A musical műfaja eleve különös amerikai találmány. Európai ember hajlamos azt hinni, hogy a musicalben a történethez időnként dalok társulnak. Amerikában fordítva van: a dal az úr, a történet pedig arra szolgál, hogy a következő dalhoz valahogy eljussunk. Ha közben akad egy szerelmi háromszög, egy esküvő, egy válás, néhány pezsgő és egy újságíró, az csak jó. A High Society ennek a műfaji rendnek igen tiszta példánya.
A történet Philip Barry The Philadelphia Story című, 1939-es darabjából származik. Hollywood 1940-ben Katharine Hepburnnel, Cary Granttel és James Stewarttal már elkészítette a történet prózai filmváltozatát. Aztán 1956-ban újra elővették, immár zenével, Grace Kellyvel, Bing Crosbyval és Frank Sinatrával. A Grace Kelly-féle filmváltozat lett az a csillogó hollywoodi emlékkép, amelyhez azóta minden High Society visszaméri magát. A mostani színpadi változat Arthur Kopit könyvére épül, Susan Birkenhead további dalszövegeivel, és Porter dalvilágát a filmnél is tágabban használja.
A történet tehát régi, a gazdagok pedig változatlanok. Tracy Lord, a dúsgazdag társasági nő éppen férjhez készül menni George Kittredge-hez, aki olyan tisztességes, megbízható és unalmas, hogy az ember rögtön gyanakodni kezd: talán ez az igazi veszély. Visszatér ugyanis az exférj, Dexter Haven, aki viszont jóképű, elegáns, szellemes és elviselhetetlenül alkalmas arra, hogy valaki még egyszer beleszeressen. Közben két újságíró lopózik be a felső tízezer zárt világába, hogy botrányt találjon. Botrányt? Ugyan. Itt mindenki túl jól van öltözve ahhoz, hogy valódi botrány történjen.
A Barbican produkciója – Rachel Kavanaugh rendezésében – erre a mesterségesen csillogó világra épít. A londoni bemutató után a produkció nyári angliai turnéra indult, Birminghambe is eljutott. A Barbican maga is „pure theatrical escapism”-ként, vagyis tiszta színházi menekülésként kínálta a produkciót. Találó a menekülés, csak nem tudni, honnan. Talán a valóságból?
Tom Rogers díszlete egy hatalmas amerikai úriház. Kétfelől lépcsők kapaszkodnak fölfelé, középen az a bizonyos úri semmittevés terpeszkedik. A térből úszómedence, terasz, fogadószoba, kert, mellékhelyiségek születnek. Nem kell sokat költözni, csak az ember érzi, hogy itt minden helyiség nagyobb, mint amekkora az ő lakása. A díszlet tulajdonképpen maga a társadalmi osztály? Nagy, tágas, drága és üres. A látvány kétségtelenül professzionális, ebben az előadásban minden készen van, a ház, a ruha, a frizura, a fény, a tánc, a zene. Csak az ember maradt ki belőle kicsit.
Jon Morrell jelmezei pontosan tudják, milyen Amerikát kell mutatni. Az ötvenes évek Hollywoodjának Amerikáját. A férfiak szmokingban, a nők nagy estélyiben, a szoknyák úgy lendülnek, mintha minden nőnek külön koreográfusa volna. Tényleg azt az érzést sugározza, hogy nem egy társadalmi réteg lakóit látjuk, egy régi karácsonyi film szereplőit, amelyben még a válás előtt is szépen megterítették az asztalt. Ez a produkció egyik legnagyobb bája és egyben hibája. Minden annyira hollywoodi, hogy már nem kell hozzá Hollywood.
A High Society ugyanis nem egyszerűen az ötvenes évek Amerikáját idézi. Azt az Amerikát idézi, amelyet az ötvenes évek Hollywoodja talált ki. Egy olyan világot, amelyben a gazdagság nem színpadi szín, a pénz nem szép háttér, a társadalmi különbség pedig jelmez és nem konfliktus. Aki gazdag az fehérben van, az újságíró érdeklődik, aki szerelmes az énekel.
Már a Now You Have Jazz alatt minden néző tudta, hogy hogy a színház működik, mert megszólalt a zene. Cole Porter megmenti a helyzetet, nem véletlenül a huszadik századi amerikai zenés színház egyik legnagyobb eleganciájú szerzője. Talán a könnyedséget találta fel és nem is a dallamokat, úgy írta meg a zenét, mintha semmi sem volna egyszerűbb annál, mint pontosan oda tenni a hangot, ahol annak lennie kell. Pedig gondolom én, éppen ez a nehéz. A High Society tele van olyan számokkal, amelyeket már önmagukban is lehet szeretni: Who Wants to Be a Millionaire?, True Love, I Love Paris, Well, Did You Evah?, Let’s Misbehave, I’ve Got You Under My Skin, Now You Have Jazz. A történet időnként fáradozik, de Porter soha.
És itt kezdődik az előadás valódi problémája, a dalokban mindenki él, a prózában nem mindig. A szereplők a dialógusok alatt mintha előre tudnák, hogy nincs sok időnk: hamarosan újra megszólal a zenekar, ezért nem is mindig építik föl a jeleneteket. Jelzik őket, markírozzák a prózát. Elmondják, amit el kell mondani, mosolyognak, fölháborodnak, csodálkoznak. Aztán jön a dal, és hirtelen minden valódi lesz.
Helen George Tracy Lordja nagyon szép, elegáns, nagyon tudja, hogyan kell egy nagy amerikai musical főhősnőjének kinéznie. És amikor énekel, valóban ő a társaság középpontja. A hangja erőteljes, a mozgása biztos, a színpadi jelenléte magától értetődő. Csakhogy Grace Kelly szerepét nem lehet pusztán szépséggel újrajátszani. Grace Kellyben volt valami hideg távolságtartás, amely mögött egyszer csak megjelent a sebezhetőség. Tracy nem pusztán gazdag lány volt, valaki, aki nem tudta, mit kezdjen a saját tökéletességével. Helen George Tracyje inkább musicalhősnő.
Julian Ovenden Dexter Havenként jobb helyzetben van. Neki van valami abból a férfiból, akinek a jelenlétével nem kell külön magyarázni, miért szeretik. A hangja kulturált, elegáns, enyhén régimódi. Van benne valami a régi hollywoodi férfiakból is, a produkció egyik legerősebb oszlopa. Freddie Fox Mike Connorja musicalszínpadon új területet próbál elfoglalni, a prózai jelenetekben van benne újságírói csípősség, de amikor énekel, mintha kinyílna a szerep.
Carly Mercedes Dyer Liz Imbrie-je a legérdekesebb figura. Ő az, aki nem teljesen hisz ennek a világnak, legalább a szemöldöke tiltakozik ellene, s ez már színészet. Az I've Got You Under My Skin pedig neki valóban alkalmat ad arra, hogy a figurája a dalon keresztül megszülessen. Nemcsak elénekel egy híres Porter-számot, de megmutat valamit abból, ami a felszínes társasági világ mögött volna.
Felicity Kendal Tracy anyjaként a brit színházi hagyományt hozza be ebbe a hollywoodi képeslapba. Van benne tapasztalat, elegancia és az a ritka képesség, hogy egyetlen szemmozdulattal érzékeltessen egy egész társadalmi osztályt. A fiatal Naomi Pacquette Dinah Lordja viszont már musicalgyerek: élénk, pimasz, idegesítő, tehát tökéletesen megfelelő.
Az alkoholista nagybácsi természetesen jelenetet kap. Nigel Lindsay Uncle Willie-je érti, hogy ebben a darabban nem kell pszichológiai mélységet keresni. Meg kell érkezni, valamit meginni, valakit megsérteni, s ezzel megmenteni a jelenetet.
A színészek tehát összességükben professzionálisak, a táncosok még professzionálisabbak. Anthony Van Laast koreográfiája szinte mechanikai pontossággal működik. A tömeg egyszerre mozdul, fordul, mosolyog, egyszerre emeli a karját is. A Let's Misbehave és a Now You Have Jazz számai látványosak, amelyhez a zenekar olyan biztos alapot ad, hogy a produkció akkor is talpon maradna, ha valaki időközben elfelejtené, miről szól a történet.
És talán ez a High Society titka. Nem kell tudni, miről szól, elég tudni, hogy jól szól. Ráadásul a Barbican előadása nagyon jól van megcsinálva. Csak éppen a professzionalizmus nem azonos a színházzal. A profi színész pontosan tudja, mikor kell belépnie, de a jó színész azt is tudja, miért lép be. A High Society társulata többnyire az elsőt tudja, a második opció ritkábban érkezik meg. Innen az érzés, mintha egy tökéletesen elkészített ötvenes évekbeli hollywoodi karácsonyi filmbe csöppentünk volna. Mindenki olyan, mintha karácsonyra várna. Még az is, aki éppen válik, megcsalja a másikat, újságíróként azért érkezett, hogy kompromittáló történetet találjon. Senki nem akarja igazán lerombolni ezt a világot, mert olyan nagyon szép.
A végére már minden néző belekerül ebbe a társadalmi altatásba. Elfelejti, hogy a szereplőknek problémájuk volt, hogy Tracy férjhez készül, Dexter visszajött. Ez a produkció legnagyobb sikere, egyben talán legnagyobb veresége, mert a High Society úgy működik, mint egy luxusszálloda: minden szolgáltatás kifogástalan, a szobák gyönyörűek, a személyzet udvarias, a pezsgő hideg. Csak nem tudjuk, miért szálltunk meg ott, de legalább jól éreztük magunkat. És amikor kilépünk az utcára, még mindig a fejünkben szól Cole Porter. A gazdagok továbbra is boldogtalanok, s ezt nagyon elegánsan csinálják – énekelve.
Stáblista: https://www.barbican.org.uk/whats-on/2026/event/cole-porter-high-society
Egy kis ízelítő a YouTube-on: https://www.youtube.com/watch?v=kGfWQEvoPu0
Fotó: Pamela Raith
