A ’80-as évek elején került sor Chicago első hazai bemutatóira, szinte egyidőben a Budapesti Operettszínházban, a kaposvári Csiky Gergely Színházban és a Pécsi Nemzeti Színházban, mind valamiképpen nagymusical. Pécsett például - az akkor még javában fénykorát élő - Pécsi Balett ropta a Cella-tangót: tánckar, fekete harisnyák, show-világ. A Katona 2025 decemberi bemutatója egészen más színházi közegben született: kamaraszínpadon, kifejezetten intim környezetben, amely inkább egy techno-klubra emlékeztető időtlen tér, és inkább Berlin (Kabaré), mint Chicago. A koncepció kegyetlen, celebipari boncolást látunk a bűn, a média és a hírnév kapcsolatáról, közelebb a TikTok-világhoz, mint a jazzkorszakhoz, és véletlenül sem Bob Fosse halhatatlan látványvilágával.
A musical összemegy, kis zenekar, kevésbé látványos koreográfia, a hangsúly a színészeken van, a dalok kommentárok, nem show-számok, a darab „visszaalakul” musicalből színházzá. Závada Péter új fordításában játsszák, amit érdemes összevetni a korábbi magyar változattal, amelyet Eörsi István készített. A különbség nem csak stiláris, hanem korszakbéli. Eörsi fordítása a fülünkben van még, klasszikus kabaré-magyar, csípős, színházias. Závada változata jóval szárazabb és kortársabb, közelebb áll a slamhez és a spoken wordhöz, kevésbé épít a poénokra, egyfajta média-szatíra. A Katona előadás látványvilága – díszlet és jelmez: Izsák Lili és Pattanytus Dóra –, Székely Kriszta rendezése dramaturgiájára rímel: lecsupaszítja a nagymusicalt, nem díszít, hanem értelmez. Egyfajta underground klubot idéz meg, nem börtönt, hanem egy absztrakt varietét, ez a játékkeret.
Az előadás játékmestere-konferansziéja Pásztor Dániel, aki hét (kis) szerepben villant pontos, kiválóan eltalált kabinetalakításokat. Friss, energikus, fanyar és provokatív, végig interaktivitásban a nézőtér első soraiban ülőkkel, egymaga letolja Buster Keaton, Jim Carrey és Joel Grey együttes színészi gravitációját.
A darabbéli nagy hármas minimum izgalmas. Roxie Hart szerepében Mentes Júlia korántsem csupán butácska, de ambiciózus nő – inkább egy influencer-lélek a húszas években. Mentes Roxie-ja remekül megformált opportunista, aki soha nem kér bocsánatot. Az előadás valódi gravitációs középpontja most azonban Velma Kelly (Rezes Judit), akinek a játékát az irónia írja le, testben és hangban is telitalálat, Velmája a maga cinizmusával pontosan tudja, hogy a show-bizniszben mindenki bármikor helyettesíthető.
A további női szakasz. Székely Kriszta nem véletlenül osztotta Morton mamát Jordán Adélra. Itt van egy infernálisan jó testű (bocsi) alakításban negligáns, monolit romlottságot sugárzó színésznő, aki a figurában nem is csak élvezi a színpadi korrupciót, hanem természetes közegként lakja be. Az ő Morton mamája erős, ott van a duettjeiben a lustaság, a puhaság, a szégyentelenség. Pálmai Anna all round színésznőjévé vált a Katonának, vitán felüli a flexibilitása, pontossága. Nem csak passzív alkat, impulzív, nekilóduló, gyakorlati energiával fellépő figurát hoz Mary Sunshineként és Juneként.
Fiúszakasz. Tasnádi Bence Billy Flynn figurája igazán működik, nem egyszerűen sármos, hanem zavartalanul mocskos, a závadai nyelvet, a piszkos jellemet kitöltő gesztusokat és a jelenlétet is fegyverként használja. Závada Péter a kétezres évek felkent bölcsésze és színházi krónikása, az évszázad embere, bárdja, verselője, rímfaragója. A szövegkönyvei egy nagy doboz Százszorszép bonbon, Szamos praliné, bonbonmeggy. Rímeit őszintén élvezzük és háttér agyi kapacitásunkkal előadás közben hol ezt fogjuk be, hol az alakítást. (El vagyunk kényeztetve.)
Béres Bence sugárzó, de fiatalsága ellenére is érvényes. Azzal, hogy ő Amos Hart, a rendező tizenkilencre lapot húzott, másodfű bikával papucsférjet játszatni: minimum istenkisértés. Mégis az előadás egyik izgalmas, fundamentális alakítása lett. (Chicagóban Amos nem szokott emlékezetes lenni, Stohl sem volt, most az.) Béres Bence a tomboló Chicago-világban automatikusan kívülállóvá teszi Amost és ettől a figura nem bohóc, hanem fájdalmasan áttetsző férj lesz, aki mindig egy ütemmel lemarad a saját életéről. Ez váratlanul és különösen jól áll neki, úgy tud passzívan látszani, hogy közben a karakter mégsem ürül ki, hanem ellenpontként kezd működni, tragikomikus centrumként.
A darab mindig is a hírnév iparágáról szólt, hisz egy botrányból született musical. Maurine Dallas Watkins írta meg 1926-ban a Chicago Tribune bírósági tudósítójaként azt a két gyilkossági pert, amelyben két fiatal női vádlott médiacelebritássá vált, miközben a sajtó romantikus történetként adta el a nagyon is valós bűnüket. A ’20-as évek bulvársajtója és a mai közösségi média között kisebb a különbség, mint hinnénk. Ami száz éve is működött – sajnos – az ma is működik.
A musical a színház könnyű műfaja, szokták volt azok mondani, akik soha nem próbálták meg komolyan venni. Ráadásul a Chicago mindig is gyanús darab volt: túl keserű ahhoz, hogy pusztán szórakoztatás legyen, és túl szórakoztató ahhoz, hogy tragédiának nevezhessük. A Katona Chicagoja nem bízik a musicalben és ezért is hat, hisz amikor végül Roxie Hart sztár lesz, az embernek az az érzése támad, hogy nem egy történetet látott – hanem egy társadalmi mechanizmust, és ez sokkal nyugtalanítóbb, mint a csillogás. A társulat játéka inkább színészi, mint musical-színészi, nem a hangterjedelem a fő erény. Azt mondanánk az előadás talán a musicalről szóló kritika, és ebben az értelemben a hírnév színháza most valóban színházzá válik.
A képen: Pásztor Dániel
