Erős túlzás lenne Visky Szent Ágoston Vallomásai mintájára megírt családemlékezetét monodrámának illetni. Tény, irodalmi a fogalmazás és a szerző személyes véleményét halljuk egy előadó tolmácsolásában, de messze áll a mű attól, amit egy monodrámától elvárunk, például Gogol Egy őrült naplója elbeszéléséből készült színpadi műre gondolva.
A családtörténet fókuszában Visky Júlia áll, akinek református lelkész férjét, Visky Ferencet 1958-ban letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték Romániában, majd az asszonyt hét gyermekével – köztük az ekkor kétéves szerzővel – munkatáborba internálták. A feleségnek, egyben anyának itt kellett megőriznie emberségét, hitét, és óvni gyermekeit a barakk-élet borzalmaitól, a hidegtől, az éhezéstől, az állandó félelemtől és a reménytelenségtől, azt sem tudták, hogy a családfő él-e még egyáltalán.
Istvánfi Fruzsina látványtervező pusztuló barakkot stilizáló falakkal körülvett üres térbe képzelte a játékot. Középen pokróccal leterített szalmazsák, a hét gyermeket zsinórral összekötött, különböző méretű rongybatyu jelzi. Füsti Molnár Éva előadása – a súlyos díszletfalak ellenére – a minimalizmusra épít, ahol minden rá, a színészre és a szövegre fókuszál. Összetett művészi kihívást jelent számára ez az előadás, hisz annak teljes terhe, a rendezés és a történet előadóként való tolmácsolása is rajta nyugszik.
Személyes hangon szólaltatja meg a történeten át Júliát, egyetlen kérdésre keresve a választ: meddig tarthat ki a hit? A hitéhez párosul a címben megjeleníttet szerelmi szál is, Júlia saját szerelmét a férje Istenbe vetett erős hite tartja meg, ahogy mondja, szerelmi háromszög jutott neki: a férje, Isten, meg ő. Azért küzd, hogy megmaradjon hívő embernek, amikor minden és mindenki el akarja venni hitét, végső soron az emberségét.
A darabbéli főhősnő férjével és Istennel, néha a közönséggel beszélget. Füsti Molnár az asszony érzelmi skálájának teljes spektrumát megmutatja, miközben rendezése elkerüli a pátoszos, túlzott drámaiságot. Apró gesztusokkal, csendekkel, a barakkban megesett, utóbb már viccesnek tűnő emlékek árnyékos mosolyú felidézésével segíti hozzá a nézőket, hogy személyesen kapcsolódhassanak a történethez, néha közvetlenül hozzájuk fordulva, így hangsúlyozza a darab párbeszéd-jelleget. Játékában az érzelmek finom és sokszínű árnyalata dominál, miközben számos szereplőt megjelenít, így eljátszva a mesélt történést. Köztük férjét, gyermekeit, az őket elhurcoló, majd felügyelő karhatalmi embereket, a hitét végső próba elé állító ügyvédet, gimnáziumi osztálytársát és tanárát, sőt egy egész párt nagygyűlést, de még a kényszerűségből hátrahagyott, Lupu nevű kutyájukat is.
Füsti Molnár Éva Júliája egyszerű, de egyben pragmatikus asszony, életbölcs ember. Erősen hisz, de szenvedései közepette vissza-visszatérő kétely támad benne, állandó „ellenőrző” kérdése Istenhez: - Itt vagy? De soha nem kap választ, a kérdés után csak síri csend van. Dacára ennek, nem rendül meg az asszony hite, és ez nyújt neki menedéket, mert ebből merít erőt, hogy még nyomorúságos barakkbéli napjai között beköszönő sorsfordító pillanatban sem tagadja meg férjét, annak Istenét, végső soron hitét.
Az előadás valós szépsége, hogy a játszó személye elválik a műtől. Persze, hogy a szavakból, félmondatokból összeálló történtre fókuszál a néző, de még inkább Füsti Molnár Évára. Erős színpadi jelenlétére, a gesztusaiban, hangsúlyaiban felsejlő művészi múltjára. Arra, hogy személye – képletesen – a Pécsi Nemzeti Színház falaiba beépült erős tégla, negyven éve társulati tag, a színház egyik emblematikus arca. Miatta, érte ihletett ez a színházi este, az ő töretlen hitéért a színpadi történetmesélésben. Szerencse a pécsi közönségnek, ha felteszi neki a kérdést: - Itt vagy?, ő azonnal hangos igenlő választ ad.
