Iza színházban járt - Shakespeare: h.ml.t (Budaörsi Latinovits Színház)
szerda, 01 május 2024 14:48

Shakespeare: h.ml.t (Budaörsi Latinovits Színház)

Értékelés:
(85 szavazat)

   

Tudod, a halálig rövid az út...

(Budaörsi Latinovits Színház – Shakespeara. H.ml.t – 2024. április 20-i előadás) 

Iza: Hamlet a színházban állandó, hol Shakespeare-hűen, hol nem. Így is - úgy is születtek jelentős előadások. Újra és újra jönnek a felfedezők, és velük új színpadi adaptációk. Igaz, elfogyni látszanak azok az eredeti értelmezési módok, amelyben a világrend helyrebillenése érdekében Hamlet megszabadítja királyságát a zsarnoktól, így a hű barát, Horatio viszi át örökségét a jövőbe. Abba a jövőbe, amelynek kulcsa immáron Fortinbras. Képzeletemben a dán királyfi alakja, filozófiája, erkölcse Gábor Miklós - a felvétel technikai minősége miatt mára szinte nézhetetlen – színházi felvételétől indul, és Kenneth Branagh svédszőke bajszos alakján át egészen Benedict Cumberbatch Yoda-pólós 21. századi figurájáig terjed. Budaörsön nem szereztem új lenyomatot melléjük, mert Hamlet nem lehet egy bulikirályfi, aki drogozik, biszexuális, hantás és céltalan unalmában öldököl.   

Éva: Polarizálódtunk megint Kolléganővel, én vagyok az, akinek bejött ez a rendezés. Az összes Alföldi Róbertre jellemző stílusjegy „rajta van” az előadáson. Éles szilánk ez a h.ml.t, helyenként meghökkentő, de működő értelmezéssel, esztétikailag is végigvitten, nagyon invenciózusan tömörítve, még kreatívabban kegyetlenítve. Ha nem lenne tilos, akkor leírnám, hogy jó néhány jutalomjáték van benne, az évadnyertes Takács Katié (Polonius) biztosan, de lenyűgöző, alázatos és fókuszáltan fegyelmezett volt Szőts Orsi Oféliája is. Itt ezennel feltalálom a társulati tehetség fogalmát, ez egy tehetséges társulat. Fröhlich Kristóf még ne dőljön hátra, de ez a h.ml.t megvan, megcsinálta.

Iza: Alföldi Róbert vezette alkotó team (Forgách András fordító, Vörös Róbert fordítói konzulens, Bíró Bence dramaturg, Kálmán Eszter díszlet-és jelmeztervező) sajátos drámaolvasata messze áll az enyémtől, mert a produkcióból Shakespeare művének komplex és bonyolult összefüggései nem köszöntek vissza a színpadról. Az előadás vitathatatlan érdeme, hogy a kanonizálódott értelmezési sémától elmozdultak, de anélkül, hogy bármi új fényt gyújtottak volna. Hacsak nem tekintem annak Alföldi szokásos rendezői kézjegyét: az ötletparádéba burkolt túlzott, néha öncélú naturalizmus (értsd: hamar kifúvó meztelenség, a másság, némi szexuális deviancia, az abúzus különféle formáinak megjelenítése). Még a darab vége, a világot mérgező zűrzavar és romlottság felszámolása sem hoz katarzist, hisz a majd tucatnyi hulla fölött Fortinbras éppen csak szelfizik egyet a netre. 

A feldolgozást akkor lehet méltányolni némiképpen, ha amúgy ismerjük a darab filozófiáját – nem a történetet! -, van szellemi kiindulópontunk a látottak megértéséhez, az összefüggések felfedezéséhez, megtalálhatjuk a „kizökkent idő" metaforáját jelen világunkhoz. Nem vitatom, hogy az Alföldi-teamnek volt víziója, de az output olyan, mintha Shakespeare szövegét ráengedték volna a ChatGPT-re, és a mesterséges intelligencia - fenntartva a szórakoztató változékonyságot - jó érzékkel kiválasztotta és kicsit összekeverte a szállóigévé vált kulcsmondatokat. 

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek. Shakespeare darabjában van három sorsértelmezés: Hamleté, Horatioé, Fortinbrasé, a három fiatal útja találkozik, felerősítik, de egyben kioltják egymást. Itt Horatio szinte eltűnt, egy narkós cimbi, homoerotikus vonzalommal Hamlet iránt, Fortinbras pedig operettfigura, aki a színpadi „koncolás" szemrevételezése felett mosolyogva elrebegi: „ha megéri, nagy király vált volna”-sor egy változatát. 

Hamlet Shakespeare tolla nyomán egy leendő államférfi, katona, tudós, ráadásul művészi érzékkel bír. Van benne erő és indulat, meg intellektus. Fröhlich Kristóf alakította Hamlettel nem ezt játszatja a rendező. Elhangzik a darabban - a címszereplő szájából -, hogy „azt akarjátok, hogy egy hisztis buzi kurva legyek”, és azt akarják. Hamlet bulizik, narkózik, sunyít és biszexuális, mert – az előadásban vegyes szexusú - Rosencrantz és Guildenstern is megvolt neki a színpadi történések szerint, ahogy Horatio-hoz sem férfi barátság fűzi. Opheliatól sem azért fordul el, mert az udvar kémét látja szerelmében, sohasem szerette a lányt, valójában meg sem látta, de kérkedik vele, hogy egy mindenki által lesajnált örök vesztessel mutatkozzon. Közben egy punk, púder rózsaszín plüss naciban arról énekel, hogy egy oroszlán a dzsungelben, de nem szégyelli magát, és azt teszi, amit tennie kell, hogy erős maradjon és túléljen. (The Hunter: Are you satisfied?) Frölich teljes erőbedobással küzd ezért a rendező által kitalált figuráért, és láthatóan meg is győzte magát, hogy Hamlet lehet ilyen is. Színészi becsülettel, majdnem végig fortissimo-ban nyomja a játékot. 

Az öreg Hamlet király fel sem tűnik a darabban, helyette belép egy takarító (Bergyán Péter), aki némán eltologat egy felmosóvödröt, vagyis kimarad az a mozzanat, hogy Hamletnek fiúként bosszút kell állni apja halálért, most egy kis nárcisztikus, akinek nem tetszik anyja boldogsága a nagybátyjával, ezért durván keresztbe tesz nekik.  

Lényegében elmarad az egérfogó-jelenet is, nem vándorszínészek interpretálnak egy előre megírt monológot, hanem Hamlet buli cimborái, a szerepében most felnagyított Marcellus (Juhász Vince e.h.) és Bernardo (Rákos Olivér e.h.) Horatioval (Sas Zoltán e.h.) kiegészülve rögtönöznek. Nem is következik be drámai fordulópont, nem árulja el magát Claudius, mert nincs - a művészet erejével -  napvilágra hozott igazság, a napnál világosabb, hogy nem történt gyilkosság. Gertrud (Pelsőczy Réka m.v.) és Claudius (Mertz Tibor) legjobb pillanata, amikor nylon kínai selyemben boldog öreg párként ráznak az esküvői bulijukon egy ABBA-számra. Ezen túl csak leginkább értetlenek a hőzöngő Hamletet nézve. Mertz Tibor játékából nem érződik ki a zsarnok, Pelsőczy Réka pedig kellő szelídséggel játszik egy joggal értetlenkedő anyát.   

Rosencrantz és Guildenstern (Chován Gábor és Hartai Petra) egy sci-fi elem az előadásban, mintha  Stephen King A kukorica gyermeki című regényéből léptek volna elő, gyerekszekta páros a ’80-as éveket idéző teniszszerelésben. Amikor feltűnnek hallgatagon figyelnek, és hozzák a rontást. Nincs az előadásban érvényes válasz arra, hogy Guildenstern miért nő, hacsak nem Hamlet mindkét nemhez való vonzódásának illusztrálása. Az is nyitott kérdés marad, hogy vajon miért a Guildensternt játszó színésznőé Fortinbras – igazán nyúlfarknyira redukált - szerepe is. Ugyanígy nincs felfejtve, hogy Polonius miért vált női szereppé, mit ad az az előadásnak, hogy nem apa-lánya/apa-fia, hanem anya-lánya/anya-fia jelentet látunk. Egy hiteles magyarázata lehet, Takács Katinak való kedveskedés. A színésznő nevetségessé jelentéktelenítő jelmezben és maszkban, de tobzódó örömmel, nagyon pontosan játssza a túlontúl buzgó főkamarás szerepét, nem vitásan abszurd, egyben vidám perceket hozva az előadásba. Méltósággal viseli azt is, hogy nem leszúrják egy függöny mögött, hanem félmarhaként felakasztja Hamlet egy fogasra, kifolyatva az agyvelejét, s rongybabaként húzkodják hosszan a színpadon.     

Laertes szerepében Böröndi Bence precíz, igen szépen vív, majd elegánsan meghal. Szőts Orsi játssza Ophelia-t, és szándékkal nem írom le miként van jelen a színpadon. Értem én a célt, hogy sokkoló hatással megmutassák az emberi kínt, ha valaki valamiben más a többségnél. Így jó esetben mindenki más számára láthatatlan, rossz esetben mások állandó céltáblája, végül áldozata. De ennek színpadi illusztrálására egy művész testének már-már abúzáló mód eszközként való használatát - amit a rendező és jelmeztervező „elkövet” a hatás kedvéért -  nézőként nem  tolerálom. Emberként is kínos egy másik embert - még ha beleegyezésén alapulva is – méltatlan, lealacsonyító helyzetben látni. Nem egy szimpla meztelenségről van szó, és nincs az a művészi cél vagy üzenet, amely a nyíltszíni testszégyenítést igazolhatná. Le a kalappal a fiatal színésznő előtt, aki fejét büszkén felütve túllép ezen, és méltósággal teljesíti a rendezői elvárást. Még akkor is, ha nem őrülhet meg lepelben, virágkoszorúval a fején, hanem valami méregtől quasi a saját hányadékába fullad. Csak találgatom, kaphat-e pályáján bármit is ettől a színészi-emberi megpróbáltatástól.   

Az előadás Hamletjének karakteréből, reflexióiból, életszemléletéből nem sok érvényest tudtam meg korunk emberi létéről, erkölcsről, hatalomról, ami szerintem igazolhatná, hogy miért is vesszük elő ezt a drámát. Amit a színlap ígért, hogy az előadás „jelen közérzetünkre rezonál”, azt különösen nem. Alföldi 2024-es királyfija nem társtalan, nincs benne idegenség mindenkitől és mindentől, és nincs, nem is volt soha a szívében Gertrud, Ophelia, Horatio. Ahogy nincs benne érzékeny okosság sem, csak zsigeri indulat. Egy bulikirályfi, aki hantás, szerhasználó, biszexuális, mert unatkozik. Mégis mit lenne képes helyre billenteni és továbbadni? Hogy egy sületlen poénnal éljek: Hamlet elveszítette Hamlet jellegét, holott van köztünk ma is sok „igazi” Hamlet, nem is kis számban.   

Éva: Új olvasatot kapunk? Igen. Új nézőpontot kapunk? Igen. Nem a nagytotál egészet, tényleg nem bomlik ki négyórásban, nagyszínpadon, Voltimandtól fáklyahordozóig kipipálható nagy gárdával. Viszont egészen a kezdetektől van egy érvényes gondolatmenet. Megreccsent félárva, túl jó anyagi körülmények között, anyu friss özvegyként férjhez megy, hősünknek fiatal férfiként nincs lehetősége szerelembe, világba, alkotásba, szabadságba vetnie magát, beállt, rossz kulisszák között él, zárt rendszerben, feldolgozatlan gyásszal. És ekkor becuccoz, szétszedi maga körül azt, ami amúgy is rossz. Nem állítja meg semmi. A körülötte levők nem tartják meg, nincs támogatás, hiába tudja, hogy menni kéne, abbahagyni, nem tudja, határokat sértett, ennek hatása percnyi, következménye a halál. Filozófus királyfi? Nem. Áldozat, akinek áldozatai vannak. A közönség vélhető értékrendjével passzent ez? Nem hiszem, még az enyémmel se. (Egy kis off: megadatott nekünk a premieren a hatodik sorban ülni, aztán a gyér fényben látni előttünk az ismert és tisztelt színikritikusok rezdüléseit. Összerezzenő váll, felkapott fej, előrehajolás, szüneti vonulás tempója – nézőket nézni nagyon jó, amúgy is kedves időtöltésünk, de kritikusokat nézni maga a szabadegyetem. És utána elolvasni, mit írtak….) Hiányérzetem mégsem volt, hatásában profi rendezés, jól „megvágott” figurák, felhangosított szereplői viszonylatok, erőteljes pátosztalanítás. Alföldi sem alá, sem túl nem rendez, kivág egy érvényes tartományt a hamleti sorsból és megmutatja.  

Fröhlich Kristóf beleáll ebbe, alkatilag és életkorra pedig alkalmas lenne szőke filozófus királyi dánnak, akit majd angyalsereg nyugoszt. Kezdetben nehéz szeretni, még sajnálni is Hamletjét, mert mitől lenne szimpatikus egy arrogáns elitfi, tenyérbemászóan üres és radikális haverokkal. De ezt a fiút veszendő sorsba tették, eszköztelenül rohan a halála felé, úgy, hogy ezt tudja. Pont ezért kezd működni bennem a részvét az unortodox „Lenni, vagy nem lenni”-nél. Itt és most, ez a Hamlet, Fröhliché, tudja, hogy a „nem lenni” vár rá, ennek elviselése lehetetlensége megmutatására meg is vannak az eszközei, ereje. 

És most a számomra legfontosabb alakítás, Ofélia, Szőts Orsi. Molnár Piroskai alázattal és intenzitással van jelen az első pillanattól az utolsóig. Olyan Oféliát eljátszani, akit senki, még anyja sem szeret, nemhogy Hamlet, kitaszítottságot, jóságot és vágyat, fiatalon elhagyatott életet és elhagyatott halált színpadra tenni, rácsatlakozni milliméter pontossággal a kollégák rezdüléseire, kiszolgálni teljes színészi valójával egy nehéz rendezői koncepciót, csak egy tehetséges és nagyon erős művész tud.  Szőts Orsi ilyen. És most arról, ami az egyetlen kifogásom a rendezéssel szemben.  Kikérem magamnak – nézői életemben először – azt, ahogyan a művész testével bánik Alföldi Róbert rendező. Nem is meztelenségről van szó (nem volt teljes), elméletet sem engednék rá, amúgy is szaknők és szakférfiak szételemezték már a provokáció-alárendeltség-dac-frusztráció-sokkolás-feszélyezés tartományokban ezt a témát. Azzal nem értek egyet, ahogyan és amilyen intenzitással használódik el ebben a radikalitásban az emberi? művészi? méltóság. Más kérdés, hogy Szőts Orsi alakítása olyan erős, hogy tényleg glóriával átallépi ezt a rendezői…. túltolást. Nézőként – ha ez esetleg bárkit is érdekelne - szerintem kontraproduktív, nem behúz, hanem kibillent a figyelmemből. 

Takács Kati a budaörsi évad nyertese számomra, Poloniusa a tökéletes udvaronc, a mindenkori hatalom embere, akkora az erő benne, hogy a következő két királyt is kiszolgálná. Nevetünk, de nem komikus, hanem a végzet eszköze szereplő. Takács Kati kitűnő színészi állapotban épp azt csinál a közönséggel, amit csak akar.  

Érdeklődve figyeltem saját nézői rokonszenvemet a Gertrud-Claudius páros iránt.  Mertz Tibor és Pelsőczy Réka eljátszotta az „ezek összeillenek”-et, volt mód átgondolni tehát a „hogyan is élt idősb Hamlet Gertrúddal” kérdést. 

Jó volt látni a natúr kínos-aljasra rendezett Rosencrantz-Guildenstern kapcsolatot, Chován Gábor és Hartai Petra szép összjátékban elrajzoltságot és korlátoltságot adott a figuráknak, végig ott volt a feszültség, hogy ezek a nyeglék megússzák, pedig nyilván ismerjük a sztorit. 

Sas Zoltán Horatiojának alakítás mögötti folyamatos okos figyelmét értékeltem, Böröndi Bencénél Laertese veszendő normalitását. Juhász Vince és Rákos Olivér Marcellusnak és Bernardonak adtak valami Stan és Pan-dinamikát, a cselekvő svungost és a mélázó lassút, volt benne munkájuk, szépen megcsinálták. Bregyán Péter első jelenete (Öreg) kincset rejtett a pontos alakításon túl: hogyan korrigálja a színész a jelmez pillanatnyi hibája (laza szandál) és kollégák még nem finomhangolt túlmozgása összhatását úgy, hogy vigyáz az egész nagyon nehéz jelenetre és azt pontosan lelépi, kiegyensúlyozza és megóvja, hiszen az Öreg szerepének megértése kulcsfontosságú.

Szerintem értékes, érvényes előadás, kiváló alakításokkal. Menjen, nézze, aki teheti.

Fotó: Budaörsi Latinovits Színnáz/ Borovi Dániel próbafotója, Mertz Tibor és Fröhlich Kristóf

 

Megjelent: 1565 alkalommal
Tovább a kategóriában: HUSZTI 80! »