Valló Péter rendezése ezt a bizonytalan, mégis termékeny átmeneti állapotot állítja színpadra. Nem restaurálni próbálja a művet, nem a későbbi Ványa bácsit keresi benne, elfogadja egyenetlenségeit, túlbeszéltségét és szerkezeti szabálytalanságait is. Ritka rendezői önfegyelem, hogy nem javítja ki Csehovot - bízik benne. Így lesz eleven színház, nem irodalomtörténeti érdekességként működik.
Az 1889-es ősbemutató kudarccal végződött. Csehov maga sem volt elégedett a darabbal, visszavonta, majd évekkel később gyökeresen átírta. Így született meg a Ványa bácsi, amely a modern dráma egyik alapszövege lett. De az Erdő szelleme nem egyszerű selejt, inkább olyan műhelyrajz, amelyen még látszanak a ceruzavonalak. Georges még nem Ványa, Korovin még nem Asztrov, de ugyanaz a kiüresedett élet, ugyanaz a későn felismert kudarc és ugyanaz a csillapíthatatlan vágy mozgatja őket. Ebben az átmeneti állapotban különös szabadság rejlik. A szereplők még nem váltak irodalomtörténeti ikonokká; esendőbbek, kiszámíthatatlanabbak, olykor nyersebbek is.
A magyar színházi emlékezet számára Csehov olvasását meghatározta a Katona József Színház nyolcvanas évekbeli korszaka. Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás rendezései megtanították, hogy Csehovnál a létezés apró rezdülései fontosak és nem a cselekmény. A félbemaradó mondatok, az elhallgatások, a jelentéktelennek látszó gesztusok hordozzák a valódi drámát. Valló Péter másfelől közelít. Kevésbé a metafizika, inkább a viselkedés érdekli. Nem az emberi sorsok kozmikus magányát vizsgálja, hanem azt, miként romlanak el a kapcsolatok egészen hétköznapi módon. Ettől az előadás földközelibb, realistább, miközben egy pillanatra sem veszít csehovi természetéből. A rendezés egyik legnagyobb erénye, hogy nincs egyetlen központi hőse. Georges ugyan a történet tengelye, mégsem körülötte forog minden. Valló társulatot rendez. A szereplők nem egymás díszletei, egy közös életforma különböző változatai. Minden kapcsolat jelentéssel telítődik, minden tekintetnek súlya van. Az előadás valódi főszereplője egy közösség, amely lassan, szinte észrevétlenül veszti el önmagát.
Ebben a világban Pál András Georges-a különösen jól sikerült, finom alakítás. Nem a jól ismert Ványa bácsit játssza előre, egy embert, aki fokozatosan döbben rá saját életének visszafordíthatatlanságára. Kerüli a nagy tragikus gesztusokat, alakításának ereje a hétköznapi rezdülésekből fakad. Mintha Georges kívülről szemlélné saját életét, és maga sem értené, mikor csúszott ki a kezéből minden lehetőség, a csendes önvizsgálat teszi igazán megrendítővé. Schneider Zoltán professzora szintén mentes minden sztereotípiától. Szerebrjakov nála nem egyszerű élősködő, olyan ember, aki képtelen felismerni saját jelentéktelenné válását. Schneider alakításában a hiúság nem komikus, tragikusan emberi. A professzor még mindig kivételesnek hiszi magát, miközben környezete már régóta csupán terhet lát benne. A színész iróniával építi fel szerepét, és soha nem engedi karikatúrává válni figuráját.
Mészáros Blanka Jelena Andrejevnája tudatosan szakít a végzet asszonya hagyományával. Nem csábító nő, inkább saját szépségének foglya. Nem ő idézi elő a körülötte élők vágyait, csupán elszenvedi azokat. Jelenléte inkább szomorú, mint izzó. Berényi Nóra Blanka Szonyája már a későbbi nagy csehovi nőalakok rokona. Olyan fiatal nő, aki hamarabb tanul meg lemondani, mint remélni. Visszafogott játéka éppen ezért válik mélyen megrendítővé. Martin Márta Marija Vojnyickajája az előadás egyik legösszetettebb alakítása. Egyszerre jelenik meg benne a műveltség, az ideológiai önáltatás és az anyai vakság. Nem ítéli el figuráját, hanem pontosan megérti azt a nemzedéket, amely az eszmékben keresett vigaszt a valóság helyett.
Krisztik Csaba Korovinja már szinte teljes egészében magában hordozza a későbbi Asztrovot. Nem romantikus természetvédő, egy józan diagnoszta, aki pontosan látja a világ pusztulását és azt is tudja, hogy szavai aligha változtatnak rajta. Gazsó György, Porogi Ádám, Major Erik és Major Irma kisebb szerepeikben is fontos alkotóelemei ennek a pontosan szerkesztett társulati játéknak. Nincs fölösleges figura, minden szereplő ugyanannak a lassan széthulló világnak más-más nézőpontját képviseli. Gazsó György Keresztapája a régi orosz realista színház hagyományait idézi, nem karaktert alakít, életet hoz a színpadra, minden megszólalásában ott érződik a figurán túli emberi tapasztalat. Porogi Ádám Fegyence kiváló és erős ellenpontja a birtok lakói intellektuális világának, van benne valami nyers közvetlenség, ami folyamatosan kizökkenti a szereplőket saját önáltatásaikból. Major Erik Ljonyája és Major Irma Juljája a darab fiatalabb világát képviselik, mindketten kiválóan érzékeltetik azt a csehovi tapasztalatot, hogy a fiatalság önmagában nem jelent kiutat. Mindkét színész jelenléte egyszerre könnyed és melankolikus. Különös súlyt kap Bálint András színpadi jelenléte. Don Quijotéja jóval túlmutat a szerepen. Nem egyszerűen egy idős ember lép a színpadra, hanem egy egész színházi korszak. Nem nosztalgiát ébreszt, vele szólal meg a színház emlékezete.
Khell Csörsz díszlete pontosan követi Valló rendezői gondolkodását. Nem épít naturalista orosz birtokot, sokkal inkább egy széteső életforma emlékezetét rajzolja meg. A nyers fafelületek, a félig nyitott terek egyszerre idéznek verandát, pajtát és romló kúriát. A szereplők sohasem zárhatják magukra az ajtót, mert valójában nincsenek is ajtók. Minden átjárható, mindenki mindenki életének tanúja. A díszlet különös módon Korovin gondolatait is láthatóvá teszi: a természet már nem valóság, az erdő nincs jelen, csupán az emléke maradt a faanyagban, amelyből ez a világ felépült. Ignjatovic Krisztina jelmezei ugyanilyen tudatos visszafogottsággal dolgoznak. Nem korhű illusztrációkat látunk, olyan ruhákat, amelyek egyszerre idézik meg a 19. század végét és mai tekintetünket. A törtfehér, barna, szürke és a fakó zöld árnyalatai egyetlen közös tónusba rendezik a szereplőket. Jelena világos ruhái sem ragyognak; szépsége inkább idegenségként jelenik meg, mint csábításként. A jelmezek nem díszítenek, állapotokat fejeznek ki, ugyanannak az elfáradt világnak más-más árnyalatát.
Az előadás végén különös felismeréssel távoztam. Nem hiányzott az előadásból a Ványa bácsi és Valló Péter rendezése visszaadja Az erdő szellemének önálló méltóságát. Nem egy félkész remekművet láttam - egy másik Csehovot: azt az írót, aki még keresi a végleges formáját, miközben már tökéletes pontossággal ismeri az embert. Ritka, hogy egy világirodalmi klasszikus születésének pillanatát ennyire tisztán figyelhessük meg, a Radnóti előadása révén nem előtanulmányt láttam, sokkalta inkább egy elveszett remekmű megtalálását egy erős társulat és egy Csehovot mélyen értő, elemző rendező által.
Fotó: Radnóti Színház
