Haneke Arany Pálma-díjas kamaradrámája egy pár életvégi tragédiája, és bár két idős színész jutalomjátékaként aposztrofálják, ezzel komoly fenntartásaim vannak. Talán két szellemben és testben erős, életigenlő idős színésznek az lehet, egy érzékeny, empatikus rendező kezei alatt. Az Örkény Színházban most nem ilyen a csillagállás.
A darab főszereplői két hajdani zenetanár, akik nyugodt polgári létben élik lelassult házasságuk mindennapjait. Amikor az asszonyt szélütés éri és fél oldalára lebénul, a férj – kötelességtudón – otthonukban ápolja, miközben csüggedten nézi leépülését. Pontosan tudja, hogy a halál megérkezett hozzájuk, és a legtöbb, amit tehet, hogy magára vállalja a terhet, mikor engedi el – méltatlan helyzetéről, a világról már mit sem felfogó, ellenben fizikálisan láthatóan szenvedő – feleségét, ezzel tanúsítva az igazi szerelmet, amit egykor érzett iránta.
Az Örkény Színház csupasz színpadán a kopott-fekete falak között törtfehér vászonnal letakart ágy, kanapé, egy asztal, pár porcelán, két tolószék, mindez a színpadi forgón váltja egymást jelentről-jelentre. Nem intim kamaradrámához szükséges tér. A jelmezek a főszereplőkön túl értelmezhetetlenek. A házaspár lányának szerepében Kiss-Végh Emőke m.v. mintha a Kill Bill Ellie Driver karaktere emos paródiája lenne, nem kapunk választ arra, hogy miért hord jobboldalt szemtakarót, ha (talán?) metálzenész is. Néma számával nyit és zár az előadás, de harmadosztályú prosti outfittjében nem képes – a neki szánt – Halál Angyala szerepet betölteni. A többi jelmez sem beszédes, nem tudni, hogy az ápolók miért alulöltözöttek, a nő nyitott miniköpenye alól miért lóg ki a fehérneműje, a férfi miért feszes alsónadrágban kezeli betegét. A szomszédnő fekete tornadresszben, necc harisnyás lábán tűsarkúval és vörös frakk kabátban ugrik át néha. (Jelmez és díszlet Izsák Lili.)
A rendező sok apró részből állította össze a lineárisan haladó történetet, asztalnál, kanapén, ágyban, tolószékben játszódik egy-egy rövid jelenet, közöttük a lámpák melegfény/hidegfény villanása jelzi a váltást, miközben a forgó egy másik díszletelemet hoz a színpadi előtérbe. A házaspár lányán túl feltűnik a vej, a házmester, a szomszédnő, a volt tanítvány és a két fizetett ápoló. A furcsa jelmezeikben pár mondat jut nekik, statiszták a történetben, és nem hozza őket olyan helyzetbe a dramaturg és a rendező, hogy megértsük miért kerültek be egyáltalán az előadásba. Talán csak Ficza István képes jelmeze ellenében is – rövid sort, téli bundás (UGG)papucs, frakk felöltő, baseball sapka – volt tanítványként valami keveset elárulni figurája életéről, jelleméről.
Egyértelmű, hogy a darab a hetvenkét esztendős Gálffi László és a nyolcvan éves Pogány Judit remeklésére került színre, és maguk mindent meg is próbálnak, ami az ő helyzetükben színészileg lehetséges. Hihetetlen, de a nyomasztó történetmesélés ellenére sem keltenek valós szimpátiát karaktereik iránt, apró rezdüléseik elvesznek a nagy és üres térben, és a lényeg, az élethosszig tartó szerelmi házasság idealisztikus képe nem születik meg.
A lebénult asszonyt játszó Pogány Juditnak a nyíltszíni váltások miatt rendre fel kell pattannia és átsietnie az újabb színpadi díszletelemhez, ahol majd megint mozgásképtelen. A rendező olyan jeleneteket állít be, amelyben a színésznőnek a padlóra kell feküdnie, Gálffinak a földre kiömlő tejet feltakarítania. Már-már nézői abúzus a fizikai megterhelésüket nézni, óhatatlanul felmerül a kérdés, a két idős színész jutalomjátékként éli-e meg, hogy a színpadon haldoklik. Fair eljárás-e kitenni őket ennek a jelentős lelki és fizikai megpróbáltatásnak azért, hogy a néző, aki talán maga is ápolta, ápolja haldokló családtagját, egy kis enyhet kapjon a másnak is fájó kínszenvedés láttán. (Nyilván, színházi státuszuk alapján visszautasíthatták volna a szerepet.)
Pogány és Gálffi is professzionálisan „megcsinálja” saját figuráját, de szinte önmagukba zárva, a partneri kommunikációjuk funkcionális. Mindkettejük játéka visszafogott, valós érzelmi töltéssel nem érintik meg egymást, csak fizikai kényszerből, ahogy a férfi átsegíti a mozgásképtelen nőt a tolószékből. Egyetlen gyöngéd pillanatnak lehetünk tanúi, amikor az ágyban fekvő, már lebénult feleséget a férj kisgyerekként eteti. Az elődás csúcspontja lenne, amikor a férfi eljut arra a pontra, hogy az élettől már elszakadni akaró asszonyt a magatehetetlen ellenállása miatt megüti. Gálffi háttal ül a nézőtérnek, ezzel a legtöbb néző elől kitakarja az ágyban fekvő Pogány alakját. Elveszik a legfontosabb jelenet, ami valóban katartikus élményt adhatna, mert sokaknak eszébe juttathatja esetleg, hogy bizony maga is sokszor eljutott addig, hogy ökölbe szoruljon a keze. (Nyilván nem azt hiányolom, hogy a színész erőből kiüsse idős partnernőjét, hanem az addig a pontig felépülő kölcsönös színészi játékot.)
Ördög Tamás két színésze ellenében nem visszafogott, két ízben is berepíteni rendelt egy idomított galambot a színpadra, amelyet némi ellenérzéssel az arcán Gálffi László tessékel ki. Öncélú cirkuszi mutatvány, ami feleslegesen ejti ki a színészt kétszer is szerepbéli tudatállapotából.
Gálffi László két éve hosszú szabadságra ment, és ebben az évadban most tért vissza új premierrel a színpadra. Az utolsó szerepe szerint, az Isten című darabban az aktív eutanázia jogáért küzdött, most maga közreműködik aktívan egy eutanáziában. Kicsit szkeptikus vagyok, mi lesz a következő szerepe, ha ez a jutalomjáték színháza részéről. (Persze tudom, Darvas Iván önéletírásának monodrámaként való feldolgozása, és adja a sors, hogy örömét lelje benne.) És Pogány Juditnak is lélekemelőbb búcsút kívánnék, ha komolyan úgy érzi, újabb évadnak már nem vág neki.
Nő - Pogány Judit, Férfi - Gálffi László, A lányuk - Kiss-Végh Emőke m.v., A vejük - Vajda Milán, A tanítványuk - Ficza István, Szomszéd - Bíró Kriszta, Házmester - Terhes Sándor, Ápoló - Brezovszky Dániel m.v., Ápolónő - Kiss Nikolett m.v. Rendező - Ördög Tamás, Dramaturg - Törley-Havas Sára, Díszlet, jelmez - Izsák Lili, Világítás tervező - Oláh Attila, Test-koordinátor - Mezei Bence, Asszisztens - Laky Diána
Fotó: Horváth Judit
