„A színházban mindig a kutya a legjobb dolog”

(Madách Színház – Marc Norman & Tom Stoppard: Szerelmes Shakespeare - 2018. július 4.-i előadás)

Azt hiszem Stanisław Witkiewicztől származik a mondás, hogy „amikor az ember kijön a színházból, az az érzése kell hogy legyen, hogy valamilyen furcsa álomból ébredt”. Na, pont ez az, amit a Madách Színházban megéltem. Lehet, kicsit előítéletes vagyok, de azt hittem, ha a Madáchba megyek, zenést fogok nézni. Nem értettem, hogy eltelt ¾ óra és énekszám meg sehol. Jó, volt helyette Kerekes Éva, Petrik Andrea, Székhelyi József és Adorjáni Bálint, na meg egy border collie. Nem tudtam túl komolyan venni az előadást, mert olyan volt, akár egy Walt Disney rajzfilm.

Aljasság az emberi élet törvénye            

(Városmajori Fesztivál/ Szombathelyi Weöres Sándor Színház - Ben Jonson: Volpone 2018. július 3.-i előadás)

Kora nyári, bágyadt este, évadvég. Egy kifejezetten kellemes, olyan low–key színházi élmény. Könnyed, mai szöveg (naná, Spiró kéznyoma), és a hosszú „egyrész” ellenére is lendületes játék, néha nagyon jó gegek. A színpadon keményen dolgozó – a játékot láthatóan mégis élvező – színészek. A női szekció – Bánfalvi, Hartai – egészen pazar. A produkció alig „alföldis”, de azért minden mutatva van, csak nem csúcsra járatva. 

 Eau de Ribanc              

(POSZT 2018 – Kecskeméti Katona József Színház – Leon Stein/Kálmány Imre: Csárdáskirálynő - 2018. június 12.-i előadás)

Ahányszor Bad Ischlben járok, szemezek a Lehár-villával, hogy majd egyszer bemegyek, és majd egyszer beülök egy operettre a városban. Ez még várat magára, de a POSZT-on eljutottam végre a Pécsi Nemzeti Színházba, ami lenyűgözött, és életemben először láttam élőben a Csárdáskirálynőt. Autentikusabb környezetben erre sor sem kerülhetett volna. Ráadásul úgy beleszédültem Kálmán zenéjébe, mint talán még soha, a Csárdáskirálynő szövegkönyve is - ami lehetne az életbölcsességek kiskátéja - új dimenziókat mutatott számomra. A produkció bizonyította, véresen komoly műfaj ez, még ha habkönnyűnek látszik is. Minden, de minden a ritmusra lépünk és szólunk törvényének megtartásán múlik.

Az élet tragikus, de mégis édes             

(POSZT/ Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház – László Miklós: Illatszertár - 2018. június 14.-i előadás)

Hova juthatna a világ, ha minden mellőzött színész László Miklós példáját követve, írna egy olyan színdarabot, ami hatvan évig kavarog a nagyvilágban, hogy aztán hollywoodi kasszasiker legyen. Mert bizony az 1937. március 20-án bemutatott Illatszertár A szerelem hálójában (You’ve Got Mail)  irodalmi alapja. Az meg egyenesen meseszép, hogy Mohácsi János a nyíregyházi társulattal milyen szirupnélküli, keserédes, mégis szívet facsaró előadást teremtett színpadra. 

Csibészes mosoly, elegáns, mégis laza színpadi jelenlét. Magamban így tartottam számon Ficza Istvánt, akivel a nézőtér sötétjéből régen szimpatizálok. Mindig tetszett színészi svungja, tartása, megjelenése és érzékelhető alázata hivatása iránt. Talentumosnak láttam minden szerepében. Hidegzuhanyként ért, hogy bizony csehovi lelke van, amelyen imádott szakmája – csalfa szeretőként – már sebet ejtett. Mostanában láttam meg benne az ifjú Gálffi Lászlót. Egy percig nem csodálkoztam, amikor beszélgetésünk során mestereként említette a színészt, imponáló szeretettel, tisztelettel beszélve idősebb pályatársáról, kollégáiról.  

Lady Prospero          

(Rózsavölgyi Szalon – Emberi hang/Molnár Piroska önálló estje - 2018. május 6.-ai előadás)

„Régi nevek, régi arcok, régi napok képei…” Pont olyan az est hangulata, mint Michel Legrand sanzonja, a Szélmalom. Látszólag kedves, aztán mégis lehangolóan szomorú. Pedig főleg operett-dalok hangzanak el és egy derűsnek tűnő színésznő emlékei elevenednek meg. A végén mégis egy sóhajjal áll fel a néző: „az ember nem tépheti ki a szívét, hacsak nem akar nyomban meggebedni” (Zola). Tán nem véletlen, hogy a nyitó-dal refrénje: gáz, amikor csúcsra jár a szív. Molnár Piroska szíve garantáltan arra járt. 

Ez valami modern? (Tolsztoj röviden és homályosan)       

(Vígszínház – Lev Tolsztoj: Háború és béke - 2018. május 14.-i előadás)

Mikor lett a Háború és béke szinte eposzból zenés bohózat? Lehet nem Lev Tolsztoj írta, hanem Georges Feydeau, azért kergetőznek annyit a nők és férfiak a színen? Erősen kétlem, hogy Bonaparte Napóleon, aki megteremtette a modern Franciaország alapjait (a polgári törvénykönyvet, az igazságszolgáltatási, pénzügyi és közigazgatási rendszert) és mellette tönkreverte fél Európát, egy nevetséges paprikajancsi lett volna, vagy valaha is így kellene tekintenünk rá. (Ja, és nem vagyok bonapartista!) Ráadásként azt sem hiszem, hogy zenés álló-és mozgóképek hosszú láncolata, még ha néha oly szépek is, valaha is kiváltják a színjátszást. 

Hoppá…nana           

(Örkény Színház – Vajda István: Pedig én jó anya voltam - 2018. május 11.-ei előadás)

Azt tudtam, hogy 1990-ben törölték el a halálbüntetést Magyarországon, s azt is, hogy 1988-ban hajtották végre az utolsó kivégzést. Speciel Molnár László Henrik nevét még az életben nem hallottam, s nem tudom, hogy a kettős gyermekgyilkosság miatt felakasztott férfi nevének elraktározására szükségem volt-e. Mert az előadás egy életre bevéste oda Lacikát. A produkcióval magával kissé zavarban vagyok, szürreálisan keveredett a színház és az élet. Nem vagyok benne biztos, hogy az este végén Pogány Juditot láttam-e a színpadról távozni vagy Molnárnét, a becsületes magyar proli anyát.

Tangled Up in Blue  

(Andaxínház - Szökik a málna (elszabadult revű) - 2018. április 30.-i előadás)

„Hey! Mr. Tambourine man, play a song for me
I'm not sleepy and there is no place I'm going to”
(Bob Dylan)

Zsalakovics Anikó, a revű ötletgazdája (tán rendezője) lehet szereti a káoszt, de a káosz őt nem annyira. Nem menti nálam a produkciót még az sem, hogy kedvenc Bob Dylan-em híres szállóigéjén alapult a bevezető. Ahogy színházi blogger-társam, Éva szokta mondani: „voltak az előadásnak értékei”.  Igen, Petrik Andrea és Hajduk Károly, na meg József Attila, Márai Sándor, W. Broniewski és persze Mr. Tambourine Man.

Woodstock a tárgyalóteremben    

(Három Holló Színpad/Budapester Ensemble – Heinrich von Kleist: Az eltört korsó - 2018. április 25.-i előadás)

Még az ellenségeim sem vádolhatnak azzal, hogy jól beszélnék németül, de mégis nekiveselkedtem a Budapester Ensemble német nyelvű előadásának. Nagy hiba lett volna kihagyni. Az együttes független, alternatív színházi formáció, alapítói Danielle Dutombé és Klaus Jürgen Kramer. Isten tudja mi hajtja a párt, hogy éppen Magyarországon csináljanak német nyelven színházat, 2018-ban. Jó hangulatú, kreatív, kifejezetten szórakoztató előadást láttam. Így a MITEM 2018 kellős közepén, szinte oázis volt a sivatagban. Semmi túlzás, felesleges rájátszás, lila művészet, technikai csili-vili. Vérbő komédiázás, mindig éppen csak a jó ízlés határáig.