Remek film készült belőle 1970-ben, Latinovitssal a főszerepben. Csakhogy világosan kiderül belőle, mennyivel gyorsabban avul a film, mint a nyelv: az 1936-ban írt szöveg ma is friss, odatehető egy kortárs szöveg mellé, néhány szavát leszámítva teljesen megállja a helyét: ehhez képest egy 46 éve forgatott film menthetetlenül porosnak hat egy mai filmmel összevetve a zseniális alakítások ellenére is – egyszerűen technikai szempontból.

Karinthy már felbukkanásakor is csodabogárnak számított író-kortársai között és ezen az eltelt közel száz év sem változtatott, azóta is kirí közülük. Nem rossz értelemben persze: nem kisebb zseni, mint a többi nagy nyugatos (sőt…), de teljesen más a felfogása, ahogy a dolgokhoz és akár az irodalomhoz is közelít. Mindig nagyon érdeklődött a természettudományok iránt (reálgimnáziumot végzett, majd az egyetemen egyaránt hallgatott előadásokat matematika-fizika szakon, a bölcsészkaron és a sebészeten is), ez a műveiben is megjelenik. Bár ez az irodalmon-bölcsészeten túli érdeklődés például József Attila verseiben is feltűnik néhol (Óda, Miben hisztek…), Karinthy abban végképp egyedülálló, hogy a paródiát is beemelte a „komoly” irodalomba és ugyanolyan színvonalú írásai születtek belőle, mint pályatársai „tényleg komoly” művei.

Persze, bár humoros írások révén vált közkedveltté, komoly filozófiai tartalommal bíró művei is születtek – bánta is, hogy azok nem kaptak akkora figyelmet: magát a krumplihoz hasonlította (ez is sajátosan karinthys, de nagyon találó), ugyanis, amikor a krumplit fogyasztani kezdték, eleinte mérgező föld fölötti leveleiből főztek levest, értékes gumóját pedig eldobták.

Karinthy is úgy érezte, életműve igazán értékes darabjait, komoly hangvételű munkáit nem veszik figyelembe. Persze az írónál nem is vált el élesen a kettő: általában humoros írásaiban is ugyanúgy ott a mély gondolati tartalom, ahogy komoly hangvételű írásait is az a sajátosan karinthys könnyedség jellemzi.

Nagyon foglalkoztatta a jövő is, olyannyira, hogy 1918-ban levelet írt a ma emberének: írását a 2016. november 16-i olvasónak címezve. Legjobban persze az érdekelte (volna) a jövőből, ami saját életére vonatkozott. Rá is kérdezett: „Hová megyünk? Meddig élünk? Mifelé törekedjünk? Mitől tartózkodjunk?” Némi rosszmájúsággal rávágnám, hogy hát Bőhm Arankától jobb lett volna tartózkodni éppenséggel – csakhogy akkor fiuk, Karinthy Ferenc se születik meg, amit bánnék, mert minél többet olvasok tőle, annál jobb írónak tartom, nagyon szeretem az írásait...

Aranka kulcsszerepet játszott Karinthy élete utolsó bő másfél évtizedében (korábban egy villanásra Ady mellett is felbukkant) és a regény alapján az is neki (és a kapcsolatainak) köszönhető, hogy viszonylag hamar diagnosztizálták, majd kezelték az író betegségét. Karinthy második felesége ugyanis foglalkozására nézve pszichiáter volt, Bécsben folytatta egyetemi tanulmányait, nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezett a város orvosi köreiben, férje betegségét is a város idegklinikáján diagnosztizálták.

Karinthy eleve is nagyon érdeklődött a lélektan iránt, így szinte kapóra jött neki, hogy felesége szakemberként ismeri a témát – valószínűleg ennek köszönhető, hogy a regényben elég tájékozott, nem dilettáns(nak tűnő) módon ír e tudományterület korabeli állásáról is.
Réges-régen el akartam olvasni ezt a könyvet, csakhogy a kiadás, amiben megvolt nekem (a Karinthyságok című gyűjteményes kötetben), nem elég, hogy hat regényét is tartalmazza, de A4-es méretű, az oldalak apró betűsek és jóformán lapszéltől lapszélig tele vannak nyomtatva. Impresszív kiadvány, csak éppen ormótlansága miatt olvasásra jóformán alkalmatlan.

Pár éve végül megvettem a regényt önálló kiadásban és így már el tudtam olvasni végre. Letehetetlen könyv, napok alatt kiolvastam és ez elég ritkán történik meg velem. Itt is zseniális Karinthy stílusa és bár ezt eddig is tudtam, olvasás közben is újra és újra rácsodálkoztam. Egyedülálló könyv ez, bizarrul hangzik, de óriási téma-lehetőség volt egy ekkora agy számára az agyműtét „élménye” és témája, persze nem is hagyta ki, kihozta belőle a maximumot. Ez az általam eddig olvasott legkülönösebb irodalmi mű. Egyrészt, mert szinte dokumentumregény, olyan szinten a valóságból merít. Másrészt karinthysan abszurd fekete humor csillan meg nagyjából minden oldalon (a diagnózis után magát egy ízben tumoristának nevezi), harmadrészt meg sokszor filozófiai mélységei vannak, rengeteg gondolata megfogott.

Egyik kedvenc gondolatom is innen származik: „Az emberek rosszul mérik az időt – egyetlen mérték van, az átélés sebessége.” Nincs még egy mondás, amit ennyire igaznak éreznék – nap, mint nap tapasztalom, mennyire igaz.

A szöveg egészét nézve feltűnő, hogy ez a 80 éve íródott szöveg milyen friss maradt, alig néhány mára elavult kifejezést használ és döbbenetes, ahogy teljesen átélhetően képes átadni azt a pánikot, ami fokozatosan eluralkodik egy ilyen súlyos betegség elszenvedőjén…

A műtét előtti napokban gyakorlatilag nem lát, olyan idegpályákat nyom a daganat.

Tényleg páratlan ez a könyv. Döbbenetes ereje van, az ember nem is gondolná, amíg el nem olvasta.

Nem hiszem, hogy a világirodalomban van hozzá hasonló: elég egyedülálló, hogy egy író fő munkaeszköze (az agya...) kerül bajba, arról ír még a szokásosnál is világosabb gondolatokkal és persze ugyanolyan tiszta tudattal, „mintha mi sem történt volna” – pedig nagyon is...

Egyszerre nagyon szórakoztató és hihetetlen mély könyv – mint utaltam rá, ez a kettősség az egész életmű egyik fontos jellemvonása – de talán éppen itt jelenik meg leghatásosabban.

Nem olvastam Karinthy minden írását, de ezt a könyvet csúcsteljesítménynek érzem. Ez az a könyv, amiről mindenki hallott, annyira alapvető fontosságú az író életművében – de vajon hányan olvasták el ténylegesen?

Ez a baj a klasszikusokkal: mindenki tud róluk, annyira alapvetőek, de pont ezért már eleve anélkül kialakul mindenkiben valamilyen vélemény, hogy olvasta volna az adott művet – és pont ezért nem is olvassa el: hiszen már van róla előzetes tudása és az „elég”.

Sokáig én is úgy voltam vele, „tudom-tudom, ezt írta az agyműtétjéről” – és az ember hajlamos inkább olyat olvasni amiről még ennyi előzetes tudása sincs, mert az… nem is tudom, érdekesebb? Mekkora tévedés!

Nekem nagy meglepetés volt ez a könyv, és csak még jobban megszerettem tőle Karinthyt az embert és Karinthyt az írót. Mert itt aztán tényleg mindkét énje benne van: nagyközönségnek ír ugyan, mégis kitárulkozik, nem hallgat el semmit – miért is tenné? Ez tényleg egy olyan téma, amit vagy felvállal mismásolás nélkül, teljes valójában, vagy jobb, ha bele se kezd. Írt egy előszót a könyvhöz ma is nagyon aktuális gondolatokkal – ez egyrészt az író zsenijét dicséri, másrészt azt is megmutatja, van, ami (sajnos) nem változik.

Már a könyv ajánlása is szólhatna minden mai kuruzsló ellen is akár: „Mítoszokon és legendákon túl ajánlom könyvemet a nemes, igazi tudománynak, mely soha nem volt olyan türelmetlen a babonával, mint vele szemben a babona.”

Megéri tovább is olvasni és nemcsak amiatt, mert jelentősen árnyalja a képet, ha az ember csak a humorista Karinthyt ismeri, hanem mert tényleg teljesen egyedülálló könyv az írói életműben és a világirodalomban is. Egyes orvosi egyetemeken ajánlott olvasmány, olyan pontos meglátásai vannak – ebben da Vinci emberi testről készült metszeteire emlékeztet, amik szintén olyan pontosak, hogy évszázadokon keresztül használták őket az orvoslásban. Karinthy biztos nagyon büszke lenne rá, ha tudná, hogy laikusként ugyan, de mégis olyat tudott írni, ami segítségére van a szakembereknek is, hiszen, míg a szakkönyvek külső nézőpontból mutatják be a betegségeket, addig ez a mű belülről átélve is megmutatja ugyanazt – nem is akárhogyan: egy korszakos zseni nézőpontjából.