Jánossy Lajos Örök hely és mindenhol idő címmel megjelent regényének színpadi átirata az érett Kádár-kort és annak végnapjait tárja a nézők elé. Kádárnak és „rendszerének” mennie kellett, hogy menjen a hiánygazdálkodás, a szocialista berendezkedés, és jöjjön helyébe a liberál kapitalista piacgazdaság, a politikai demokrácia, a sajtószabadság, és perszer Magyarország ne a szovjet birodalom impériuma legyen. Napjainkban ettől a simán kaphatunk röhögőgörcsöt, hiszen a magyarok döntő többsége nem vágyott a változásra, nem értette a fordulatot, elszenvedte és szenvedi ma is a teljes zsákutcát a „rendszerváltók” felkészületlenségéből. És peresze jogos Antall Józsefnek tulajdonított gondolat: „tetszettek volna forradalmat csinálni.”
Ahogy az X-generáció a Húsz óra, a Megáll az idő, a Szamárköhögés, az Eldorádó és Mészáros Márta Napló-filmjeiből sok mindent megtudhatott ’56-ról, ebből a darabból (vélhetően regényből is) az Y-generáció ismerhet meg sok mindent a kádári konszolidációról. De ők nem látták a tv-ben, ahogy felrobban a Challenger, nem ámultak el az első CD- lemeztől, nem hallották a rádióban napról napra, hogy Pershing-2-es rakéta. Nem élték meg traumaként, hogy elhunyt Brezsnyev (és hajrá, hogy iskolaszünet, de a mozik nem játszanak semmi értelmeset, csak A domb című filmet tudják megnézni), meggyilkolták Indira Gandhit. Nem kuporogtak a tv előtt a Live Aid koncert nézve, nem aggódtak, hogy felrobbant a Csernobili atomerőmű, és nem dermedtek le a Tienanmen téren látott vérengzéstől. Nem tudják milyen érzés volt látni – sok-sok NDK-s nyaralás után - a berlini fal bontását, és római jog szigorlatra készülve azt nézni, ahogy Nicolae Ceaușescut kivégzik egy fal előtt, ott, ahol tetszettek forradalmat csinálni. És nem emlékezhetnek a taxis-blokád alatt érzett saját lelkesedésre, hogy végre történik valami.
Az előadás két órája érzelmi hullámvasút. Látni kinek a saját, kinek a szomszéd ex-horthysta, vagy echte proli környezetét, kispolgáriban, melósban, ex-úri magyarban. És azon gondolkodni, hol is voltam, amikor meghalt Brezsnyev, mit csináltam, amikor felrobbant a Challenger?
A történet főhőse Andris, akinek nem tudjuk a családnevét, ahogy jóformán egyetlen szereplőnek sem. Anya-Apa-Nagymama, különböző nénik és bácsik, hogy beleláthassa a néző saját szülei, nagyszülei életét, és – ha passzol korban – a saját felnövekedésének történetét a Kádár-kor utolsó évtizedében. Andris szerencsés, értelmiségi családba született, sőt még annál is jobb, egy orvos házaspár gyermekeként. Van ex-nagybirtokos nagymamája, házvezetőnőjük, és az letűnt úri világból származó családi barátok, sőt képzeletbeli barátja is, egy plüss mosómedve. Kivételezett gyerek, boldog felnőtt lehetne, de nem tud azzá válni, mert megvan mindene, nem kell küzdenie semmiért, élhet a kis álomvilágban, rajonghat minden hónapban másért, ott van mögötte a szocialista jómód és a védelmező család. Így aztán lázadhat, utálkozhat, mindent és mindenkit lesajnálhat, miközben kéjjel fuldokol amaitt, hogy milyen rossz neki, miközben a házvezetőnő önként melegíti újra az előtte kihűlő kakaóját. A szerepben Gloviczki Bernát egy élhetetlensége, értelmetlen hőzöngése ellenére is szeretnivaló fiút alakít, akinek semmi életcélja, és legnagyobb lázadása, hogy bölcsésznek jelentkezik. Éles ellenpárja Kanyó Kata játszotta szerelme, Kata. Lakótelepi proli lány, egy alkesz, patriarchális apával és egy meghunyászkodó, nem túl okos anyával. Pilinszkyt olvas, Bartókot hallgat, és neki is vannak álmai, vágyai, de már érettségi után haza kell adnia pénzt vagy még inkább a saját lábára állni és eltartani önmagát. Kemény kis nő, szereti Andrist, de nem engedheti meg magának sem az ideológiákért, sem a más emberekért való rajongást, neki az élet komor realitás, a hónapról hónapra való élés. Borítékolható, hogy Andris – családja jogán – a rendszerváltás biztos nyertese lesz, ahogy Kata a vesztese, elfogy alóla apránként a szociális háló, tartaléka pedig csak a két keze és esze. Sok millió magyar sorsa egyesül Kata figurájában, azoké, akik nem voltak jókor és jó helyen a rendszerváltásnak nevezett első nagy osztogatás-fosztogatás idején, hisz minden, ami utána jött már ennek az okozata.
Lengyel Benjámin Dávidja félelmetes fiú, vonzó és taszító, az eszével, az akarnokságával, a durva szellemi különállásával, a goromba elitizmusával. Miközben otthoni boldogtalansága, kallódása sokkal jobban megviseli, mint a szeretetet kapó Andrist. Dávid sem a nyertesek közt végzi, mindig félre fognak húzódni mellőle az emberek, túl sok, túl éles, túl keserű. Lengyel Benjámin tulajdonképpen eljátssza a darabidő utáni 20 évet is. Mosodás, mi több, Mosodás Mihály szerepe Dankó Istváné: a világ legpapedlibb szerepe, egy kritikus titkos baráté, egy társé, egy tanúé és kis filozófus-pszichológus kabaláé. Nem csak támogat, részt vesz, jósol, függ és szeret, aggódik, és komisz néha, mint Fancsikó és Pinta. Kidolgozott morózus kisállat jellem, csodálkozóan felhúzott orr, kicsi krakéler támadó hangulat, sok kedvesség, pimasz fürgeség. Dankó okozza az előadásban színészileg a legtöbb örömet Elek Ferenc Nagymamája mellett.
András és Kata szüleit egyaránt Ónodi Eszter és Kocsis Gergely alakítja. A fiú szüleiként pontosan játszák a háború után született úrigyerek attitűdöt, akik csendben beletörtek vagy beleszoktak a Kádár-korba. Túltették magukat azon, hogy nincs már családi birtok csak hiányos családi ezüst, de van bejárónő. Hogy egyéb származásúként nehezebb volt bejutni az egyetemre, de mégis sikerült, és boldogan viszik haza a hálapénzt és az ajándékcsomagokat, megbecsült dolgozói a szocializmusnak. Kata szüleiként az apa, már két sörtől berúgó, azonnal agresszív munkás, az anya belenyugodott már az otthoni napi abúzusba, hogy igényei az élettel szemben csak alacsony szinten fogalmazódnak meg. Hosszan megmarad mindenkiben az a jelenet, ahogy orvosokként ülnek a tv előtt, és sorolják a vezetékneveket, hozzá a betegségek diagnózisát: Varga, Baleczky, Domján, Szécsi, Antal, Sinkovits, Bessenyei, Őze. Pár év és többen lesznek azok, akiknek e nevek nem mondanak semmit, mint azok, akik még kapizsgálnak valamit.
Szirtes Ági és Pálmai Anna egy színpadon: furcsa, elfelejtett családi érzés. Általuk mosódnak össze generációk, iskolák, korszakok. Szirtes Ági házvezetőnője a felemelkedett proli-paraszt tömegek szószólója, akikből a kommunizmus csinált embert, kiemelve őket a cselédsorból, emberibb rendszert és emberi életet adva neki. Cseléd maradt persze, a doktorék cselédje, megspékelve ezt a „nálunk családtag vagy” hamis illúziójával. Mindig hasznos akar lenni, megtanulta véleményét hosszan visszanyelni. Vincéné, Pék Mária figurája újratöltve, szép játék, hisz a színésznőnek láthatóan van saját olvasata és élménye a figuráról. Ahogy virtuóz alakítás Pálmai Annától is Szirtes Ági Az elnöknők Grete szerepének paródiája Borika, egy szerkesztőségi titkárnő figurájában. Húsz évet visszaugrunk az időben, ahogy nézzük a Pálmai feat. Szirtes epizódot. De Pálmai Anna játssza Csutikát, az alkoholista munkásfeleséget, a kedvest, egyszerűt, esélytelent. Ahogy Rajkai Zoltán Bárányával, a férjjel – Andris alkalmi ismerősével - ülnek kanalazgatva lábosból az ételt, száz év szomorúság, törődöttség az arcukon, pedig fiatalok. Szívfájdítóan szép kép ez is. (Pálmai Anna Juli nővér is, a szexbomba miniszoknyás, a kórházban katonaságot épp ellébecoló Andris életének megédesítője.)
Rajkai Boldizsár Ivánt, Andris patrónusát is eljátssza, alakítása olyan csodás átalakulás, mint Csákányi Pánczél elvtársa, Keresztes Ascherja, Fekete Mátéja, Znamenák Eörsije. Benne van a kor, a konkrét személy, a róla való tudásunk, ambivalenciánk, érzelmeink. Takátsy Péter Boldi bácsit, a nem is kicsit horthysta bridzspartnert, majd rendszerváltáskori kisgazda képviselőt játssza. Szordínós méltatlankodása önigazoláson kívül mást nem ismerő keresztény úri középosztályi agresszióval párosul, kortesbeszéde torgyánista habosítás. Takátsy Péter minden lényeges kicsi és nagy kínosságot eljátszik, kíméletlenül pontosan. Ahogy Rajkai Zoltán egy jelenetben megidéz egy másik Zoltánt, a versmondó Latinovitsot.
A Nagymama Elek Ferenc, kinek évadról évadra gondolatban adunk egy Kossuth-díjat, ha már a hivatalosságok azt általában határon túli sámlifaragóknak adják. Sértődött nagyasszony, negédes, de jól takartan gyáván kegyetlen, konvencionális, de önző, kioktatósan éneklős hangon kinyilvánítja mindent(jobban)tudását, mégis a család fundamentuma, benne van mindenben, nincs olyan elröppenő szó, melyhez ne szólna hozzá, újra- és újrapozicionálva magát. Nehéz öregasszonyos járás, tartás és konokság, és egy nagyon szép alakítás.
És végigvonul az előadásban a kor zenéje, Kovács Kati, Apostol, Szécsi Pál, Máté Péter és a Boney M számok, egy-egy lelki indítógomb mind. Lehet azt mondani, hogy ez az előrehozott 2025-ös Csinibaba koncert, de nem. Okkal és céllal szólnak éppen ezek a dalok, és imponáló, hogy a Katona színészeinek többsége milyen jól teljesít énekesként is, és milyen jól szól az acapella-kórus tőlük. Az előadás alatt végig neon-felirat: Örök hely – talán utalva Jánossy Lajos regényének címére -, aztán a záróképében a felgyulladó felirat változik: rök-hely és rö-hely. És belátjuk, tényleg röhej az elmúlt 50 évünk, hogy rendszerváltás helyett a magyarok többsége visszatért a cselédsorba, de az X-generációnak legalább maradt egy boldog (vagy annak hitt) gyerekkora.
Fotó: Katona Jószef Színház
