaptörvényig.  

Kertész Tibor háziorvosa, dr. Vető Klára (Bíró Kriszta) és a Gyógyszerész Kamara képviselője, dr. Keller Gyula (Vajda Milán) nem sok vizet zavar a vitában, nincs az előadásban arra terük, hogy bármi markáns véleményt megfogalmazhassanak. 

Amúgy is, a színpadi lét most láthatóan problémás pár színésznek, hisz semmi kellékük, az üres színpadtérben sorba rakva fémlábas, szövetborítású nyolc fekete szék, pár kis kockaasztal, talán négy egymás kezéből kapkodott kézimikrofon. Amikor nincsenek „bekapcsolva”, például Bíró és Vajda majd egész este céltalanul ülnek a nézőtérrel szemben. (Nem tudtam megfejteni, hogy egyes érvek miért a mikrofonba mondva hangzanak el, mások miért nem.)  

Aranyló kivételt képez Csákányi Eszter, attól a perctől kezdve, hogy belép és leül feszült koncentráltság, ugrásra kész kocka orvos-bürokrata, akiben erős a hajlam Istent játszani. Minden elhangzó szót, érvet lereagál az arca, tekintete, érzékelteti, hogy a státuszához bőven tartozik erkölcsi fölény, de azt is, ki tudja mikor fogta meg utoljára egy betegágyon kínok közt vergődő ember kezét. Azt viszont tudja, hogy a palliatív ellátás humánus és kész. 

Kertész Tibor szerepében Gálffi László reakcióiban is hosszan elgyönyörködtem volna, ha a rendező az első tíz perc után nem ülteti el a nézőtér hátuljába. Így végig csak arra tudtam gondolni ennek oka van, hogy mégis mi, arra nem jöttem rá. Gálffinak szép és szomorú jelenléte van az előadásban, egy erősen megtört ember, aki már csak hamu jóformán, de néha felizzik benne a parázs. A megpróbáltatásaiba beleőszült és belefáradt Árgyélus királyfi, akinek az élet nehézsége - a fiatalság után – az erejét is elvette. A színésznek egy bágyadt nézésben több üzenet, mondanivaló van mint máshol egy egész estés előadásban. Gálffi egy csöndes mosoly nem sok, annyit nem villant, de ahogy párhuzamosan ülve a nézőtérnek kimondja, hogy „már csak a semmi van bennem”, az tíz másodpercben Lear halála. Alig vesszük észre, de a nézők többségének a puszta jelenléte, színészi aurája bevonzza az előadás végi válasza milyenségét.

Arra kérdésre, hogy Kertész Tibornak joga van-e a nátrium-pentobarbitál receptjére  223 igen szavazat (65,4%) és 118 nem szavazat (34,6%) érkezett. Vagyis az orvos, a pap, a jogász ellenében úgy döntött a közönség, hogy egy egészséges embernek joga  az önmeghatározta halál, mert övé az élete, nem az államé, társadalomé. Mentesüljön az orvos a büntetés alól, mert éppen a hippokratészi esküje miatt kell az életbe belefáradt ember kívánságainak – függetlenül attól, hogy fiatal, idős, egészséges vagy beteg – eleget tennie. Magam is igennel szavaztam, Gálffi Kertész Tiborjáért ez kijárt. 

Azért azt is pontosan érzékeltem, hogy nem arról szólt a darabvégi kérdés, hogy mindenkinek joga van-e önállóan, a saját élete kioltásában szabadon dönteni, hanem csakis Kertész Tibor e jogáról. A Terror című darabhoz hasonlóan von Schirach – védőügyvédként - csak felmutatja a jogi, erkölcsi és vallási buktatókat, beindítva egy gondolkodási folyamatot, de nem sugallja az ítéletet. Mégis színházi keretek között megvalósuló vitadrámát néztünk, Mácsai Pál rendezői munkáját is értékelni kell, ami abban tapintható, hogy igyekezett a témát és színészeit „középen tartani”, az érvek sorolását úgy irányítani, hogy elismerjük bennük, ami pozitív, és ráérezzünk arra, ami negatív, ítéletről részéről sincs szó. 

Azt az infót azért, hogy a kétmilliós Budapesten ötven palliatív ellátást biztosító ágy van, szívesen nem hallottam volna meg, de vélhetően emiatt (is), nemcsak az önrendelkezési jog határainak feszegetése miatt jött létre a produkció.  

(Fotó: Horváth Judit) 

Megjelent: 2566 alkalommal