Ránk is fért ez a derű. Az elmúlt időkben több, a semmi szélén billegő színházi műhelyt támogattunk, láttunk üres, államilag agyondotált hoppárét, gyűjtünk az utolsó print színházi lapra, beszélgettünk tehetséges művészekkel, akik hosszú színi pálya után kénytelenek a mellőzés miatt és megélhetésük érdekében „váltani”. Eljutott hozzánk egy éppen végzős egyetemista segélykiáltása, akit pökhendien negligál, aláz tanára, és láttunk üdvöskéket, akik rokoni beágyazottságuk miatt szinte egyszerre játszák Rómeót és Júliát. Ja, és részt vettünk bornírt, méltatlan „szakmai beszélgetéseken” . Szóval ránk fért a vidámság.
Ami a darabnak biztos jót tett, az Galambos Attila „magyarra és magyarba” adoptálása. Régi színházi ember, sokrétű belsős szakmai anyagismerettel, amit nem félt megosztani, sőt kaján örömmel szól be egy-egy mondattal a kollégáknak a színpadról. A történet szereplői: a sorozatszínész, aki a Nemzeti Színház színpadán képzeli el majdan a ravatalozását, és éppen a Thália-díjról (vélhetően a mi Kossuth-díjunkról) álmodozik, a menedzsere, aki még mindig színészi álmokat dédelget, ötvenesen kopaszodva, ex-nője, aki pechére éppen a Nemzeti dramaturgja, és a színészt tiszta szívéből megvető, ezért mindig és mindenhol, okkal - ok nélkül lehúzó kritikus. Feltűnik a Nemzeti igazgatója és portása, mert a történet helyszínei a menedzser lakása és Nemzeti összes termei, a süllyesztőtől az igazgatói irodáig.
Lévén szó valahol bűnügyi történetről, vannak hullák, kettő is, ráadásul az egyiket agyonütni sem lehet, nem fogja sem a vasaló fémtalpa, sem a zuhanás vagy fojtás, és még a lezárt koporsójából is dühödten visszadörömböl. Ő a kritikus, mert mégis kit akarna mindenki – abszolút szakmai konszenzussal – megölni a színház világában? A cselekményt leírni durva spoiler lenne, a lényeg, hogy Hordó és a Thália-díj közé csak az undok kritikus áll, és ezt menedzserével késleltetnék kicsinyég, csak annyira, hogy ne tudjon ellene szavazni. Ahogy az lenni szokott, a színházi emberek kezéből kicsúszik az irányítás, egyik baj követi a másikat és minden félresikerül.
Ignjatovic Kristina a díszlet és jelmeztervekkel eleve úgy lehetett, hogy adják el ezt a habkönnyű történetet a színészek; így a színpad hátsón kifeszített festett képekkel oldja meg a helyszínváltásokat, alig van díszlet. (Szépségdíjas a Nemzeti Színház igazgatói irodájának fala, ahogy visszaadja a jelenlegi kárpit mintáját.) A jelmezekkel több mankót adott a színészeknek, például Havasi Jolán dramaturg felnőni képtelen, belül kicsi herceglány lényét abszolút bejátssza eleve a jelmez, a kívülről tüll-lel dekorált bőr szerkó bakanccsal, fekete-tengerkék színkombinációval.
A nyitóképben Hordó, a színész (Csőre Gábor) a Pszichopacák című szappanopera következő forgatási napjára készül, a szövegkönyvet olvassa össze Kamill-lal, az ügynökével (Sághy Tamás). Hordót a legjobb férfi főszereplő kategóriában Thália-díjra – színházi díjra! – jelölték, és az elismeréstől egyetlen döntnök, egy kritikus szavazata választja el. Csőre igazi rakkolós színészt játszik, a középszerű néző középszerű csillagát, akit gyorskaja közben néz az ember a tévében. Hordó a szakmába mélyen belemaródott, mindenkit ismer, mindenkiről tud sértőt, titkosat, személyeset. Elképesztő talajmenti rutinnal helyezkedik minden „művészi” helyzetbe, még csak nem is decensen amorális, sugározza, hogy bizony a szcéna sajátja a nyal-könyököl-rúg technika. Csőre jó arányérzékkel vegyíti a figura elviselhetetlen és a szimpatikus jellemvonásait, karcos, humoros, „hőstelenített” jócsávó férfiszínészt játszik. Eszünkbe is jutott néhány színészünk, akikről mintázható volt a figura.
Bár a történet kitalált és Kerekes József Igazgatója nem hasonlít egyetlen hajdani, élő vagy holt Nemzeti igazgatóra sem, az ő karakterében is számos regnáló színházi direktorra ráismerhetünk. Kerekesnek ez stílusjáték, színészi eszköztára nagybemutatója. A szövegkönyvben sorjázó, a magyar színházi élet múltját és jelenét froclizó összes bon mot-ja üt az előadásában, annyira fokozza az őrült helyzeteket, hogy elgondolkodunk, vajon tényleg megtörténhetett-e. A karakterén látszik, hogy egy megerőltető időszakot próbál túlélni, és tudja, hogy éppen csúszik bele a következőbe, egyre kétségbeesettebb, mert tudja show must go on. Jó arányérzékkel lavíroz a még éppen elég és a túl sok között, és mi elég szarkasztikusak vagyunk ahhoz, hogy a harsány, ideges, rohangáló direktorfigurája tessen. Ellenpárja a színházban Mirecsek portás, Kertész Péter. Igazi nézői öröm az idős, de kiváló művészi állapotban levő színészt színpadon látni. Orgánuma, pontossága, mikroeszközökkel való figurateremtése máig példa lehet mindenkinek. Mélysége lesz a szerepnek, a figurának, a „több generációs” nemzetis portástudás letéteményesének olyan ismereteket tulajdonítunk, amelyek kevesek sajátja. Kedves egyszerűséggel idéz fel hátborzongató történeteket a Nemzeti múltjából, történetéből, amiről beavatott nem tudhat, nyugalma és szolgálatkészsége végtelen, örök darab ő a percemberkék mellett. A záróképben felravatalozott nagy orosz mester koporsója mellett egy nagyon Firsz-es felöltőben álldogál. Mondom, Firsz. Épp eljátszhatná.(Ha esetleg rendező is olvasná ezt…)
Havasi Jolán, a Nemzeti dramaturgja szerepében Murányi Tünde olyan, akár egy színházi Ariel, ahogy megidézi a színház éjszakai sötétjében Madách Imre szellemét. A figura telkeséggel „lila”, lelkileg és szakmailag is egzaltált, magányos negyvenes színházi nő, akinek végre összejön egy kis kaland, igaz csak szakmai. (Kicsi spoiler, húsz éve nem heveri ki, hogy Hordó Marokkóban részegen el akarta cserélni egy tevére.) Murányi úgy mellékesen eljátssza a színházon belüli szakmák, annak képviselői közötti rivalizálással teli kapcsolatokat, ahogy dramaturgként – sosem látszik, sosem lép előre - is csakis a csillogó sikerre, elismerésre törekszik, és minden körülmények között próbálja elkerülni a következményeket.
A kritikus (egyben szobaszínházi előadóművész) Hartmann Dávid – egyáltalán nem hálás – szerepében Maday Gábort megverik, vonszolják, szőnyegbe csavarják, rugdossák, kiesik az emeleti páholyból, belezuhan a süllyesztőbe és végül – végre – koporsóban végzi. Nehéz alakítás ez, különösen, hogy a színész külsőre most megszólalásig úgy néz ki, akár Molnár Gál Péter. Normális esetben az üldözött ember, így a színházkritikus oldalán állnánk, aki csak a munkáját próbálja végezni, különösen, hogy gyakorlatilag tényleg ő az egyetlen normális ember ebben az őrült történetben. És mégsem. Inkább osztjuk Hordó véleményét: „Az nem ember, kritikus.” Maday bátran viseli a kritikusi sorsot és élvezi, hogy ő a főgonosz.
Az biztos, erről a darabról egy színházi kritikus sem fog egy jó szót sem írni. Így gondolhatta ezt Simon Kornél rendező is, és hagyta a kollégákat szórakozni, élcelődni, a helyzetkomikumban rejlő poénokat fokozni, eljátszani, hogy „mi nem emberek, mi színháziak vagyunk”. Miután nekünk senki sem fizet a recenzió írásért, és a színház a hobbink, magunk döntjük el, mit nézünk és mit nem, és ezt nem bántuk meg. „Rossz” darabból ilyen szórakoztató előadást régen láttunk. Menjen, nézze, aki teheti.
