A darabot szerzőként is a rendező, Tarnóczi Jakab jegyzi, és inkább jó ötlet, mintsem kiforrott drámai anyag. Most korántsem első saját szövegkönyve, az Isten, haza, család című darabhoz hasonlatos - szélesrétegű befogadásra alkalmas – produkció született. Ez nem rosszallás, sőt, 2024-et írunk, a színház talán már nem lehet olyan élmény, mint 1954-ben vagy 1984-ben. Tarnóczi keményen munkálkodik azon, hogy lebontsa azt a bizonyos negyedik falat a színpad és a nézőtér között, így adva közösségi élményt a nézőknek. Következetesen lépdel egy határozott gondolatkört követve: elidegenedés, magány, egyedüllét. (Lásd erről korábbi munkáit: Melancholy Rooms, Magányos emberek, Isten, haza, család, Extázis.) 

A Radical Relax alkotói csapata ismerős a korábbi Tarnóczi-előadásokból, az alkotótársak: Varga Zsófia és Hámor Anna dramaturgi munka, Devich Botond díszlet, Pattantyús Dóra (tanácsadó Giliga Ilka) jelmez, Bencsik Levente és Hunyadi Máté zene, Cuhorka Emese koreográfia, Török Marcell operatőri munka. A megszületett produkció formanyelve is hasonlatos, legyen valamiféle (forgó)doboz a színpadon, folyamatos kivetítésű kameramunka, rendhagyó színpadi mozgásban megnyilvánuló gondolatközvetítés, és végig elektronikus hangzású kísérőzene. 

A darab legnagyobb eredeti ötlete az Óz, a nagy varázsló filmklasszikus szellemi mondandójára felfűzött sztori. A történet szerint négyen tévelyegnek az erdő közepén egy guruja és annak segítői körül, hogy kivonulva a világból megtalálják a „haza vezető utat”. Nincs net, így e-mail, social media, reels-videók, azt esznik, amit készítenek, szigorúan állati eredetű fehérje nélkül, és szilencium van érvényben. Amikor a színpadi csapat előadja a filmből a Mumpicok-dalát, az szépségdíjas! A táborba érkező átlag fiatalokat jelképező szereplők szeretnének eljutni - képletesen – saját Smaragdvárosukba, vagyis megbékélni önmagukkal, helyzetükkel és lehetőségeikkel. És érkezik egy nem annyira fiatal, de teljesen elveszett Dorothy, aki már nem akarja rózsaszínre színezett szemüvegen keresztül nézni életét, és van is nála ehhez egy smaragdcipő.

Béres Bence, Mentes Júlia és Pásztor Dániel által megformált fiatalok egy baráti hármast alkotnak. Nem igazán bontakozik ki a személyre szabott történetük, inkább a közöttük ingadozó csoport-dinamikán van a hangsúly. A lány, Hella a középpont, hozzá kötődik mindkét fiú, mintha anno osztálytársak lettek volna. A jellemüket leginkább a tábori élethez való hozzáállásuk fedi fel, miért jöttek ide, hogyan vesznek részt a gyakorlatokban (reggeli készítés, facsiszolás, buddhista imák, néma órák). Szkeptikus, kiábrándult fiatal felnőttek, másképpen, de elveszettek és bizony gyarlók. Hella – nevéhez méltóan - a csapat bajainak forrása, de egyben a ragyogása is. „Odakint” újságíró, így az elvonulás közepette is podcasteket gyárt, és nem problémás számára, ha közben több táborszabályt is felrúg. Ahogy Mentes Júliának jól áll a passzív-agresszív, a fiatalságát és női bájait tudatosan felhasználó lánykarakter, úgy Béres Bencének és Pásztor Dánielnek is testhezálló a világgal folyamatosan dacoló, belső nyugtalansága miatt állandóan kompenzáló fiatal felnőtt  figura. Habitusuk eltérő, így az elvonulás végén másféle megvilágosodás és megváltás lesz az övék. 

Később csatlakozik Alíz, akit Rezes Judit alakít. Középkorú zavart nő, bepólyált fejjel és kótyagos gondolatokkal. Hiányolható annak felfejtése, hogy Alíz plasztikai műtét után lábadozik itt vagy egy bántalmazó kapcsolatból menekült el komoly testi és lelki sérülésekkel. Bár inkább az utóbbira fedezhetünk fel több bizonyítékot. Az biztos, hogy Alíz az életre megerősödve hagyja el a tábort, és hazatalál az övéihez, akár Dorothy. Rezesnek nem nagy kihívás a szerep, egy izgalmas, még ruganyos középkorú női figura, aki extravagáns és kiszámíthatatlan. 

Vajdai Vilmos ab start furcsa Zsolt guruja csöppet sem deviáns, nem bizarr, inkább kissé faramuci, de ezt betudjuk a feltételezett szellemi többletnek. Jót tesz a kezdeti méltóság Bányai Kelemen Barna figurájának, türelme, fegyelme, már látjuk is az elképzelt „rendet”, amit jöttek szétszedni a kis médiás bajkeverők, de mi átlátunk rajtuk. Aztán kiderül, hogy nincs kin és min átlátni, a pácban mindenki benne van, épp tart valahol abban a kiszámíthatatlan dologban, ami az élet. Épp vagy talpra áll, vagy szenved, ez csak egy folyamat, nem megvilágosodás. Rujder Viviennek lakmuszpapír-szerep jut, általa tudunk meg sok mindent a többiekről. Szép is, szeret is, igazmondó is, befoghatatlan-érzéki, szenvedélyes lány, afféle erdei tündér. Akármilyen közel is van a város. 

Ugye láttuk Tolnay Klárit színpadon, meg Mentes Júliát is, Gábor Miklóst, meg Béres Bencét is. Arra lettünk kondicionálva, hogy csendben, hátra dőlve, sötétben nézzük a végkifejletet, amit irodalmilag ismerünk. Az előadások mindig műfajon, stíluson belül maradnak, kapunk felfutást az első felvonás végére, hogy visszajöjjünk a másodikra, figurákon belül nincs meglepetés, a monológok elismerő sóhajra komponáltak, a kérdések és érzések a vég előtt lezárulnak. Nagyművész-kisművész hálásan mosolyog a taps alatt, háromszor visszajön minimum mindenki, bukás nincs, fogalmilag kizárt. Ehhez képest erről az előadásról nem tudjuk hova fut ki, mi lesz, a műfajról sincs lövésünk, ettől életkorilag van kicsi feszkó, amit kezelünk, mert persze nyitottak vagyunk; legalábbis erősen ezt mondogatjuk magunknak. A figurák itt minimál információsak, de nem rejtélyesek, dobál a saját folyamatos dekódolás, próbára teszi az asszociációs készséget és nézői figyelmet. Szóval itt nincs olyan Ruszt-i bon mot, hogy ".... minden király kisterpeszben áll, és a jobb lába elől van. Ez nem véletlen, ez Csongort, Bánk bánt jelenti. Ez tradíció. Amikor meg a bal lába van elől, az tradicionálisan az intrikus szerepkört jelenti. Ez technika." És akkor kamerázással, jelenléti zenével, összes rejtéllyel és érzéssel elkezd működni az előadás, tempót vált, felgyorsít, árnyal, kilép a történetből és visszatér. Menjen mindenki, nézze meg a Radical relaxot, meg az össze többi Tarnóczi-rendezést.