A New York Times szerint hiba volt Dylannek adni a díjat, mert bár nagyon magas színvonalúnak, de nem irodalomnak tartják dalszövegírói munkásságát.

A lap véleményét szerintem azonban elsősorban a sértettség motiválja, hisz Dylan a 2004-ben megjelent Krónikák című önéletrajzában így ír: „A New York Times torz értelmezéseket közölt a dalaimból.” Történt ez a ’60-as évek közepén és úgy látszik, az azóta eltelt fél évszázad is kevés volt számukra Dylan megértéséhez, pedig arra szükség lenne, mielőtt megítélik, irodalmat alkot-e vagy sem. Ha nem értik, sőt félreértik, ugyan mi alapján és milyen jogon döntik el, hogy mennyit ér?

Mások a Nobel-díjat odaítélő bizottság kompetenciáját kérdőjelezik meg Dylan díjazása kapcsán. Érdekes, amikor egy szűk körben ismert írót/költőt díjaznak, akit pont a Nobel révén ismer meg a világ, senkiben sem merül fel a bizottság kompetens voltának kérdése.

Nem rémlik, hogy amikor 2008-ban Dylan Pulitzer-díjat kapott, ugyanilyen értetlenkedés kísérte volna – viszont pont a Pulitzer-díj volt jó előjele annak, hogy várhatók itt még meglepetések és ő tényleg az első rockzenész, aki kitörhet ebből a skatulyából a díjak szintjén is. Érdekes módon bizonyos irodalmi körök és írók (Allen Ginsberg, valaki?) általi elismertsége évtizedeken keresztül tudott volt és csak most, a Nobel odaítélésekor kezdik megkérdőjelezni olyanok, akiknek se Dylanről se a posztmodern irodalom mibenlétéről nincs fogalmuk. Ha lenne, másképp ítélnék meg mindkettőt.

Olvassuk el Kukorelly Endre író, költő 21 Gott című 1991-es versét ezen a linken: http://www.artpool.hu/Poetry/soundimage/Kukorelly.html, majd Dylan 1965-ös It’s All Over, Now Baby Blue című dalának szövegét Barna Imre fordításában:
http://www.magyarulbabelben.net/works/en/Dylan%2C_Bob-1941/It_s_All_Over_Now%2C_Baby_Blue/hu/48221-Szeg%C3%A9nyk%C3%A9m%2C_mindennek_v%C3%A9ge_lett?tr_id=7705

Lehet mondani, hogy részrehajló vagyok (igaz: Dylannel pozitív, Kukorellyvel negatív értelemben vagyok elfogult: emberileg-művészileg egyaránt Dylannel érzek közösséget kettőjük közül), hogy sarkítok (igaz: rövid terjedelmű írásokban sokszor rákényszerül az ember, de ettől még nem feltétlenül torzul egy vélemény igazsága, hitele), mert, ahogy Dylannek is nyilván vannak kevésbé vers-szerű szövegei, úgy Kukorellynek is vannak sikerültebb versei. Igaz. De az is, hogy ha Kukorellynek ez a számomra blöffnek ható írása vers, akkor Dylan dalszövege legalább annyira az. És lehet mondani azt is, hogy na de Kukorelly nem is kapott Nobelt – persze, viszont ha kapott volna, senki sem vonná kétségbe és nem az ilyen versei miatt, hanem, mert az irodalmi közélet szerint költőről van szó.

Dylant viszont, Nobel és jó költőket lepipáló, nagy költőkkel versenyre kelő szövegírói teljesítmény ide vagy oda, sosem fogják annak tartani. Ahogy igazából ő sem saját magát: szövegeinek eddigi legteljesebb gyűjteménye Lyrics, azaz Dalszövegek címmel jelent meg, viszont egy amerikai irodalomtörténész kommentárjaival, ami valamennyire árnyalja a képet azt illetően, tekinthetők-e verseknek ezek az írások.

Bereményi Géza, akit Cseh Tamásnak írott dalszövegei tettek elsősorban ismertté, néhány éve Versek címmel adott ki kötetet, benne több dalszöveggel. Akkor ő most költő, de Dylan nem az? Ennyire felületesek lennénk? Csak a címkézésen múlik? Egy Dalszövegek című könyv nem lehet költészet, egy Versek című meg igen, „hiszen az a címe, hogy Versek”?

Ebből is látszik, hogy a Nobel-bizottság a lényeget ragadta meg, a tiltakozók meg leragadtak a felszínnél. Nem is beszélve arról, hogy manapság (és igazából egy jó ideje már) egyáltalán nem lehet éles határt húzni „irodalom” és „nem-irodalom” között, ezért a meghatározás is egyre nehezebbé válik. Ki dönti el, mi számít irodalomnak és mi alapján?

Amikor Örkény egyik egyperces novellájában nem tett mást, mint címet adott egy korabeli villamosjegy szövegének(http://mek.oszk.hu/06300/06345/06345.htm#95), az csak ettől a gesztustól vált irodalmi szöveggé?

Vagy attól, hogy egy „íróként számon tartott alkotó” neve alatt jelent meg?

Mitől válik irodalmi szöveggé akár egy villamosjegy is és mitől számít dilettánsnak valami más?

Szimplán a címadástól?

A szöveg koherenciájától, gördülékenységétől, sallangmentességétől?

A szövegből is kiérezhető mesterségbeli tudástól?

(De hát ez is olyan megfoghatatlan! Dylan sem Freddie Mercury, sem Hendrix kvalitásaival nem rendelkezik, mint énekes és gitáros, aztán mégis legenda lett belőle.) Verseknél a különböző időmértékek betartásától? Kukorelly verse milyen időmértékhez igazodik és milyen verstechnikai hiányosságokat kérnének számon joggal Dylanen a hozzáértők?

Konkrétumot senki sem ír – leszámítva a Nobel-bizottság szokásosan egymondatos indoklását. Ami ugyan, tekintve a felzúdulást, talán kicsit általánosítóbb és tömörebb a kelleténél (a zúgolódók szemében nyilván nem szolgál magyarázattal), de legalább indoklás – ami az ellenoldalon hiányzik.

Ha már ellenoldal: olvastam olyan kommentet, hogy „Legközelebb a Tankcsapda vagy a Kárpátia kapja?” Egyből eszembe is jutott róla, hogy pár éve olvastam a Tejútrendszer centrumában tátongó fekete lyukról és az aggodalmaskodóknak pont az ilyen kommentek miatt üzenném, hogy az emberi sötétség sokkal nagyobb veszélyt jelent az emberiségre, mint a kozmikus. Aki szerint egy szinten van a két említett zenekar és Dylan, az sem Dylan jelentőségével, sem az irodalommal nincs tisztában – ahhoz pedig túlságosan buta és cinikus, hogy tájékozódjon róluk, mielőtt kommentel: egy frappánsnak gondolt beszólásért mindent – hogy csak magát járatta le, az más kérdés. Persze van, aki névvel is vállalja a korlátoltságát.

Müller Péter a Lokál című kormánybulvárújságnak nyilatkozta Dylan Nobelje kapcsán: „Semmiféle díjat nem értékelek soha. Van egy jézusi mondás, miszerint „emberektől dicsőséget nem veszek” Azért én egy nagyobb összegben fogadnék rá, hogy ha Nobelt kapna, nem lenne ilyen flegma – és úgy könnyű lesajnálóan nyilatkozni valamiről, ha esély sincs rá, hogy akár csak jelöljenek rá, nemhogy megkapjuk.

És: „Kérdem én, milyen irodalmi díj az, amiből Tolsztoj Leó kimaradt, de megkapja Bob Dylan? És még sorolhatnám azokat a fantasztikus elméket, akik nem kapták meg ezt az elismerést.” Szerintem az, hogy Tolsztoj kihagyása hibás döntés volt, nem jelenti azt, hogy Dylan díjazása is az lenne. A kettőnek semmi köze egymáshoz és nemcsak azért, mert Tolsztoj prózaíró volt, Dylant pedig költőként ismerték el – abból a szempontból persze mégis van köze, hogy Dylan is e fantasztikus elmék egyike, függetlenül attól, Müllernek ez feltűnt-e vagy sem. Enyhén szólva nagyképűnek kell lenni ahhoz, hogy ennyivel lesöpörjön valaki egy ilyen díjat, illetve, hogy megkérdőjelezze a jelentőségét. Nem is beszélve arról, ha ő maga semmilyen díjat sem értékel, miért zavarja, hogy Dylan megkapott valamit, amit Tolsztoj nem?

Akkor az ő szempontjából nem teljesen mindegy? Nekem nagyon sántít ez. Végül pedig azt mondja: „Ezek a díjak általában valamifajta érdekszövetségek döntései, de hangsúlyoznám, nincs bajom Bob Dylannel, bár ha már zenész-költőt kellett választani, akkor vannak nála jobb szövegírók, például Leonard Cohen.”

Csak remélni merem, hogy a „valamifajta érdekszövetség” fordulat nem a „zsidók adják zsidóknak” szalonképesebb változata, mert abból igazán minden formájában elég volt és nem csak azért, mert egyes kommentekben már Dylan kapcsán is felmerült.

Az viszont majdnem jogos érv, hogy ha Dylan megkapta, akkor Cohen miért nem, csakhogy Dylan zenészből lett költő, Cohen viszont már többkötetes költő volt, mikor zenélni kezdett és nem zárnám ki, hogy Dylan inspirálta erre, hiszen a korai lemezei ugyanolyan hangulatú akusztikus folklemezek, mint Dylan első néhány albuma, igaz, némi fáziskéséssel: öt évvel Dylan debütálása után jelent meg az első Cohen-album és addigra előbbi már egész máshol tartott. Nem csak ezért vízválasztó ez az öt év különbség, hanem amiatt is, mert Dylannek talán minden kortársánál nagyobb hatása volt a ’60-as évek popkultúrájára, amiben a mai popkultúra minden ága is gyökerezik, tehát a hatása közvetve és pont amiatt, mert a „kezdetekre” akkora hatással volt, még ma is óriási.
 
Ilyen szempontból Dylan előnye behozhatatlan: hozzá képest Cohen hatása akkoriban és pont amiatt, hogy akkoriban az volt, mostanában is marginális. Persze paradox módon pont ez a különbség teszi hitelesebbé azok szemében, akik inkább neki adnák e díjat – de ugyanez az oka annak is, hogy nem ő kapta meg.

Más szempontból is jelentősnek tartom Dylan kitüntetését.

Ezzel valahol azt is elismerték, hogy a könnyűzenének bizonyos képviselői révén igenis helye van a magas művészetek között: a popkultúra is a kultúra része és semmivel sem értéktelenebb. Amikor kamaszként egy-egy költő iránti rajongásomról beszéltem egy felnőttnek, elismerően bólogatott és érettnek nevezett. Amikor egy popzenész iránti rajongásom volt a téma, a reakció leereszkedő mosoly és „majdkinövöd” volt, pedig én mindig is éreztem, hogy nem a közvetítő közeg (verseskötet vagy nagylemez) tesz komolyan vehetővé valamit, hanem a megformáltsága és a mondanivaló. A szív, a lélek és az agy.

Az a művészet, amiben ezek megjelennek, bármely más művészeti alkotással versenyre kel. Ezt is visszaigazolja ez a díj, de mondok mást.

Egy nagyon jó ismerősömnek nem engedték, hogy Stephen King könyveiről írjon szakdolgozatot az egyetemen, mert „az nem irodalom”, holott a popkultúrában legtöbbet hivatkozott és megidézett szerzőről van szó. Abban a popkultúrában, amit egyre több szépíróként számon tartott alkotó idéz meg műveiben. Szóval, ha egy szépíró Stephen Kinget idéz mondjuk, az szépirodalom, hiszen „olyan közegben jelenik meg”, de maga Stephen King nem írhat irodalmat, mert ahogy és amiről ír, túl populáris? Ez nonszensz. Mintha a meg nem értettség és az elit-érzés szükségeltetne ahhoz, hogy valamit komolyan vegyenek.

Közben, zárt ajtók mögött egy fordító a mai idők Tolsztojának nevezte Stephen Kinget (ott voltam, hallottam).

King egyébként teljesen odavan Dylan Nobel-díjától, amit meg is értek.

Szerintem ez a díj igazságot szolgáltat nemcsak Dylannek, de a könnyűzene egészének és közvetve Stephen King és a hozzá hasonló jelentős, de irodalmi körökben fanyalgással fogadott alkotók elismertségét azokban a körökben is elősegíti és talán egyszer eljön az az idő, amikor bizonyos keretek között arról az íróról írhat szakdolgozatot az ember, akiről akar, mert egyedül a minőség lesz a mérce és nem az előítéletek meg az elitizmus.

Szóval sok-sok szempontból fontos és nemcsak Dylanről szól a gesztus, ami a Nobel-díjában testesül meg.

Lehet mondani, hogy ő az értelmiségi rockzenész prototípusa, egykori rajongói pedig mostanra értek abba a korba, hogy döntéshelyzetbe kerülhettek a különböző „díjodaítélő” bizottságokban (mindkettő igaz) – de ez pont annyira cinikus és leegyszerűsítő vélemény volna, mint a már idézettek és pont a lényegről (Dylan életművéről) feledkezne meg.

Cohenre visszatérve: ha egy alkotó előbb jelentkezik verseskötettel, mint nagylemezzel, csak azért lesz örökké (és minden zenészi sikere „ellenére”) költőként számon tartva, mert költőként került be a köztudatba? És ha többségében lemezborítóra nyomtatva adja közre verseit, ha megfeszül, se ismeri el költőnek a „hivatalos irodalom”?

Továbbmegyek: soha senki nem kérdőjelezte meg –mondjuk- a Kaláka versmegzenésítéseinek létjogosultságát, sőt temérdek díjat kaptak érte, hiszen „terjesztik a kultúrát”. Nem, hogy nem vettek el, talán még hozzá is tettek a versekhez a zenével. Fordítva ez miért nem működhet?

Ha a versekhez adhatunk zenét, a zenéből miért nem „vonhatjuk ki” a költészetet?

Ha egy versből válhat dalszöveg (illetve megállhatja a helyét dalszövegként is), egy dalszöveg miért ne állhatná meg a helyét zene nélkül, papírról olvasva – tehát versként?

Igaz, ezeket a kérdéseket pont Dylan Nobel-díja teszi értelmetlenné, hiszen ez a lehető legnagyobb visszaigazolás számára és számunkra is. Viszont azért szeretném megérteni a fanyalgókat. Egyelőre nem megy, de attól, hogy nem értem őket, az még nem azt jelenti azt, hogy Dylan bármilyen szempontból is védelemre szorulna: mind az életműve, mind a Nobel-díja magáért beszél.

Zárásul még két idézet tőle, ezúttal eredetiben is:

„Yippee! I’m a poet, and I know it
Hope I don’t blow it” (I Shall Be Free No. 10, 1964)

Hevenyészve szerintem:

„Juhéé! Költő vagyok, tudom is ezt,
Remélem, hogy nem szúrom el”

Már 50 éve is tudta és nem is szúrta el.

És:

„Do not create anything. It will be
misinterpreted. It will not change.
It will follow you the
rest of your life.”

Barna Imre nálam avatottabb fordításában:

„Ne alkoss semmit, félre
fogják magyarázni. És úgy marad.
Üldözni fog életed
végéig.”

Ez viszont elszúrta: alkotott, kétséges, hogy valaha is úgy értették, ahogy szánta, aztán mi lett a vége? Csütörtök óta tudjuk.

(Minden cinizmus és gúny nélkül itt jegyezném meg, hogy bizonyos lovagkeresztekkel ellentétben senki sem adta vissza a Nobel-díját, tehát annyira mégse lehetett rossz döntés Dylan munkásságának elismerése. Vagy a Nobel túl nagy dolog a visszaadáshoz? De hát Sartre ’64-ben eleve át se vette. Ezt egyébként Dylanből is kinézem. Bőven benne van az a woody allenes felfogás, hogy sosem akarna olyan klubba tartozni, amelyik elfogadná tagnak.)