Herman Melville 1851-es regényének adaptálása még a Nemzeti Színház színpadán sem lenne könnyű feladat, ámulatba ejtő, hogy a Stúdió K társulata mégis kézbe vette ennek a már indulása napján kudarcra ítélt tengeri utazásnak a történetét. Évek óta jellemezi ez a társulatot, hogy a lehetetlennél kevesebbel még véltelenül sem próbálkoznak. A Moby Dicket választották új témaként, egy olyan regényt, amelynek a helyszíne a nyílt tenger, címszereplője pedig egy rendkívüli mód színpadra állíthatatlan bálna. Nem rettentek meg attól sem, hogy a mű az amerikai irodalom egyik legsűrűbb metafizikai szövege.
Kovács D. Dániel biztos kézzel szűkítette nyolcszereplősre a történetet, és meghagyta a regény legmarkánsabb filozófiai tézisét: a világ alapvetően kiismerhetetlen, és minél többet tudunk meg róla, annál bizonytalanabbá válik minden. Persze egy színpadi regényadaptáció során – különösen, ha az alapszöveg jócskán 500 oldal –, mindig nehéz döntést hozni arról, hogy mely szereplők és jelenetek maradnak – most stílusosan – a dokkban. A rendező Ahab kapitány őrületére összpontosított, és megőrizte a legénység további hét karakterét, akiknek személyisége megismerhetővé válik az előadásban.
A produkció fő vonzereje a látványvilága. Előre azt nem leleplezve: egy bibliai arányokat képviselő történethez illő babaház-díszlet. Van némi türelemüveg-érzete is. A dobozhatású hatalmas díszletelemben mintha Moby Dick gyomrában játszódna az előadás, akár Jónás bibliai története, de a színészek nem árbocokra, kötelekre másznak, hanem a díszletfalakat és a fő díszletelemet igazgatják úgy, hogy azt érezzük a nyílt tengeren vitorláznak. Látjuk, ahogy megszigonyoznak egy bálnát, kinyerik a bálnaolajat, sőt van a láthatatlan hullámok között egy „víz alatti” jelenet is, és megpillanthatjuk magát a fehér bálnát is. A Stúdió K-s Moby Dick-ben a vizuális művészetet úgy ötvözik a színészi játék történetmesélésével, hogy meggyőző élményt kapunk. Kovács D. biztos ismeri Peter Brook színházi „üres térről” alkotott elképzelését, de Horváth Jenny, Szakács Ferenc, valamint a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező szakos hallgatói ki is találták, hogy miként lehet a valóban csupasz színpaddal arra késztetni a nézőket, hogy előadás közben filmszerűen használják a képzeletüket, így a színpad a varázslat terévé váljon.
A regény főalakjai közül a színpadon most felsorakozó legénység tagjai különböző kultúrákból és társadalmi rétegekből érkeztek. Ishmael (Újvári Bors) a történet narrátora, abszolút külső szemlélőként kis jegyzetlapokra rója feljegyzéseit, folyamatosan reflektálva az eseményekre. Újvári Ishmael-je mindenre nyitott elme, aki főleg ennek köszönhetően – egyetlen túlélőként - elmesélheti a Pequod krónikáját. Queequeg szerepébent Lovas Dániel kiváló jelmeze révén válik a regénybéli harpunérré, szép türlemmel játssza el a sztoikus nyugalmában rendíthetetlen egzotikus vadembert, aki származása ellenére a legcivilizáltabb szereplő, egyben Ishmael legjobb barátja.
Megjelenik az előadásban Ahab kötelességtudó elsőtisztje Starbuck, a racionális, józan hang az őrült kapitány mellett, és Stubb, a másodtiszt, aki egy derűs fatalista, mindent könnyedén kezel. Homonnai Katalin és Nyakó Júlia alakítja e két tisztet, a díszlethez hasonlóan látványos jelmez révén megférfiasodva. Homonnai játéka érzékelteti, hogy Starbuck erkölcsi alapon tiltakozik a kapitány bosszúhadjárata ellen, mert az életet tiszteli, de tragikus gyengesége, hogy előre tudja, hogy a hajtóvadászat tragédiába torkollik, mégsem avatkozik közbe. (Bennünk most tudatosult villámcsapásnként, hogy kedvenc kávézónk neve honnan is eredhet.) Nyakó Julianna Stubb-ja bátorsága megkérdőjelezhetetlen, a veszélyt rendre laza tréfával üti el, Ahab megszállottsága őt nem nyomasztja, erősen hisz a sors elkerülhetetlenségében. Flask, a harmadtiszt alacsony termetű, robusztus, ám annál harciasabb matróz. Nem sokat filozofál, nem lázad, ő a praktikus gondolkodás a hajón, végzi a dolgát. A bálnák az ellenfelei, míg Ahab a felettese, és pont. Meglepő és mulatságos, hogy a szerepben Berta Ninett, a színház hang-és fénytechnikusa mutatkozik meg, erősítve a produkció független színházi, csakazértis is túléljük effektjét. Spilák Lajos matróza és Szabó Sipos Ágoston Bulkington szerepében alázatos csapatjátékkal erősitik a produkciót, amely e „kis fogaskerekek” nélkül nem jöhetne létre, és nem mellesleg Szabó-Sipos munkája a produkció sound-deing-ja.
És most nem lesz véletlen a sorrend, Pip és aztán Ahab. Pallagi Melitta Pipje nagyon szép alakítás, a történet lelki terhe felének ő a hordozója. Egy szorongó, alázatos figura a vad kitettség maximumán, a tengeren. Ahabbal való kapcsolata a Moby Dick kis mellékszálként indul, aztán nagyon sötét, filozofikus maggá sűrűsödik. A fordulópont az, amikor a tengeren magára marad: a csónak tovább üldözi a bálnát, ő pedig hosszú ideig lebeg egyedül az óceánon, megbolondul. És innen nem lehet nem Pallagi Melittát nézni, beragyogja a játékot az a másvilági érzékenység, érinthetetlen szenvedés, amit megmutat. Ahab az őrület miatt a „rokon lelket” látja benne, megérzi, hogy Pip is – mint ő – valami túlságosan nagy dologgal találkozott, amit az emberi elme épen nem viselhet el. Pip őrülete Ahab őrülete mellé kerül, két ember, aki tudja és belül hordozza a borzalmat, így él. Megemelt játék, intenzív pillanatok, a két színésznek egymásra sem kell néznie, a figuráik összetartoznak.
Nagypál Gábor Ahabja Shakespeare-i értelemben tragikus főhős, nem egyszerű kapitány. Monomániás megszállott, zsarnok és próféta, önmagát is feláldozó fanatikus. Nagypál úgy játszik, mintha sosem kapcsolná ki a belső égést, jelenléte dominálja a teret, a költői, néhol biblikus szöveget hol prédikátori tónusban, hol a jelentőség adta kopogós-egyszerűen halljuk. Mindezt mentális zárványban levő alakításban, lehatároltan, a Stúdió K-hoz arányosított, teret kitöltő, türelmesen időzített, bemélyülő szerepjátszásban. Hol van még más, aki ilyen jól illeszt?
A dramaturgia munka erénye, hogy mondatai monológ-erősségűen működnek akkor is, ha dialógusban van. (Nagypál Gábor a legszebb vezető színész-korban vezető színész. Reméljük eljut hozzá, hogy már a Kossuth-díjnál kéne tartania.)
Azt írja a színlap, hogy a szövegkönyv a társulat improvizációi alapján is készült, valószínűleg ezért nem zökken, hanem gördül az egyébként szöveg-domináns előadás. Sikerül úgy is, hogy nincs elkönnyítve. A nálunk allegórikusabb elmék rácsodálkoznának arra a tényre, hogy Kovács D. Dániel 10 éve lett junior príma és most beköszönt ezzel a rendezéssel a Stúdió K-ba. Maradjon, csinálja, mert jó!
