Ha azt hallom politikai színház, nyilván Bertolt Brecht jut eszembe, meg a bonmotja, hogy csak Marx A tőke című művének olvasása után értette meg végre saját darabjait. Napjainkra jócskán megváltozott a politikai művészet iránti igényünk, nem szolidaritás és harci szellem nyújtását várjuk, hanem a kiutat, ahogy Utah Philips énekelte: „A Föld nem haldoklik, hanem megölik, és akik megölik, azoknak nevük és címük van.” A Nemzeti Színház hétvégi bemutatója nekem azt üzente, hogy újra kell Marxolni a színházban a materializmus eszméjéért és az osztálytudatért.

2026-ban kiváltságos az, aki anélkül éli az életét, hogy nem azon kell gondolkodnia, hogyan fizesse a számláit vagy magánegészségügyi kiadásait, lakáshitelét vagy lakbérét, diákhitelét vagy a hitelkártya tartozását. Még akkor is, ha nem egy rendszerszintű kizsákmányolásra épülő országban él. Ma nem az eszmék, hanem a valóság birodalmában kellene politikai színházat csinálni, mert pontosan tudjuk, hogy a világ összetört, és nem akarjuk a színpadon is azt látni, amit már amúgy is tudunk. Inkább azt hogyan jutunk el egy felszabadult(abb), elnyomás nélküli jövőbeli világba, és ehhez mi a társadalomban betöltött saját szerepünk. Na így értem, hogy a színházban újra-Marxolás kellene. 

Karl Marx A tőké-je olyan mű, amelyet kevesen olvasnak végig, és még kevesebben szeretnék azt színházban viszontlátni. (Mondjuk volt már rá nem egy kísérlet az elmúlt években főleg német nyelvterületen, míg Kínában például musicalt csináltak belőle.) A tőke nem dráma, hanem analízis: a kapitalizmus működésének leírása, vagy inkább boncolás – hideg, módszeres, kérlelhetetlen. Nyelvezete absztrakt, nem teatralizálható. Hatása a modern gondolkodásra felmérhetetlen – nem csupán gazdasági elméletként, hanem világértelmezési keretként is, rendszereket inspirált és döntött romba. Éppen ezért színpadra vinni olyan, mintha egy tankönyvet próbálnánk balettként előadni: lehetséges, csak nem biztos, hogy szükséges. A kérdés tehát az volt: lehet-e ebből színházat csinálni? 

Az előadás nézése közben engem speciel érdekelt volna, hogy ki jegyzi a szövegkönyvet, mert a színlapról nem derül ki a szerző személye, mert ugye Marx Lenin, Sztálin, Hitler, Rákosi Mátyás személyéről biztos nem értekezett A tőkében,  így számos vendégszöveg is érkezett az előadásba, nem ritkán hosszú monológok formájában (dramaturg Szabó Réka). Persze, vajh hogyan is kerültek ők az előadásba? Akik látták Józsa Péter Pál Agón című darabját – káromkodásból katedrális performansz, szintén Vidnyánszky rendezés  –, talán helyzeti előnyben voltak, lesznek, mert az előadásban feltűnik a szerző, Józsa Péter Pál alakja Kristán Attila megformálásában, és történik is párszavas utalás a lehetséges kapcsolatra.    

Magam fennakadtam az alapkoncepción is, amely Marx-pere a nagyvilág előtt. Hisz Bordás Roland Ügyészként vezényeli végig az estét, előre leszögezve, hogy a nézők az ülnökök. A díszlet alapján valóban egy bírósági tárgyalóteremben vagyunk (a tervező személye megint ismeretlen), és úgy tűnik tényleg Marx a vádlott vagy az alperes, van neki ügyvédje is, de nem egyértelmű, hogy polgári vagy büntető szakban járunk-e el, és milyen jogrendszerben: kontinentális vagy angolszász. Ám bíró az nincs, az Ügyész pattan fel néha a bírói pulpitusra, hogy lesöpörje Schadl & Völner–ügy, Prisztás József, Tóth Ilonka és Epstien periratait, hogy helyet adjon A tőke szerzője perének. Ő is elnökölt, sőt egyszer csak átváltozik Donald Trump-vá, és ékes angol nyelven piros baseball-sapkában előadja a Make America Great Again politikai lózungot.       

Vidnyánszky Attila a „lehet-e ebből színházat csinálni?” kérdésre adott válasza persze az: lehet. Nem a szöveget, hanem a gondolatokat játszatja el. Ez azért veszélyes vállalkozás, mert a gondolat – különösen Marxé – nem hálás színpadi alapanyag. A rendező talán ezért is menekül gyakran képekbe: kivetítés, szimbólumok, tömegek, rituális mozdulatok, meghökkentő díszlettárgyak, jelmezek. Alkotói világát ismerve nem meglepetés az sem, hogy következetesen építi tovább saját mitológiáját is: menetelés, ünnepélyes, kitartott arckifejezések, súlyos zenei aláfestés – mintha minden előadása a világmindenség keletkezésének rekonstruálására vállalkozna, csak épp szünettel és büfével. A Marxtőkéje is ebbe a sorba illeszkedik, annyi különbséggel, hogy itt a világegyetem helyett a kapitalizmus omlik össze, meglehetősen esztétikus, és úgy tűnik estéről estére elég drága formában. 

Vidnyánszky nem elégszik meg azzal, hogy Marx szövegét „színpadra alkalmazza” – ami önmagában is kétes és nagy vállalkozás –, hanem annak a szellemi auráját próbálja meg teatralizálni. Ez az aura azonban – mint minden aura – könnyen válik köddé. Amíg korábbi munkáiban a tőle megszokott és erősen stilizált színházi nyelv: monumentális díszletek, lassított mozgások, kórusszerű megszólalások olykor valóban belső feszültséget hordoztak, most önismétlésnek hatnak. Mintha még inkább belemerült volna saját esztétikai világába, anélkül, hogy azt érdemben újragondolta. A színpadi képek valóban lenyűgözők, mert nagyok és jelentésteljesnek látszanak, de a látszanak a kulcsszó. A jelentés ott maradt a rendező fejében, a nézők meg találgathatnak, mint egy keresztrejtvény fölött, hisz a színpadon megjelenő gondolatok nem válnak drámai cselekvéssé – márpedig színházban ez volna a minimum. A képek túlburjánzása miatt nincs is olyan pont, ahol gondolat és ember találkozna, a metaforák kiüresednek, mert nem kapcsolódnak konkrét emberi történetekhez. Lenin szifilisze, Marx teste keléseinek felsorolása méghozzá névvel, Sztálin anyja fiához való intése, Hitler őrületének hosszas ecsetelése nem történet, ahogy Marx és Engels Wikipedian olvasható  életeseményei darálása sem, csak illusztrációk. Emberi sorsok helyett tényleg csak eszméket kapunk, márpedig az eszmék – bármilyen fontosak – ritkán tudnak hosszan, jelen esetben közel négy órán át lekötni. 

A színészek azért becsülettel végzik a dolgukat, de miután a szerepük funkcionális, mert nem embereket látunk, hanem eszméket megtestesítő figurákat, egy idő után az előadás unalmassá válik. A nézők ráadásul – ha nem különösebben elkötelezett Marx-olvasók – könnyen el is veszítik a fonalat. Azért Rátóti Zoltán gyönyörű Marx-fejét, Vecsei H. Miklós katonatisztre jellemző pontossággal Marxnak apanázst nyujtó Engels-ét meg kell említeni, ahogy Varga Klára Jenny Marx és Tabajdi Anna e.h. Marx lányai szerepében való derekas helytállását is, ők pár pillanatra néha talán hús-vér alakok. 

A Marxtőkéje produkció egyféle intellektuális színházi gyakorlatra sikeredett, mintsem élő színházzá, és aki végignézi, az nem a kapitalizmusról tud meg valamit, többet, hanem saját tűrőképességéről. És ez nem elég hozadék egy színházi estétől, Marx ide, A tőke oda. A Marxtőkéje – amely már a címével is kihívó – olyan előadássá lett, amely egyszerre kíván filozófiai értekezés és színházi látomás lenni. Hogy e kettő közül melyik valósult meg, ha megvalósult, az persze már ízlés dolga – és idegrendszeré is. Magam úgy döntöttem, újra kell Marxolni a színházban, azaz: Világ színháznézői egyesüljetek! a nézői osztálytudatért.

Színlap: https://nemzetiszinhaz.hu/eloadas/marxtokeje

Kép: Eöri Szabó Zsolt