Amióta az eszemet tudom Presser zenét hallgatok, mert a nagyszüleim, szüleim is már azt hallgatták. Előbb tudtam kívülről a Mi is leszünk szenilisek szövegét mint az Anyám tyúkjáét. Az kicsit rémisztő persze, hogy már nem vigyorgok azon, hogy „mi is leszünk szenilisek”, hanem lassan van róla megélt tapasztalatom.
Ezt az estét talán senki más nem tudta volna ilyenre „megcsinálni’, ahogy Valló Péter rendező, aki pár év híján maga is 50 éve kristályosodik a falak között, és Presserrel tuti félszavakból értik egymást, együtt örültek sikereknek vagy vonták meg vállukat a bukásoknál. Amikor először lépték át a művészbejáró küszöbét Várkonyi Zoltánnak hívták a direktort, magukba szívhatták azt a színházi légkört, amelynek segítségével nemcsak átvészeltek öt évtizedet, hanem próbáltak hozzá nőni. Presser speciel olyan zenés darabokat színpadra vinni, amelyeken lassan a negyedik generáció kezd felnőni. Azt sandítom, az ő zenés darabjai ugyanolyan időtállók lesznek, akár Zerkovitz, Fényes melódiái, csak a zenei műfaj más.
A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról 1973. március 2-án debütált a Víg színpadán, aztán jött a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a Harmincéves vagyok, a Szent István körút 14., a Túl a Maszat-hegyen és A padlás, és velük csupa-csupa mára majdnem hogy klasszikus dal: Vinnélek, Nem akarom látni, A fák is siratják, Hány cédulát írtál, Jó estét nyár, Kicsi görög, Színészdal, A nagy szerep, A Bús, Piros Vödör dala, Szilvásgombóc, Fényév távolság….
Azt találta mondani az ünnepelt, hogy: „régi fiú vagyok a színházban”, és valóban, még mindig fiú, hiába ballag lassan a 80 felé. Méghozzá egy csendes fiú, aki csak úgy maga elé dörmög, de mindenki füleli, hogy mit. Ezen az estén sem volt másképp, a színpad balszélén ült, előtte zongorája. Pár szóló szám, köztük egy-két mondat, de leginkább a társulat tagjainak kísérete, akik minden szám után elhelyeztek valami relikviafélét a zongorája körül. A kis felkonfjaiban megengedhette magának, hogy szubjektív legyen, a maga kedveseiről szóljon, akik előtt már dallal tisztelget: Sulyok Máriáról és Somogyvári Rudolfról. És nemcsak Várkonyi Zoltán, de - tudatos hangsúllyal, ismétléssel – Marton László előtt maga hajtott fejet.
Valló Péternek nagyon határozott elképzelése volt az estről, hozzá alkotói következetessége és igényessége, na meg persze ízlése. A színház olyan művészei léptek fel, akik személyükben is képesek voltak valamit kifejezni a fogalomból, hogy Vígszínház, és vokális képességük is kiemelkedő színészi eszköztáruk és színpadi hatásuk mellett. Nyolc férfi – nyolc nő: Antóci Dorottya, Balázsovits Edit, Csapó Attila, Halász Judit, Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara, Igó Éva, Kern András, Márkus Luca, Medveczky Balázs, Orosz Ákos, Radnay Csilla, Rudolf Péter, Szántó Balázs, Szilágyi Csenge, Varga-Járó Sára e.h. és Wunderlich József. A többség még fiatal (nagyon fiatal), és páran középmezőnyből, akik kezét már fogták a Víg Égi Társulatának a tagjai, és most ők fogják például a még egyetemista Varga-Járó Sára kezét. Csak két előadás volt, így ezt a színházhatást az a kb. 2400 ember viheti magával, aki ott volt. Biztos mindenki másképp élte meg, máshol voltak számára a hangsúlyok, sok-sok szubjektív lenyomat képződött. Az én emlékképeim:
Antóci Dorottya, Márkus Luca és Varga-Járó Sára sugárzó fiatalsága és hite a színészpályában, a színházukban.
Radnay Csilla gordonkajátéka, színpadi eleganciája, kisugárzása, hogy ő bizony megmásíthatatlanul vígszínházi színésznővé lépett elő.
Szilágyi Csenge eszköztelen, mégis brutális hatású színpadi jelenléte a Jó estét nyár, jó estét szerelem megidézése közben, amint Presser Gábor benavigálta Kútvölgyi Erzsébet és Börcsök Enikő örökébe.
Hegyi Barbara öniróniája, humora és bája, Igó Éva finom jelenléte, csakazértis vitalitása, ők is vígszínházi színésznők.
Balázsovits Edit szellemidézése. Csontos Balázs elképesztő világításának köszönhetően nekünk, akik még nem láthattuk élőben a Képzelt riportot, megelevenedett a fiatal Almási Éva, szép, hogy a lánya révén, aki fölösleges pátosz és giccses érzelmesség nélkül visszapörgette pár percre az időt. (Hacsak ezért lett színésznő, már megérte.)
Orosz Ákos szájharmonika szólója, képletes stafétabot átvétele Hegedüs D. Gézától, hogy ott áll a színpadon egy új Sötétruhás vagy Kockásinges (már nem is annyira) fiú.
Csapó Attila, Medveczky Balázs, Szántó Balázs és Wunderlich József kvartettje, igazolva, hogy most is van egy fiatal – magát bármikor keményen odatevő - férfi kar a Vígben, akárcsak a ’70-es években, kell, hogy ez a pálya nekik is adjon majd annyit, mint Hegedűs D.-nek, Gálffinak, Kernek, Lukácsnak, Szakácsinak, Tahi Tóthnak….
Halász Judit, Hegedűs D. Géza és Kern András, akik még itt vannak és tanúskodnak a napról, hogy ragyog.
Huszti Gábor képei a kivetítőn az Égi Társulat tagjairól, hajdani előadásokról, sok-sok ismeretlen kép az elmúlt ötven évből, az ismert arcokról.
Az este hangulata, a nézőtér irányába elinduló művészi szabad gyökök igazolták, hogy Rudolf Péter – meg persze a társulat, adminisztráció, műszak, szervezés - újra kegyelmi állapotba hozta ezt a nagyszerű intézményt. Plagizálva Adamis Annától a Vígbe ezen az estén kétségkívül befutott a villamos, ami átviszi őt a holnaputánba.
Rudolf nem éppen konszolidált időben állt a kormánykerékhez, a színház éppen elszabadult hajóágyú korszakát élte. Ha voltak is döccenések, az elmúlt két évadban bizonyította bölcsességét, rátermettségét. Tudja, hogy nem egy igazgatói székbe ült bele, hanem képletesen Várkonyi Zoltán igazgatói székébe, amihez fel akar nőni. Ahogy azt is, hogy nem érte van a színház, hanem ő éjjel-nappal a színházáért. Ezen az estén is csak a jó ízlés határáig volt jelen, a tapsnál a második sorban hátul állt, takarásban. Ha féltük is, hogy nagy lesz ez a kabát – ahogy nagyon sok elmúlt években kinevezett direktorra -, ő bizonyította, hogy belakta, és köszöni, csendes józansággal képes vinni a terhét és felelősségét, előre néz és közben fényesíti a Víg képletes márványborítását. Például az ilyen felemelő estékkel, amelynek több ezer ember viszi hírét.