Iza színházban járt - Cseh Andrea Izabella

Mit tettél velünk XX. század?     

(Örkény Színház – Szvetlana Alekszijevics: Secondhand (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) - 2018. szeptember 29.-i előadás)

Ötletem se, miért vette elő az Örkény Színház Alekszijevics írásait. Miért érdekes nekünk éppen 2018 őszén a csernobili atomerőmű-katasztrófa, a szovjetek afganisztáni intervenciós háborúja. Az előadás végére megértettem. Nem az események az érdekesek, hanem az emberi élet. Sok-sok millió ember, aki nem tehet arról mikor és hova született, aki a történelem kegyetlen és önző sodrában egyénként csak bliktri. Az ember, aki még a maga életében sem lehet főszereplő, mert a körülmények hatalma megfojtja, megöli őt. A legtöbb, amit elérhet, hogy szabadság nélkül megpróbál boldog lenni, mert szabad akkor lenne, ha nem kellene állandóan valamitől félnie. Hoppá, mégis van az előadásnak aktualitása.  



Minden ifjú színész álma, a meseszép pályakezdés adatott meg neki. Szaladt is az álmai után. Kicsit megcibálta az élet, de megtanulta a talpon maradás szabályait. Kislányos mosolyú színésznő ült velem szemben, az idő múlását csak mókás, „Kalán nénis” szemüvege jelezte. Kiadós nyári zápor kellős közepén találkoztunk. Kapucnis széldzsekiben, ázott szárnyú pillangóként érkezett, de még rátett egy lapáttal, jegeskávét rendelt. Kívül-belül átfagyva, összekucorodva kezdett mesélni. A „pillangó szárnyak” gyorsan megszáradtak, a belőle áradó csendes szenvedély legyűrte a külvilág tolakodását. Szavaira mintha a Teréz körút zajos csúcsforgalma is elhalkult volna. Murányi Tünde ábrándos tekintete ellenére is realista, de még ezen belül is a józanabb fajta. Hivatásába vetett hite nem tört meg. Csillogó tekintettel, mohón várakozva beszélt új feladatairól, holott még a múló évad  is szólította, előadásra szaladt tovább, június utolsó napjaiban.  

A vidéki színész…, aki nem a maga ura   

(Vidéki Színházak Találkozója 2018 - Chirstopher Hampton: Veszedelmes viszonyok - 2018. szeptember 8.-i előadás)

Isten tudja miért, de ezt a produkciót vártam a legjobban, érte még az Örkény Esztrádot is kihagytam. Nem erre számítottam. Az „annyit improvizálok, mint egy vidéki színész” eléggé közhelyes mondata lett a főattrakció a férfi főszereplő szájából. Igaz, ez nyíltszíni tapsot kapott. És nem igen értettem a végén a huhogós nézői elégedettséget. Egy átlagos, nem sok kreativitást felmutató, még a szerző mondanivalóját sem kibontó, néha igen lassú színházi előadást ültünk végig. Nem javította az esélyeket, hogy az előtte lévő estén a miskolciak újrafogalmazták Shakespeare-nek – a még a le nem írt - sorait is.   

A templomba kell    

(Vidéki Színházak Találkozója 2018 – Székely János: Caligula helytartója - 2018. szeptember 6.-i előadás)

Lehet, Farkas Ignácnál van jobb színész. De kevés színpadi színésznek van olyan kisugárzása, mint neki. Ezen az estén kijött (kikocsizott) a színpadra és azonnal emlékezetemben élt Kolhaas Mihályként, amint fát hasogatott 2015-ben, Gyurica órásmesterként 2017-ből, az elmúlt évek Fesztiváljairól. Sűrű, fojtott színpadi lét jellemzi, majdnem mindig a robbanásponton. Tekintete szúrós, mélyen borongós, fizikuma masszív, mondatai akár a pörölycsapás. Az is lehet, nem Petronius a legjobb alakítása, amit láttam tőle, de színpadi ereje már annyira az „enyém”, hogy amikor az este könny csordult a szeméből, úgy éreztem én sírok.    

Ma már merészségnek tűnik, de 2016/17 telén portrét írtam Vári Éváról a Criticai Lapokban. Minden sorát igaznak tartom ma is, de akkor még csak egy színművész alapszíneit láttam. Érteni véltem, de nem éreztem ennek fundamentumát, az embert. Persze egy rendkívüli ember megismerésére, csakis rendhagyó körülmények között kerülhetett sor. Amihez kellett az ő akarata is, mert a Vári Birodalom szigorúan zárt világ, oda nem lehet jegyet venni. Színpadi jelenléte alapján kompakt kis idea volt a fejemben, amit nehezen engedtem el. A színésznő „egyedüli példány”, mégis ezerszer izgalmasabb az ember, akiből a művész épül fel.

150!, avagy kellenek a hősök   

(Salzburgi Ünnepi Játékok 2018 – Bizet: Gyöngyhalász – 2018. augusztus 23.-i előadás)

José Carreras volt apai nagyanyám kedvence, állandóan ő szólt, Pavarottit és Domingot, csak „szükséges rosszként tűrtük” mellette. Mára Luciano halott, José visszavonult, Plácido meg olyan csillag az opera egén, akihez hasonló kevés, ha van egyáltalán. 2018. augusztus 23-án egyedülálló csúcsot állított fel a Salzburgi Ünnepi Játékokon. A The New York Times augusztus 22-i számában megjelent cikk szerint, a Gyöngyhalász Zurga szerepe 150. megformált operahőse volt. Caruso 60 szerepet tudhat magáénak, Callas 50-et, Renée Fleming 55-öt. Domingo meg majdnem egymaga lelépte hármójukat, mérföldkövet állítva az opera történelemben.

Amikor kopogtat a halál 

(Salzburgi Ünnepi Játékok 2018 – Hugo von Hofmannsthal: Jedermann – 2018. augusztus 21.-i előadás)

Tizenéves vágyam vált valóra azzal, hogy a salzburgi Dómtéren megnézhettem Hofmannsthal darabját. Úgy annak 700-dik előadását. Érdemes volt várni rá, bár bizarr élmény. A nagy igazság, hogy mindig, mindenhol egyedül vagyunk, még ha hisszük is néha, á nem. Az meg persze tény, aki megszületik az meg is hal. Kevesen olyan filantrópok, mint Jedermann/Everyman/Akárki, s még kevesebben olyan szerencsések, hogy életük derekán még egy fordulóra elengedi őket a Halál. Hány embernek adatik meg, hogy alkut csikarjanak ki a Halál nevű trükkös fickótól, hogy újrakezdjék, valamit még befejezzenek? 

Two hearts, believing in just one mind

(Salzburgi Ünnepi Játékok 2018 – Monteverdi: Poppea megkoronázása – 2018. augusztus 20.-i előadás)

Utálom a „soha ne mondd, hogy soha”-kat. De most mégis. Ilyen komplex, kompakt előadást még nem láttam Salzburgban, még akkor is, ha a produkció erőteljesen feszegette a mai operajátszás határait. Elég-e még - önmagában - csak a zene és káprázatos énekhangok vagy több kell? Az estén a tánc, a zene, az ének és a dráma egyenrangú volt a színpadon, s mindez közel 400 éves barokk muzsikára. A maga nemében forradalmi előadás, amihez Monteverdi operája kiváló alapanyag volt. A téma erotikus, mélyen erkölcstelen, így mellbevágó. A zene viszont mennyei. Poppea csókjai révén Róma első asszonya lesz, egy álhatatlan férfi oldalán, akinek csak folyton változó vágyai az állandók.     

Keresztapus és Lusta Dick

(Szegedi Szabadtéri Játékok – Menken-Slater: Apáca Show - 2018. augusztus 10.-i előadás)

Még egy fülledt nyári estén is csodásak a szegedi Székesegyház kivilágított tornyai. Alattuk igazi csilivili show hömpölygött, nézőteret rengető hangerővel, újra és újra tapsra hangoló ének-és zeneszámokkal, robosztus táncjelenetekkel. Mintha láttam volna a színpadon a Macskafogó trombitás őrmesterét, s a lágyszívű Frank Vitale-t a Keresztapusból. Jó lett volna hallani az I will follow him-et és az Oh Maria-t, mégiscsak az Apáca Show-t néztem. De a slágereken túl is volt hiányérzetem, hisz nem évelő, csak egy nyári produkció volt ez. Ahogy MGP mondaná „uncili-smuncili pultra rakva.”

Akárcsak tavaly és tavalyelőtt, „mezei nézők”-ként idén is összeálltunk egy szavazás erejéig. Már le se írjuk hányan szavaztunk, de többen, mint a Színházi Kritikusok Céhe teljes létszáma, a 90 előadás/évadot mindenki megugrotta.
Idén is elméláztunk a Céh jelöltjein, meg azon a tényen, hogy megint mindent vihet két olyan előadás, amelyet még talán a szavazó kritikusok közül is csak kevesen láthattak, hisz évad végén mutatták be az Egy piaci napot (Radnóti Színház) és összesen nyolc előadása volt, a Salemi boszorkányok (szombathelyi Weöres Sándor Színház) premierje szintén májusban volt, bár ebből húsz előadás is lement. Mi nem láttuk még egyiket sem.
De még jobban Vidnyánszky Attila szavain: „az Önök egyik munkatársa néhány évvel ezelőtt leírta: akikről Önök nem írnak, az nincs is.” Nem tudom hány színész, rendező van Magyarországon, de biztos olyan 700-1000 között lehet a számuk. Ehhez képest, talán tucatnyi színész és rendező volt és van pályája egészén át játékban a kritikusoknál a díjakért, bizony évtizedek óta. Úgy tűnik, a hajdani „nagy Kaposvár” és a Katona mítosza halhatatlan, aki ott megfordult, csak az lehet érdekes, míves, s az egy-két kivétel (például Töröcsik, Trill) csak erősítik a főszabályt.
Lassan 40 éve oszt díjakat a Színházi Kritikusok Céhe. A rendezőket, a legjobb rendezésért 1990 óta díjazzák külön is, elválasztva teljesítményüket a legjobb előadástól. Zsótér Sándor a rekorder, kilencszer volt az év rendezője, de két ízben az év előadása is az ő nevéhez fűződött. Nyomában Mohácsi János a két kategóriában egy együttes 10-sel, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás közelíti a féltucatnyi elismeréshez, míg Bagossy László, Gothár Péter, Andrei Şerban és Alföldi Róbert tudtak duplázni. Tény, hogy voltak, akik egyszer-egyszer labdába rúgtak, de az elmúlt közel negyedévszázad legjobb színházi alkotásai bizony négy rendezőhöz kötődtek, ők mindig az ihletettség állapotában vannak, voltak a színházi kritikusok értékítélete szerint.
A színésznőknél Töröcsik Mari a zászlóvivő kilenc díjával, Molnár Piroska, Csomós Mari és Lázár Kati (idei életmű díjával) hat, Csákányi Eszter öt elismeréssel bír, Fullajtár Andrea négy ízben részesült a kritikusoktól elismerésben. Még 35 színésznő díjazott, s érdekes mód, akik képesek voltak duplázni (Bodnár Erika, Udvaros Dorottya, Básti Juli, Igó Éva, Béres Ilona, Tímár Éva, Hámori Gabriella, Eszenyi Enikő), szinte azonnali egymásutánban részesültek mindkét díjukban, aztán mintha elengedték volna a kezüket. A díjak persze a két nagy színházi műhelyhez és/vagy a kritikusok által „sztár” rendezőnek tartott alkotókhoz kapcsolódtak. Ez alól csak Törőcsik és Csomós személye képezett kivételt, őket hosszan kísérték a kritikusok, ha volt bemutatójuk az évadban, bizony vitték a díjat. Törőcsik személye miatt olyan színházak is befuthattak, akik amúgy labdába nem rúghattak alkotóműhelyként, s talán kedvéért jött létre az életműdíj is. A férfiaknál nagyobb volt a verseny, 55 színész nyert el díjat. Közülük csak Trill Zsolt mondhat magáénak 4 elismerést (elsősorban Zsótérral való közös munkái okán), míg Fekete Ernő, Kulka János és Sinkó László 3-3 díjat tudott elnyerni, Fekete és Sinkó elsősorban a Katona tagjaként, Kulka János már Kaposvárott, aztán a Radnóti Színház és a Nemzeti Színház kötelékében is. 
Fél tucat rendező mellett, egy tucatnyi színész, akik életen át képesek voltak megtartani a tehetség állapotát, de főleg a lehetőséget arra, hogy egy-egy színház, vagy rendező okán észrevegyék a színházi kritikusok, hogy pályán vannak. Sokak megcsillanhattak egy-egy szeretett rendező mellett vagy a sztárszínházak kötelékében, egy alkalommal. A többieknek meg köszönték a részvételt. Tényleg, „akikről nem írnak”, azok bizony színpadon vannak tán minden este, de mintha nem is lennének, úgy a 9/10-ed.        

21. oldal / 42