Mindenki egyet akar: hatalmat. Prospero ezt korábban rosszul kezelte, így bátyja – összefogva a nápolyi királlyal -, elűzte őt trónjáról. Igaz, sokkal nagyobb hatalom birtokosává vált: a mágiáé. Amint Prospero megérkezik menekülése helyszínére elveszi azt Calibantól, Sycorax örökösétől. Új szigetén Arielt ugyan kiszabadítja, de cserébe szolgálnia kell őt. Látszólag lányával, Mirandával szemben szerető apa, ám Ferdinándot felfedezve azonnal tervbe veszi dinasztikus érdekek megvalósítását. A többiek is hasonlóak, amint megmenekülnek a természet tombolása elől, Antonio meggyőzi Sebastiant, hogy ölje meg testvérét Nápoly trónjáért. Az igaz, Prospero az utolsó percben megbocsát az ellene vétkezőknek, amikor elpusztíthatná ellenségeit, így revánsot vehetne, lemond varázsáról, talán meg is bocsát.
Az előadás egy „színpad-szigeten” játszódik, üres deszkadobogón, egyetlen – egyébként akrobatikusan és változatosan használt - díszletelemük van a színészeknek, egy gyalult deszka-lap, pár kellék és egy köteg jelmez. Minden a „színpad-szigeten” történik, itt váltanak ruhát a nézők szeme előtt, a jelmezek a zsinórpadlásról érkeznek hozzájuk. Már-már úgy érezhetjük hátulról nézzük a színházcsinálást. (El kéne tanulni, ahogy a rendező használja a színész mezítelen testét, természeteséggel, tisztelettel, szemérmét meghagyva.)
A rendező szellemi termékei: a színpadi adaptáció és vele együtt a fordítás (Shakespeare-szöveg népnyelvre alkalmazása), a díszlet, fény-és hangtervezés, a jelmezek, persze segítőkkel. Elolvastam előre a tájékoztatóját, mert estérő-estére meglepődőm a MITEM-re meghívott rendezők vízióin, amit én valahogy nem látok meg. Serra értelmezésében a darab „a színház varázslatos erejének himnusza”, mert ez maradt „az egyetlen hely, ahol az emberi lények gyakorolhatják a mágikus cselekedethez való jogukat.” Szép látomás, és még szebb gondolata színpadra interpretálása.
Utóbb belegondolva, valóban kétszeresen színházban vagyunk. A rendező: Prospero, a művészeti vezető (vagy ügyelő?) az elégedetlen Ariel („Nincs szabad nap!”), a bútoros Caliban, aki utálja a színházi menedzsmentet. A többiek „A mestersége színész Kft.” alkalmazottja, munkájuk a művészet. A jófiúk fehérben vannak: Prospero, Ariel, a többiek - az így vagy úgy-, rossz fiúk sötétebb jelmezekben, alkalmanként színesben. Prospero, ha színre lép fényt hoz, amikor kilép a dobogóról, minden elsötétül.
A köd már akkor leszáll a „szigetre”, amikor még gyülekezik a közönség, kúszik át a nézőtérre. Aztán sötét lesz, feltámad a tenger, sirályok rikoltoznak, bálnák énekelnek, a tengert imitáló óriási fekete selyemlepel emelkedik, ráng, zuhan, viharban vagyunk. Majd minden elcsendesedik.
Serra – akárcsak a tavaly elhozott 2017-es szardíniai dialektusban feldolgozott Macbettu-jával, amit tavaly láthattunk a MITE-en - A vihar színrevitelével is tisztelettel nyúlt Shakespeare drámájához. Megvan, hogy a Földközi-tenger egy ismeretlen szigetén játszódik a száműzött milánói herceg története, megvan az üde Ariel, a játékos Stefano és Trinculo, az ördögfattya Caliban. Kilencven perc elteltével Prospero, a rendező lefújja a játékot, az éppen szabadult Ariel zavarodott, nem tud mit kezdeni ezzel a szabadsággal. A színház után már csak a semmi van, könyörgőre fogja, hogy maradhasson…...
A közönség meg elgondolkodhat Csehov szavain, hogy tudni kell megbocsátani, jókor, jó ütemben. Egyszerűbb általa az élet a színházon kívül.
[Színészek: Andrea Castellano, Vincenzo Del Prete, Salvo Drago, Massimiliano Donato, Jared McNeill, Chiara Michelini, Maria Irene Minelli, Valerio Pietrovita, Massimiliano Poli, Marco Sgrosso, Marcello Spinetta, Bruno Stori /Fordítás és adaptáció: Alessandro Serra, fénytervező munkatársa: Stefano Bardelli, hangtervező munkatársa: Alessandro Saviozzi, jelmeztervező munkatársa: Francesca Novati, maszkok: Tiziano Fario
Fotó: Alessandro Serra elődásképe
