A magyar színház és film története különös igazságtalanságokra képes. Egyes színészeket szerepeiknél is nagyobb legendává emel, másokat pedig – noha évtizedeken át meghatározó jelenléttel bírtak – szinte észrevétlenül sorol a „mindig kiváló” kategóriájába. Mintha a megbízhatóság kisebb erény volna, mint a zsenialitás látványos kitörése. Drahota Andrea foglalkoztatott, egyben vezetőszínésznő volt, de nem volt zseninek kikiáltva, dacára, hogy a pályája ritka teljességű. Kevés színész mondhatja el magáról, hogy a magyar film, a televízió és a színház három különböző nyelvét egyaránt anyanyelvi szinten beszélte. A kamera ráadásul szerette. Nem azért, mert szép volt – bár kétségtelenül az volt –, mert az arcán mindig történt valami. Ő a gondolkodása tette láthatóvá: a kételyt, a belső vívódást és az önfegyelmet.
Nőként a szépséget egyszerre kapta ajándékként és teherként. Színésznőként a szépség könnyen skatulyává válik, a közönség hajlamos beleszeretni az arc szépségébe, a rendezők megfeledkezni a tehetségről. Drahota korán bebizonyította, hogy nála a kettő elválaszthatatlan. Eleganciája sohasem vált manírrá, nőiessége öncélú díszletté, intelligenciája erősebb volt a szépségénél. Nem is a végzet asszonyait játszotta legemlékezetesebben, sokkal inkább azokat a nőket, akik kételkednek, szeretnek, csalódnak és mégis méltósággal viselik saját sorsukat. Színészi alkata alkalmassá tette arra, hogy erkölcsi dilemmákkal küzdő nőket játsszon, olyan személyiségeket, akiknek a története a döntéseikről szólnak.
Drahota Andrea leginkább az emberi tartás színésznője.
A kíváncsiság vezette a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol egy olyan nemzedék tagjává vált, akinek feladata a magyar színjátszás megújítása volt. E nemzedék egyik fontos mestere Kazimir Károly volt. Drahota Andrea művészi pályáját Kazimir műhelyében, a Thália Színházban töltötte, olyan színházi gondolkodásmódot, világszemléletet eltanulva, amely a magyar színjátszás történetében külön fejezetet érdemel. A Nemzeti Színházat tekintjük a klasszikus hagyomány őrzőjének, a Katona József Színházat az új realizmus forradalmának, a kaposvári Csiky Gergely Színházat a hetvenes-nyolcvanas évek megújulása jelképének. A Thália nehezen illeszthető ezek közé a jól ismert történetek közé, holott hosszú időn keresztül a modern magyar színház egyik legigényesebb műhelye volt. Kazimir Károly személyében olyan igazgató állt az élén, aki közösséget teremtett, s egy jó társulat előbb-utóbb jó előadásokat is létrehoz.
Kazimir szemlélete kedvezett is Drahota Andreának, aki estéről estére, szerepről szerepre építette fel hitelét a Thália társulatán belül. Nem véletlen, hogy annak egyik meghatározó női művészévé vált azzal a különös képességével, hogy minden figurában megtalálta az emberi igazságot. A színpad szereti a nagy gesztusokat, érzelmeket és a monumentális tragikákat, Drahota Andrea viszont egy olyan női színésznemzedékhez tartozott, aki számára az árnyalat is volt olyan fontos, mint a szenvedély.
A közönség elsősorban filmszerepeiből ismerte, ismeri, de a szakma mindig tudta, hogy igazi otthona a színház. A kamera felnagyította finom rezdüléseit, a színpad megmutatta mesterségbeli tudását, amelyet évtizedek alatt csiszolt tökélyre. A Thália társulatában természetes volt a jelenléte, mert ott és akkor létezett még az a régi értelemben vett társulat, akiknek tagjai együtt öregedtek, buktak és arattak sikert. A rendszerváltozás e világot nagyjából elsodorta, a politikai szabadság a magyar színház szerkezetét is gyökeresen átalakította. A Thália elveszítette korábbi szerepét, a társulata felbomlott, a műhely megszűnt, Drahota Andrea pedig nem csupán egy munkaszerződést veszített el, de azt a szakmai otthont is, amelyben kiteljesedett.
Mintha ez nem lett volna elég, a magánélet is súlyos veszteséget mért rá. Férje és művésztársa, Kozák András korai halála nem egyszerűen egy kiváló színész elvesztése volt, de egy legendás művészházasság lezárulása is. A magyar színház története ismer nagy párokat: Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán szenvedélyes mítoszát, Gábor Miklós és Vass Éva alkotói szövetségét, Sinkovits Imre és Gombos Katalin csendes összetartozását. Drahota Andrea és Kozák András kapcsolata más természetű volt. Kevésbé látványos, legendagyártó, de annál mélyebb. Két művész, akik egymás tartását erősítette. Talán ezért tudott Drahota Andrea a veszteségek után olyan méltósággal hallgatni. Egyszerűen elfogadta, hogy egy korszak véget ért. Ez a fajta fegyelem emberi, egyben művészi tulajdonsága is, egész szakmai pályáját jellemezte.
Kozák András alakja abszolút elválaszthatatlan tőle, hisz kevés művészházaspár testesítette meg ennyire természetesen azt, amit valaha művészi tartásnak neveztek. Két egymástól teljesen különböző alkat. Kozák Andrásban ott izzott a belső feszültség, a paraszti Magyarország erkölcsi keménysége, a történelmi felelősség szinte biblikus súlya. Drahota Andrea ezzel szemben a városi értelmiség finomabb rezdüléseit, a női lélek árnyalatait, az eleganciát és a belső fegyelmet képviselte. Nem hasonlítottak egymásra, kiegészítették egymást. Amikor egyikük meghalt, valójában kettőjük közös története is lezárult. Kozák András halála után Drahota Andrea lassan eltávolodott attól a világtól, amelyben egész életét töltötte. Sokan ezt visszavonulásnak nevezték, pedig inkább csend volt, amely méltóságból fakadt. Nem kereste a reflektorfényt, adott egymásnak ellentmondó interjúkat, nem próbálta újraírni saját múltját. Elfogadta, hogy az idő nemcsak szerepeket vesz el, de korszakokat is lezár.
Nyolcvanötödik évében egy művészről azt kérdezzük magunkban: mit hagyott ránk? Drahota Andrea esetében a válasz egyszerű - egy színészi magatartást, hogy a színpad közös ügy, a mesterség fontosabb a hiúságnál, a valódi elegancia a jellemben lakik. Drahota Andreára ma nem pusztán kiváló színésznőként tekintünk, sokkalta jobban a lassan letűnt színházi erkölcs egyik hiteles képviselőjét látjuk benne. Ma, amikor a színház világában sokszor fontosabb a folyamatos láthatóság, mint maga a teljesítmény, különös tiszteletet ébreszt az a művész, aki tud hallgatni is. Drahota Andrea hallgatása soha nem hiány volt, aki figyelt rá, tudta, hogy egyszerűen nem akarta mindenáron emlékeztetni a világot önmagára. Ezért volt különös ereje annak, amikor ebben az évadban hosszú idő után ismét színpadra lépett. Nem nosztalgikus visszatérés volt ez, annak a bizonyítéka, hogy a mesterség nem kopik el. A színész teste öregszik, hangja változik, mozdulatai lassulnak, de a jelenlét – ha egyszer valódi volt – megmarad.
A magyar színház történetében vannak színésznők, akik korszakokat neveznek el. Jászai Mari a tragédia nyelvét változtatta meg, Bajor Gizi a polgári színjátszás eleganciáját, Tolnay Klári az emberi melegség fogalmát, Sulyok Mária a szellemi fegyelmet, Psota Irén a fékezhetetlen színészi szabadságot, Ruttkai Éva az intelligens női szenvedélyt. És még sorolhatnánk….. Drahota Andrea másképpen vált jelentőssé, nem iskolát alapított, vagy forradalmat csinált - színvonalat teremtett. Az életműve egy biztos alapokra épített ház. Nem feltétlenül a legmagasabb épület a városban, de évtizedek múltán is áll, miközben sok látványos palota már régen eltűnt. Ha egyszer majd a huszadik század második felének magyar színjátszásáról írnak összegzést, Drahota Andrea neve aligha maradhat ki, nélküle hiányos lenne a kép. Ő testesítette meg azt a polgári színészi kultúrát, amelyben a mesterség, a műveltség, az erkölcsi tartás és a partner iránti figyelem még természetes egységet alkotott. Egy olyan színészgeneráció utolsó képviselői közé tartozik, amely még hitte, hogy a pálya végső mércéje nem a taps ereje, hanem az emberi tartás.
Nyolcvanöt évesen Drahota Andrea nem csupán ünnepelt színésznő, mérce is, szerencse, hogy ez a mérce még közöttünk él.
