A darabot 2015-ben mutatták be Barcelonában és a téma rögtön megtalálta a maga közönségét: négy ember, egy lakás, két házasság és egy födém, amely sajnálatos módon nem hangszigetelt. A színházi változatból maga Gay készített filmet is 2020-ban The People Upstairs címmel. A mű útja mára elég sikeres ahhoz, hogy ne lehessen egyszerűen egy jópofa katalán színdarabnak nevezni, s felkerülhessen az OPI repertoárjára. A darab persze csakis attól érdekes, hogy azt a kellemetlen kérdést teszi föl: mi történik egy házassággal, amikor már csak a szomszédok tudják róla, hogy valaha is volt benne élet?
A történet egyszerű. Ana és Julio házassága már nem lobog, legfeljebb parázslik. Fölöttük viszont Laura és Salva olyan intenzitással szeretik egymást, hogy arról a földszinten is tudomást kell venni. A zaj egy idő után elviselhetetlen. Ana meghívja vacsorára a felső szomszédokat. Julio pedig elszánja magát: most aztán megmondja nekik. Julio panaszkodik, Ana figyel, a felső szomszédok meg felkínálnak egy gyors swinger-partit a vendéglátók, Ana és Julio vadiúj vörös szőnyegén.
A szerző nem valami különleges konfliktussal robbantja be a történetet, nincs gyilkosság, alkoholista férj, halálos betegség, csak egy társasház és egy férfi, Julio, aki már nem bírja hallgatni, hogy mások még boldogok. Julio természetesen zajártalomra panaszkodik, civilizált megfogalmazásaként annak, hogy irigy. Mert mások szexhangja emlékeztető számára, hogy az ő lakásában már régen nem történik semmi.
Zöldy Z. Gergely díszlete pontosan tudja, hogy a polgári nappali a modern színház egyik legveszélyesebb terepe, mert hazudik. Rend van benne, néha ízlés is, néhány bútor és vendégfogadásra alkalmas tér. Így van ez most is, csak élet nincs ebben a lakásban, amely kezdetben otthon volt, de mára tárgyalóterem, sőt az előadás végére vallatóhelyiséggé válik, mert a bútorok maradnak, a civilizáció megy. Ez az egyszerű, praktikus díszlet azért jó, mert szépen ül rá az a szimbolika, hogy előbb-utóbb minden kanapé a házasság metaforája lesz, ha elég sokáig ülnek rajta. Kiss Julcsi nem oldja meg a színészek helyett a szerepeiket, a színpadi ruhák csak aláhúzzák a karaktert. Ana és Julio öltözéke a megszokott középosztálybeli pár életének rendjét mutatja; Laura és Salva valamivel könnyedebb, felszabadultabb világot képviselnek.
Péter Kata Ana, aki még nem adta föl. Ana tudja, hogy a házasságában valami elromlott, de nem tudja eldönteni, hogy javítható-e. Péter Kata éppen ezt a bizonytalanságot játssza ki finom eszközökkel. Egyszerre temperamentumos és fáradt, vágyik valamire és fél attól, hogy megkapja. Nem akarja egyszerűen otthagyni Juliót. Még ennél is bonyolultabb dolgot akar: azt szeretné, ha Julio ismét az a férfi lenne, akit valaha szeretett. Nem melodrámával játssza, inkább apró törésekkel, félbeszakított mondattal, egy pillanattal tovább tartó tekintettel, egy olyan mosollyal, amelyről azért látjuk, hogy valójában nem mosoly.
Schruff Milán Julioja az a sértett férfitípus, akinek mindig van véleménye, a szomszédokról, a vacsoráról, a világról, a saját házasságáról már kevésbé. Julio minden mondatával arról beszél, amiről nem akar beszélni. A felső szomszédok szexuális élete azért elviselhetetlen számára, mert naponta közli vele: vannak emberek, akik még kívánják egymást. Schruff nagyon jól érzi ezt a figurát, nem játssza túl, nem csinál belőle bohócot. A férfi komolyan gondolja, amit mond, és éppen ettől lesz komikus, a helyzet vicces, a színész pedig halálosan komolyan veszi. A legjobb pillanataiban már szinte sajnáljuk, de aztán megszólal és ez azonnal elmúlik.
Járó Zsuzsa Laura szerepében a civilizált botrány. Járó nem akarja eljátszani a „szabad szellemű nőt”, nem mutatja milyen modern, nem magyarázkodik és nem kér bocsánatot. Nem szégyelli a vágyát, a férjét, a házasságát. A színésznő nagyon okosan nem erotizálja túl a figurát, a nyugalma a fegyvere és az, hogy biztos magában. Ugyanakkor van Járó játékában valami enyhén kegyetlen. Ő látja, hogy a többiek mennyire kínosan próbálják fenntartani magukról azt a képet, amelyben már maguk sem hisznek, de nem segít rajtuk.
Száraz Dénes Salvája a darab testi embere. Salva nem gondolja túl. Ha szeret, szeret, ha kíván, kíván, ha mondani akar valamit, mondja. Ha ez a szomszédoknak nem tetszik, az legyen az ő problémájuk. Száraz Dénesnek nehéz szerepe van, mert Salva könnyen válhatna közönséges szexbábuvá. De sikeresen olyan férfit játszik, aki egyszerűen nem érti, miért kellene bocsánatot kérnie azért, mert élvezi az életét. Persze korántsem ártatlan, hisz az ő szabadsága mások terhére történik.
A szerző nem erkölcsi döntőbíróságot írt le, nem mondja meg, kinek van igaza, csak egymásra engedi a nézőpontokat, a közönség pedig döntse el, melyik élet lenne számára elviselhetőbb. Az a darab erőssége, hogy nem akar párkapcsolati tanácsadó lenni. A négy ember úgy beszél a házasságról, mintha négy különböző vallásról beszélne. Ana szerint a kapcsolatot ápolni kell, Julio szerint működtetni, Laura szerint élni, Salva szerint élvezni. Mindegyiküknek igaza van és egyiküknek sincs, mert ugye a házasság nem demokrácia, hanem állandó koalíciós kormány. És mint minden koalícióban, az a legnagyobb probléma, hogy mindenki ugyanazt akarja, csak mást ért alatta. A darab ettől több egy egyszerű szexkomédiánál. A szex csak a fedősztori, a valódi történet a kommunikáció, az, hogy két ember mikor hagyja abba egymás hallgatását.
Paczolay Béla rendezőként nem akar okosabb lenni a darabnál. Nem szociológiai előadást rendezett, ahogy házasságmentő tréninget sem tart. Négy színészt ültet egy színpadi nappaliba, és hagyja, hogy azok tönkretegyék egymás estéjét. A tempó feszes, a színészek jól reagálnak egymásra, a poénok jók, mert a szereplők tudják valójában nem szabad poént mondani. Az is a rendezés erénye, hogy nem tolja túl a szexet, a mondatok után a senki nem vetkőzik, csak valaki lelepleződik.
Cesc Gay egy jó társalgási szerző, tudja hogyan beszélnek azok az emberek, akik már húsz éve együtt élnek, és pontosan tudják, melyik mondatuk melyik régi sérelmet aktiválja majd, hogy a replika sebet ejt és nem információt közöl. A darab persze nem hibátlan. A vége felé a komédia kissé nehezebben viseli saját súlyát, a kezdeti társalgási könnyedség után egyszer csak mindenkinek meg kell vallania valamit, és a pszichológiai mélyfúrásnál a néző látja már a dramaturgiai vonalait. Ahogy közeledünk a befejezéshez, a szereplők egyre kevésbé beszélnek egymás ellen, és egyre inkább nekünk a közönségnek érkezik az „üzenet.” Ez pedig nem más, mint az a rettenetes pillanat, amikor rájövünk egy párkapcsolatban, hogy már nem a másik hiányzik, csak a régi önmagunk.
És ekkor megértjük a darab legkeserűbb poénját: nem az a baj, hogy a szomszédok túl hangosan szeretkeznek, hanem az, ha már csak a szomszédoktól tudjuk, hogy milyen hangja van az életnek.
