Emiatt csak még katartikusabban hatott, amikor a végén mutatnak egy fotót az eredeti srácról (szelfizett egyet a vadonban), miközben szól az a gyönyörű betétdal, a Hard Sun. Olyan nagy hatással volt rám a film, hogy háromszor is megnéztem moziban.(Ezzel rekorder lett nálam, eggyel előzi A nyughatatlan című életrajzi filmet. Érdekes, hogy mindig az igaz történetek fognak meg a legjobban. Lehet, hogy jobban bele tudom élni magam valamibe, ami tényleg megtörtént, mint egy olyan történetbe, ami csak az írói fantázia terméke?)

Aztán, amint tudtam, megvettem a könyvet is, de sajnos már csak a filmes borítós volt kapható. Azért sajnos, mert én mindig úgy érzem azoknál a könyveknél, amiket megfilmesítettek, majd filmes borítóval újra kiadtak, hogy ezzel degradálják és másodrangúvá silányítják az eredeti művet, hiszen az filmtől függetlenül is „működik”: könyvként is megállja a helyét, nem véletlenül lett belőle film. De a filmes borítóval azt sugallják, hogy ez nincs így, a könyv csak a film függeléke: pedig ha egyáltalán felmerül ilyesmi könyv és film között, csakis fordítva lehet igaz.
Az eredeti könyvborítón egy félelmetes fekete-fehér kép szerepelt: a történetben központi szerepet játszó iskolabusz, hóval betemetve. Ehhez képest az én példányomon színesben: ugyanez a busz jó időben, tetején a főszereplőt játszó színész ül, kezében konzervvel. A távolba mered, mélázva, talán kicsit riadtan. Teljesen más hangulata van a két fotónak. Arról nem is beszélve, hogy a filmes borítón szerepel ez a tömör mondat is:„1992 áprilisában egy jómódú amerikai fiatalember stoppal Alaszkába ment, és a Mount McKinleytől északra bevette magát a vadonba. Négy hónappal később vadászok fedezték fel oszlásnak indult tetemét…”Hát kösz szépen, ki se nyitom a könyvet, de már tudom a végét.

Persze az igaz történetek általában ilyenek. Anne Frank naplóját sem azért olvassuk, mert nem tudjuk, hogyan végződik.

Van a könyvön egy idézet a New York Timestól. Az – ellentétben az imént citált mondattal – nagyon megfogott és nemcsak azért, mert nem árul el semmit a történetről, hanem mert egyszerre költői és figyelemfelkeltő összegzését adja a könyvnek: „A sóvárgó emberi lélek szívbe markoló drámája.”Mi után sóvárgott ez a lélek? Miért ment a vadonba ez a fiú? Mit keresett? Mire vágyott?

Kiről is van szó? Chris McCandless 1990-ben lediplomázott kitűnő eredménnyel történelem-antropológia alapképzésen az Emory egyetemen, majd eltűnt szem elől: szülei és húga legközelebb a halálhíre kapcsán hallottak róla, két évvel később. 24 éves volt. Korábban is hajlamos volt kiszakadni a civilizációból, a diplomázás előtti nyarat is a családjától távol, egyedül barangolva töltötte keresztül-kasul Észak-Amerikán – akkor még kocsival és nem gyalogszerrel (ami azért jelentős különbség anyagilag, kényelmileg egyaránt). Ezen a nyáron, rokonoktól értesült arról, hogy az apja kettős életet élt: volt egy másik családja is.A fiú nem balhézott, el se mondta otthon, amit megtudott, de valami eltört benne.Krakauer könyve és később a belőle készült film sem kronológiai sorrendben vezet végig rövid életén.

Kiderül, milyen nagy hatással voltak rá a gyerekkori kirándulások, milyen közel érezte magához a természetet és mennyire távolinak a modern társadalmat. Megtudjuk, mit olvasott (elsősorban Jack Londont), mi hatott a világlátására, miről (és miért arról) írt szakdolgozatot az egyetemen.
Az eltűnése és a halála közti két évben olyan élményekben volt része, mint keveseknek: bejárta stoppal-vonattal egész Észak-Amerikát, Mexikóban is járt, végül Alaszkában indult el élete nagy kalandjára: megkísérelt a vadonban élni. De nem akart meghalni: terve volt, hogy visszatérve könyvet ír tapasztalatairól. Egy érdekes ember izgalmas története – amit végül sajnos mások írtak meg.

Félreértés ne essék: Jon Krakauer nagyon jól ír, néha kimondottan líraiak a leírásai és ez egy alapvetően nem szépírótól, aki ráadásul riportkönyvet írt, nagy szó.(Egy dolgot vetnék a szemére: McCandless történetének mesélése közben több fejezetet is beiktat hasonló sorsú utazókról – többek között saját magáról –, azzal indokolva ezt, hogy így jobban megértjük majd Chris motivációit. Engem zavart ez az össze-vissza ugrálás, sőt, amikor másodszor olvastam a könyvet, ki is hagytam azokat a részeket. Értem a koncepciót, de jobb lett volna máshogy: rövidebben vagy függelékként mutatni be e hasonló karaktereket és életutakat, nem pedig a mű főszövegébe ékelve – az mondjuk szerencsés, hogy legalább külön fejezetekben tette.)

Az igazi mégis az lett volna, ha McCandless saját szavaival mondhatta volna el saját történetét; csakhogy sajnos több olyan hibát is elkövetett, ami végül az életébe került.
Szerintem a legnagyobb baj az volt, hogy egyedül, társtalanul vágott neki ennek a két évnek. Egy társ megóvhatta volna túlzott vakmerőségétől vagy egyszerűen arra sarkallta volna, hogy átgondoltabban készüljön fel veszélyes kalandjára, ami a szabadság helyett végül csak a halált hozta el neki.

A „másik legnagyobb” ballépése pedig, hogy bár ahol járt, mindenhol barátságokat kötött (később a könyv szerzőjének is nagy szeretettel beszéltek róla ezek az alkalmi ismerősök), ezeket később levelek útján ápolta ugyan, de sehol nem volt maradása. Sem Dél-Dakotában, ahol kétszer is járt mezőgazdasági munkát végezni aratáskor és az egész közösség a szívébe zárta, sem egy hippi kommunában, ahol könyvet árult és szintén mindenki nagyon megkedvelte. Társasági ember volt, mindenkivel megtalálta a hangot, mégis magányra vágyott.
Később, alaszkai útja előtt nem sokkal egy idős emberrel is összebarátkozott, aki egyenesen unokájává akarta fogadni. Ő azonban, annak ellenére, hogy a maguk módján mind fontosak voltak számára, hátrahagyva minden barátját, egyedül vágott neki a vadonnak, ahol sajnos túl későn döbbent rá: „a boldogság csak akkor igazi, ha megosztjuk másokkal”. Talán ez a története fő tanulsága.

A könyvet olvasva sem értettem: miért nem maradt a gazdaságnál? Miért nem maradt a kommunánál? Két közösség, ami befogadta, megszerette és ez kölcsönös is volt. Mindkét helyen boldog lehetett volna, vadonbeli hónapjaiban (hiszen több mint száz napot túlélt csak arra hagyatkozva, amit zsákmányolt és ez mindenképpen elismerésre méltó) mind a film, mind a könyv alapján csak nagyon az elején tűnt boldognak: amikor még voltak illúziói.

Olyan történet ez, ami bárkit megérinthet, aki szereti a természetet és fogékony a szabadságra, esetleg néha taszítja a modern társadalom. De a könyvet olvasva végig ott a figyelmeztetés, amit nem árt meghallani: csak módjával feszegessük saját határainkat. Emlékszem, amikor 15 évesen kivettem a könyvtárból Kerouac Úton-ját, megrémültek otthon: attól féltek, akkora hatással lesz rám, hogy a végén én is felcsapok csavargónak. Megnyugtatásul közlöm: még a könyvet sem bírtam végigolvasni, unalmasnak találtam, nemhogy bármire is inspirált volna. Chris McCandless történetét viszont annak ellenére felemelőnek tartom, hogy szomorú a végkicsengése – mégsem merészkedtem tovább a pomázi és pilisi hegyeknél.(Ha valaha megtenném, biztos nem egyedül mennék: nemcsak a boldogságot kell megosztani másokkal ahhoz, hogy valódi legyen, de az élményeket is. Társas lények vagyunk, nem véletlenül.)

Azonban amiatt a két év miatt, amit utazással töltött az eltűnése és Alaszka között, mi tagadás, irigykedem rá, mert olyan élményekben lehetett része, mint keveseknek. Igaz, olyan árat kellett fizetnie érte, ami viszont egész biztosan nem érte meg. Egy dologra azóta is keresem a választ, mert se a könyv, se a film nem tudott felelni rá és ebből a szempontból Chris McCandless egy örök rejtély marad: mi után sóvároghatott ez a szívbe markolóan emberi lélek és és vajon végül megtalálta-e?