Jó esetben a film hatására sokan elolvassák majd.
A történet alapszituációja a korai húszas éveiben járó Mae körül bonyolódik, aki bekerül álmai állásába a Kör nevű óriáscégnél. A vállalat ebben a dátummal nem meghatározott, de érezhetően közeli jövőben (hiszen minden annyira hasonlít korunkhoz) az internetes kommunikáció fő csatornája, a közösségi média fellegvára (nehéz nem meglátni a párhuzamokat valódi világunk Facebookjával), amit három titokzatos ember irányít:
Ty, az introvertált ifjú zseni, aki az eredeti ötlet kitalálója és csak videóüzenetben jelentkezik, személyesen sosem látni (mint valami bujkáló terroristavezér...); Eamonn, aki a vállalat arcaként jelenik meg, jóságos nagybácsi-karakter, akinek mindenkihez van egy kedves szava és Stenton, szintén idősebb úr, de az élvhajhász kemény kapitalista vonalról, aki a háttérből irányít, szigorúan a gazdasági szempontok figyelembevételével (és igazából minden mást figyelmen kívül hagyva).
Mae a legjobb barátnője, Annie révén került be a céghez, ahol több, mint tízezer munkatárs dolgozik és ahová mindenki más (vagyis a világ „Körön kívüli” része) is szeretne bekerülni. Annie az ún. Negyvenek Bandájába tartozik, ami a Kör negyven legfontosabb munkatársát jelöli, az abszolút belső kört, legalábbis a Ty-Eamonn-Stenton „szentháromság” után. Mae viszont kezdetben csak egy az újoncok között az Ügyfélkapcsolat-osztályon és naphosszat más dolga sincs, mint a bejövő kérdések megválaszolása. Többször is kioktatják, hogy nem elég nyitott, nem elég szociális, hiszen a Kör világában a munka nem ér véget a tényleges munkaidővel.
Egymást érik a programok abban a minivárosban, ahol a cég központja mellett szállást is biztosítanak a dolgozóknak a lehető legmodernebb környezetben.
Ugyan szabadon választható, hogy valaki az egész életét ebben a burokban akarja-e élni, Mae végül úgy dönt, beköltözik, mert egyszerűbb így, meg kényelmesebb is. Ekkortól kezdi egyre jobban elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal – illetve inkább a valósággal. A külvilággal nagyon is kapcsolatban marad, hiszen ő lesz az első a cég munkatársai közül, aki vállalja a Teljes Átláthatóságnak nevezett programot: egy a nyakában lógó kis kamerát, amelyik minden ébren töltött pillanatában élő képet közvetít mindarról, ami vele történik – kivéve persze, ha mosdóba kell mennie: három percig elfordíthatja a kamerát és kikapcsolhatja a hangot. Ez persze, minél sűrűbbé és krízistelibbé válik az élete, annál inkább kapóra jön neki.
Csak így tud négyszemközt beszélgetni bárkivel és erre szüksége is lesz, bár ez sem segít azon, hogy egyre jobban elmérgesedjen kapcsolata egykori mentorával, Annie-val, aki egyre féltékenyebb rá. Mae, miután elvállalta az átláthatóságot, viharos sebességgel került a kétezer legfontosabb munkatárs közül (bár oda is igen embertpróbáló volt bekerülnie) a Negyvenek Bandájába, sőt igazság szerint ő lett a negyedik legfontosabb ember a cégben: szó szerint az egész világ számára vált a cég arcává, milliók kezdték el figyelni minden mozdulatát. Viharos sebességgel hagyta le Annie-t is és ez életükben először történt meg. Korábban mindig mindenben Annie volt a jobb – Mae ennek a fölénynek a felismerésétől (hogy itt „Mucsáról” elszármazott létére fontosabbá vált és többet ért és érhet el, mint a nagyképű kékvér Annie) szinte vérszemet kap, egyre inkább elemébe jön.
Mae ötli ki a cég hármas jelszavát is, ami annak egész ideológiáját magába sűríti: „A titok hazugság, a megosztás törődés, a félrevonulás lopás.”
Nemcsak ez a hármas jelmondat emlékeztet az 1984-ben megjelenő jelmondatokra, de az is, ahogyan a múlthoz viszonyulnak a történetben. Abban, ahogy fel akarják térképezni a múltat is, végképp az orwelli világ réme sejlik fel, ahol az egyik jelmondta így szólt: „Aki uralja a múltat, uralja a jövőt; Aki uralja a jelent, uralja a múltat is.”
Ennek a mentalitásnak esik áldozatául Annie, aki Mae-vel versenyezve szintén elsőként vállal fel valamit: kísérleti nyúl lesz a Kör „Tökéletes Múlt” fantázianevű programjában, csakhogy a kísérlet a nevére rácáfolva nagyon rosszul sikerül: Annie annyira belelovalja magát a múltfeltárásba (egyrészt a kíváncsiságtól, másrészt Mae túlszárnyalásának vágyától hajtva) és családja közeli-távoli múltjában annyi szörnyűséggel szembesül, hogy idegösszeroppanással kórházba kerül. Addigra Mae már többszörösen is megfizette a hírnév és a befolyásossá válás árát – anélkül, hogy igazából észrevette volna. Ez a legdöbbenetesebb a könyvben: a jellemfejlődés hiánya. A történet során Mae sokszor elbizonytalanodik önmagában – de a cégében soha. Abban a cégben, ami egyre nagyobbra tör. Kamerái mindenhol ott vannak, mindent látnak. Eleinte csak a strandokon, köztereken, később már az emberek otthonaiban is. Persze végig ki hangsúlyozzák, hogy semmi nem kötelező és, hogy ez mind az emberek védelmét szolgálja – de az, hogy mi a koncepció vagy inkább az ideológiai álca és mi történik valójában és ahogyan megélik az alanyok, az teljesen más dolog.
Mae akkor sem bizonytalanodik el, amikor véletlenül a nyakában lógó kamerával rányit a szüleire egy intim pillanatban – aminek így az egész világ a tanúja lesz. Persze itt még van benne annyi emberség, hogy Eamonn-hoz, a „jóságos nagybácsihoz” rohan, aki azzal szereli le kétségbeesését, hogy széttárja a karját sajnálkozva: a cég alapszabálya, hogy semmit sem törölnek.
Ami egyszer dokumentálva lett, úgy is marad, mindenki által láthatóan, bármiről is legyen szó – egyébként meg ugyan mi szégyellnivaló volna valami teljesen természetes és mindenki által sejtett dologban, legyen az bármilyen intim is? (Eggers szerencsére nem rágja a szánkba, milyen kifacsart logika ez, de ahogy halad a történet, olvasója egyre inkább rádöbbenhet: igenis szükség van privát szférára, magánéletre. „Még akkor is”, ha egy óriáscég gazdasági érdekeinek ez ellentmond.)
Mae-t az sem gondolkodtatja el, amikor volt barátját, Mercert a halálba hajszolja három drón, melyekből az harsog, hogy „szeretünk, meg akarunk ismerni, a barátaid akarunk lenni” - pedig a srác másra se vágyott, mint kívül maradni a Körön és az általa megtestesített világon – ami egyre inkább a valódi világgá válik, hiszen már a választásokat is a Kör internetes hálózatán keresztül akarnák lefolytatni az emberek lelkesedésétől kísérve: mindenki szavazna, minden szavazat azonnal látszana és az eredmény is egyből a szavazás lezárulta után egyértelmű lenne.
Ahogy a történet halad egyáltalán nem megnyugtató végkifejlete felé, minden annyira magától értetődő benne (sőt, egyre inkább az): nem maradnak ki lépcsőfokok, a következő lépés mindig logikus és következik az előzőből.
Legszimbolikusabb mégis az az epizód, ami nem kapcsolódik szorosan a Kör világához, de sokat elmond annak három meghatározó karakteréről és arról, hogyan reagálnának, ha valami visszafordíthatatlan történne.
A cég központjában a cég vezetői, Mae kamerája és így az egész világ szemei előtt érdekesnek ígérkező kísérlet és mintegy a „békés egymás mellett élést” szimbolizálva egy akváriumba eresztenek különböző mélytengeri élőlényeket - csakhogy közülük az egyik vérengzeni kezd és felfalja az össze többit. (Egy újabb rosszul sikerült kísérlet, amit persze megint - hiszen mindig - ki lehet magyarázni.)
Eamonn, az örök (eléggé naivnak tűnő jóindulatú idealista elszörnyedve nézi a történteket: ő nem gondolta volna, hogy ez lesz a vége. Stenton, akit csak a profit érdekel, rezzenéstelen arccal nézte végig az eseményt, mint aki pont azt látta, amire számított. Ty, aki elefántcsonttornyából kilépve szintén teljes valójában megjelent, megbabonázva, tehetetlenül nézte végig az akváriumbeli vérengzést. Mae pedig, akit ugyan megviselt a látvány, annyira azért nem borult ki, hogy ne közvetítse élő egyenesben a kamerájával.
A történet addigi vonalából következik, hogy ezek a karakterek egy a Kör kiváltotta krízishelyzetben is ugyanígy reagálnának. A legdöbbenetesebb mégis Mae, akiben semmi sem tudja megingatni a minél befolyásosabbá váló, annál szekta-jellegűbbnek tűnő cégében való töretlen hitet.
Még az sem, amikor maga Ty, az egész ötlet „szülőatyja” lép közbe, hogy megállítsa a Kör „teljessé válását”.
Sőt, amikor egykori legjobb barátnője, Annie ideg-összeroppanással kórházba, ott pedig kóma-szerű állapotba kerül, Mae azon háborog magában, miközben Annie agyhullámait figyeli a monitoron, hogy a lány még ebben az állapotban is biztosan gondol valamire és micsoda dolog az, milyen mérhetetlenül önző, hogy ezek a gondolatok csak az övéi: sürgősen tenni kell valamit, ki kell dolgozni egy módszert, hogy „közkinccsé”, mindenki által megismerhetővé és hozzáférhetővé válhassanak...
Dermesztő vízió ez a könyv: a közösségi média 1984-e.
