Iza színházban járt - Karinthy Ferenc: Epepe
2016. november 26., szombat 11:29

Karinthy Ferenc: Epepe

Értékelés:
(6 szavazat)

Egy szerző, akit elfeledtek. Persze ez csak részben igaz, hiszen a Gellérthegyi álmok című darabját most is játsszák és a Karinthy vezetéknév azért a mai napig jól cseng, még ha elsősorban édesapjának (na, hogy hívhatták vajon?) köszönhetően is. (Érdekes lenne egy felmérés: a Cini névről egy íróra vagy egy énekesnőre asszociálnak többen? Amíg élt, egy ország ismerte gyerekkori beceneve után Ciniként őt is. )

Annak a zseninek, akinek egész életében nem tudott kilépni az árnyékából, mint témához is időről időre visszatért hozzá: második kötete (Szellemidézés, 1946),  ami végső soron elindította az írói pályán (hiszen többek között Márai figyelmét is ez a könyv keltette fel s váltotta ki elismerő szavait) ugyanúgy az idősebb Karinthy alakját idézi fel, mint a bizarr, kétarcú (fél Frigyes, fél Ferenc egy arcban) borítóval megjelent 1991-es Staféta, mely élete utolsó könyve is volt egyben. Így foglalja (majdnem) keretbe a fiú életművét az apa emléke.

Érdekes, hogy Frigyes sokoldalú írói tehetsége (prózát, verset egyaránt írt) fiaiban kettéosztódott: cikkünk tárgya, Ferenc kizárólag prózát írt, míg beváltatlan ígéretként elkönyvelt bátyja, Gábor csakis verseket. Utóbbi mintha összeroppant volna a legendás név terhe alatt, Ferenc azonban felvette a kesztyűt és végül annak ellenére lett író, hogy nem akart az lenni.

A Karinthy vezetéknév egyszerre volt áldás és átok számára: áldás, mert nyilván sokkal könnyebbé tette az érvényesülést és átok, mert szinte lehetetlen kilépni egy ekkora zseni árnyékából; Ferencnek sem sikerült. (Igaz, más műfajban, de ugyanez történt John Lennon gyerekeivel is: mindkét fia apja mesterségét folytatta, hozzá képest alig észrevehetően, de persze a neve jelentette hátszéllel.) Eredetileg azt akartam írni: Ferencnek is csak részben sikerült – de aztán elgondolkodtam: sikerült? Attól tartok, nem, hiszen a nagyközönség szemében az ő életműve nem állta ki úgy az idő próbáját, mint az apja művei. Mintha csak addig lett volna érdekes, amíg élt. Ez nem éppen halhatatlanság.

Amikor nyáron elmentem Karinthy Frigyes XI. kerületi szobrához, naiv módon arra gondoltam, Ferencnek is lehetne szobra vagy legalább egy utca elnevezve róla.

Tényleg naiv voltam, hiszen egyrészt más súlycsoport apa és fia (hogy is lehetne másképp? az idősebb Karinthy egész biztosan ott van a tíz legfontosabb magyar író között), másrészt Karinthy Ferenc egész egyszerűen nem tényező manapság.

Én ezt őszintén sajnálom, mert minél többet olvasok tőle, annál jobban tetszik, ahogy ír. Persze nyilván nem az én ízlésemtől függ, kit felejt el és ki tart meg a kollektív emlékezet: műveit nem adják ki újra, ha mégis, az életműkiadás rövid úton félbeszakad: az Ulpius-ház Karinthy Márton (Ferenc fia) Ördöggörcs című műve (melyben rengeteget ír apjáról is) sikerén felbuzdulva kezdte el kiadni könyveit, de a Budapesti tavasz, a Szellemidézés és a háromkötetes Napló első kötete után (még jóval a kiadó csődje előtt) az összkiadás félbeszakadt. Valószínű nem hozta azt a példányszámot, amit az Ördöggörcs alapján vártak volna. De hát az a fia regénye volt: ahogy az apa könyveinek időtállósága kevés a „ferenci” életmű újrafelfedezéséhez, úgy a gyerek regényének (témájából adódóan dehogy váratlan) sikere is az.

Karinthy Ferencről egy szem életrajz jelent meg, az is még életében, 1979-ben Szalay Károly tollából a remek Arcok és vallomások sorozatban. Jó könyv, de nem ismerhető meg belőle az azóta már lezárult írói pálya a maga teljességében. Karinthy Frigyesről töretlenül születnek újabb és újabb tanulmányok, sőt akár könyvek (legutóbb Fráter Zoltán Karinthy, a városi gerilla című kötetére figyeltem fel), művei folyamatosan elérhetőek a könyvesboltokban különféle kiadásokban (nem mellesleg életműve egyes részei kötelező olvasmányok általános iskolában, gimnáziumban és egyetemen is). Ehhez képest Karinthy Ferenc nincs benne a köztudatban, az újabb generációk számára neve semmit sem mond az apja életében betöltött szerepen túl – ha egyáltalán.

Érdekes egyébként, mintha még az egyes emberen belül se lenne konszenzus Karinthy Ferenc irodalomban elfoglalt helyét illetően: a Magyar Narancs szerzője miután 2009 áprilisában azt írta, „Karinthy Ferencet alighanem komoly hiba lenne lapunk Elsüllyedt szerzők című sorozatának ügykörébe sorolni”, 2015 decemberében mégiscsak megírta e (szerintem kötetbe illő) cikksorozat 44. részét róla.

Én, mint (részben) laikus olvasó tudok hozzászólni a Karinthy Ferenc-problémához. „Természetesen”, ha nem Karinthynak hívták volna, én sem figyelek fel rá.  De elkezdett érdekelni, mit tudott a „kis Karinthy” és szerencsém is volt: számos kötetét megtaláltam otthon, hiszen megjelenésük idején édesanyám egyik kedvence írója volt. És kincsekre leltem.
 
Elfogultság lenne azt állítani (és nem is lenne igaz), hogy egy szinten van az apjával, de én ezt a feledésbe merülést legalább olyan igazságtalannak érzem. Minél többet tudtam meg róla, annál szimpatikusabb lett. Tetszett, hogy egyszerre volt sportoló, író és nyelvész. Persze, ami a karakterén túl és természetesen a legjobban tetszett: az írásai. A Szellemidézés az apa alakjának felidézése miatt – de egy izgalmas témát is meg lehet ám írni rosszul. Itt erről szó sincs, nem hiába vívta ki Márai már említett elismerését is. Nagyon jó kisregényeket is olvastam tőle: a Kentaur különösen kiemelkedő, de az X utolsó kalandja is remek.

Állítólag a bizarr című, 1970-ben megjelent Epepét szánta főművének.

Kétszer kezdtem neki a könyvnek: először egyetem előtt, akkor beletört a bicskám, másodszor diploma után – nem tudom, ennek van-e bármi köze hozzá, de tény: másodszorra nemcsak villámgyorsan kiolvastam, de egyik kedvenc könyvemmé vált. Nem adja könnyen magát: a regényben gyakorlatilag nincsenek párbeszédek, egy gigantikus leíró szöveg az egész és ez tényleg nem könnyíti meg az olvasó dolgát.  Ahogy később John Williams Stoner című könyvénél megfogott és alapvető szimpátiát váltott ki, hogy egy irodalmárról van szó, itt ugyanezt éreztem, mert egy nyelvész a történet főszereplője. Sőt, szinte ő az egész történet egyetlen valódi karakterrel bíró hőse: egy-két kósza szereplőt leszámítva a regényben felbukkanó összes többi ember csupán a mindent elborító arctalan tömeg része. A modern ember nagyvárosi szorongása jelenik meg a regényben nagyon érzékletesen.

1970-ben adták ki kötetben (egy évvel korábban napilap közölte folytatásokban), de máig sem vesztett aktualitásából, sőt: az ember ugyanilyen elveszettnek érezheti magát idegenként egy modern (egy még modernebb) metropoliszban napjainkban is. Karinthy Ferenc bejárta a világot (apjának nem adatott meg ez a kiváltság), bőven járt olyan nagyvárosokban, amelyek regénye ihlető forrásává válhattak.

Az alapszituáció: Budai (utóneve nem derül ki, férfiról van szó ugyan, de valószínűleg nem Gyula :), a nyelvész egy kongresszusra igyekszik Helsinkibe – a repülőutat átalussza és csak leszálláskor döbben rá: rossz gépre szállt. Bár számos nyelven beszél, a teljes történet alatt nem jut közelebb az ismeretlen ország nyelvéhez, se beazonosítani nem tudja (még a nyelvcsaládot sem, amelybe esetleg tartozna), se egy ismerős szót nem tud kihallani-kiolvasni belőle.

A nyelvre jellemző bizarr hangsor (epepe) adja a regény címét is. Később az országra, de legalábbis a városra is Epepeként hivatkozik, bár a történet nincs megnyugtatóan lezárva, kétségek közt hagyja olvasóját. 

Van, aki szerint az egész regény nem más, mint a főszereplő vergődése, ezért hamar unalmassá is válik. Én inkább úgy mondanám, a történet magja Budai folyamatos kiútkeresése egy kilátástalannak tűnő helyzetből. Kitartó, talán reménytelen küzdelem. De nem törődik bele, nem adja fel és ezzel jó példát is mutat. Unalmasnak semmiképp sem nevezném.

Az nem egyértelmű számomra, tényleg ez lett-e az író főműve, hiába szánta annak: a kritikák azt hangsúlyozzák, a biztató indulás (Szellemidézés és Kentaur) után nem tudta tartani a színvonalat. Bár joggal vetik szemére, hogy az ötvenes években több, úgynevezett szocialista regényt is írt (nem létező irodalomtörténeti kategória, mert az ilyen regények a propaganda, nem pedig az irodalom tárgykörébe tartoznak), de mentségére legyen mondva: ezeket később megtagadta.

Életműve nagy, minden bizonnyal egyenetlen is, de nekem eddig úgy tűnik, szerencsém volt: bármelyik korszakából is olvastam, nagyon tetszett. (Nemcsak az irodalmi munkássága: Nyelvelés címmel a Magyar Nyelvőrben megjelent nyelvészeti tárgyú cikkeit gyűjtötte össze és bár a kötet megjelenése óta eltelt 52 évben nyilván több gondolata is meghaladottá vált – így szokott ez lenni a tudományos munkákkal –, én nagyon szeretem azt is, ahogy írt a nyelvről és ahogy viszonyult hozzá.)

És igen, eddig az Epepe tetszett a legjobban, bár azt továbbra is embert próbálónak tartom, hogy egy gigantikus leírás az egész, párbeszédek nélkül. De hát valljuk be, vannak modern regények, amik még jobban feladják a leckét. (Gondoljunk például az Ulysses utolsó mondatára. Ahhoz képest az Epepe maga az „olvasóbarátság”.)

Mondanám, hogy Karinthy Ferenc nem szorul védelemre, az életmű magáért beszél. Ez így van. Pontosabban az életmű magáért beszélne, ha „hagynák”, ha lenne tere, ha valahogy felhívnák a figyelmet legjobb írásaira.

Az egyetemen azt mondták, nyelvészként nem volt jelentős. Ezt elfogadtam és értem is. (Aztán van, aki meg hiába volt jelentős nyelvész, mégis mindenki a neve irodalmi vonatkozása miatt emlékszik rá és minden jelentősége ellenére így vált hírhedtté a nagyközönség szemében: „Ha örül Horger Antal úr…” írta egy diákja a jelentős nyelvészről.) Íróként sem számít annak ma már: részben ezt is értem.  Mint többször említettem, egy zseni fiaként nagyon-nagyon nehéz dolga volt. Folyamatosan – ha nem is zseniálisat, de – kiemelkedőt kell alkotni ahhoz, hogy a művek és a név generációkon átívelően fennmaradjanak. Ez nyilván lehetetlen: Karinthy Ferenc írói munkássága közel 50 évet ölelt át és apjához hasonlóan igen termékeny volt – abszurd elvárás volna a folyamatos magas színvonal, óhatatlanul születniük kellett kevésbé sikerült vagy kevésbé ihletett műveknek is, ahogy ez legnagyobbjainknál is megtörtént volna – feltéve, hogy ugyanilyen hosszúra nyúlik írói pályájuk. Jókainak is voltak gyengébb művei, Dérynek is, Móricznak is… a többiek meg jó esetben is harminc évig alkottak maximum, ami ebből a szempontból is elég távol van az ötventől.

Azt azonban ezzel együtt is méltatlannak tartom, hogy ez a közel fél évszázados írói pálya jóformán csak egy Karinthy Frigyes életrajzához fűzött lábjegyzetként maradt meg a köztudatban – ha egyáltalán –, de tartok tőle, hogy a legendás névnek köszönhetően még így is ismertebb, mint –mondjuk – Kovács Ferencként volna.

És ettől csak még szomorúbb az egész, mert egyes művei a híres névtől függetlenül is megérdemelnék, hogy újra olvassák és újraolvassák őket.

Lehet, sőt biztos, hogy nincs a XX. századi magyar prózaírók élvonalában (apjával és annak kortársaival kéne versenyre kelnie – Kosztolányival, Móriczcal hogy is lehetne?), de a második vonalban feltétlenül ott kellene lennie. Az még mindig távol volna attól a feledettségtől, amiben 1992-es halála óta része van.

Megjelent: 205 alkalommal