Iza színházban járt - John Lennon – Hunter Davies (szerk.): Lennon, személyesen - John Lennon levelei és feljegyzései
2017. február 22., szerda 18:55

John Lennon – Hunter Davies (szerk.): Lennon, személyesen - John Lennon levelei és feljegyzései

Értékelés:
(3 szavazat)

Most először olyan könyvről írok, aminek nincs magyar kiadása. Sajnos. Magyar címe és alcíme viszont van, sőt még borítója is – idáig eljutottak. Kár, hogy ilyen hamar feladták. Minden más Lennonnal foglalkozó íráshoz hasonlóan ez is nagyon érdekelt, sőt még jobban, hiszen végső soron saját művéről van szó. Öt évvel a megjelenése után már muszáj volt megvennem (úgy is mondhatnám, mostanra tettem le arról, hogy még valaha kiadnák magyarul).

Az eredeti kiadás 2012-ben került boltokba, melyet igen hamar, 2013-ban követett volna a magyar nyelvű változat – ez a kötet azonban sajnos azóta sem jelent meg. Amikor hírét vettem, hogy kiadják magyarul, egyből előjegyeztettem a kiadónál. Írtam nekik, ők pedig azt válaszolták, „tájékoztatnunk kell, hogy a megjelenés csúszik kicsit”. Aztán teljesen eltűnt az oldalukról minden utalás, mintha soha nem is tervezték volna a kiadását. Amikor évekkel később újabb levélben érdeklődtem, várható még valaha a megjelenése, és ha nem, miért nem – arra már nem is válaszoltak.

Lehet persze mondani, hogy a volt Beatles-tagokkal foglalkozó kiadványok közül hazánkban (és valószínűleg világszinten sincs másképp) milyen felülreprezentált a Lennonnal foglalkozó művek száma, ami igaz is. De hát ez nem véletlen: egyrészt sajnálatosan korai halála nagyobb és érthetőbb okot szolgáltatott életműve értékelésére egykori társaiénál (McCartney és Starr napjainkban is alkot, olyannyira, hogy mindketten új lemezen dolgoznak éppen – egy már lezárult életművet nyilván könnyebb értékelni, mint egy még – szerencsére – bővülőt), másrészt (és ebben a korai halál ugyancsak szerepet játszhatott) a közvélemény őt tartja a legjelentősebb Beatles-tagnak, a feloszlás utáni éveket is beleértve.

Ezzel, elfogult Lennon-rajongóként nem fogok vitatkozni, de gondoljunk csak bele: melyik dal ugrik be egyből volt Beatles-tagtól? Igen, az Imagine – az egyetlen olyan felvétel a szólóéveikből, ami vetekszik a leghíresebb Beatles-dalok ismertségével. A Live and Let Die című McCartney-slágert saját fia is Guns N’ Roses számnak hitte, annyival ismertebb az ő feldolgozásuk, mint Paul eredeti verziója (ami pedig filmzene is volt). Vicces anekdota, de ifjabb McCartney egyenesen megdicsérte apját, milyen menő, hogy feldolgozott egy GN’R-dalt. :) Versenyben van még Harrisontól a My Sweet Lord, aminek apró szépséghibája, hogy a szerző plágiumpert vesztett miatta – szegény Ringo szólókarrierjéből pedig pont semmi sem maradt meg a kollektív emlékezetben, pedig nagyon igyekszik: 19. lemezét veszi fel éppen (összehasonlításképpen: a Beatlesnek, ha minden felvételüket összeszámoljuk, 15 albumnyi zenéje jelent meg aktív évei alatt).

Ezt képezi le a róluk írt könyvek aránya is. Magyarul McCartneyról két, Harrisonról egy, Ringóról pedig nulla darab kötet jelent meg eddig, Lennonról pedig kapásból beugrott öt és ebben még nincsenek benne az írásaiból szemezgető kiadványok. (Nem mintha bánnám, hogy ez az arány egyébként. :))

Ő volt a Beatles legérdekesebb, legösszetettebb személyisége és már igen korán őt tartották a zenekar „filozofikus hajlamú, gondolkodó” tagjának: már a Beatles korai éveiben megjelent két novelláskötete, posztumusz pedig egy harmadik, mely egyetlen, pároldalas önéletrajzát is tartalmazza. (Később a keleti miszticizmussal kacérkodó Harrison is felzárkózott hozzá filozofikus hajlamot és gondolkodói attitűdöt tekintve, bár kicsit „túlzásba vitte”: az indiai vallások egész későbbi életét és gondolkodását meghatározták. Harrison sose írta volna meg az Imagine-t, Lennon pedig semmilyen ideológia követésében sem ment olyan messzire, mint ő: volt egy kialakult világlátása, amiben csak árnyalatnyi változást jelentettek ilyen-olyan vallások és politikai nézetek: hamar ki is ábrándult mindből.)

Ettől függetlenül is hálás feladat egy szerkesztőnek Lennon leveleit sajtó alá rendezni: kimondottan grafomán volt, végigírta egész életét, sőt második fia születése után, bár a közéletből eltűnt, részletes naplót vezetett, mely sajnos máig kiadatlan - persze mindenkit megillet a privát szféra életében és posztumusz egyaránt: ha nem kiadásra szánta, azt tiszteletben kell tartani.

A levelek viszont mások: azáltal, hogy „valakihez” szólnak, nem is lehetnek annyira intimek, hogy közlésük kegyeletsértő volna, hiszen már az eleve egyfajta nyilvánosság, hogy valaki másnak - vagyis nem önmagának - írta őket. Arról nem beszélve (és ezen megdöbbentem), hogy e levélgyűjtemény szinte mindegyik darabja különböző gyűjtőknél van, nagyon ritka az az eset, amikor eredeti tulajdonosa megőrizte a hozzá írt sorokat: anyagi helyzete jelentős javulását hozta magával, ha elárverezte Lennon levelét. Lehet ezért hibáztatni bárkit is?

Egyrészt nem, másrészt azonban nekem kicsit olyan ez, mintha visszaéltek volna Lennon bizalmával, hiszen nem csekket küldött, hanem levelet. Ha tudja, hogy egykor anyagi hasznot húznak majd belőle a címzettek, kevésbé lelkesen levelezett volna, gondolom - és akkor ez a kötet is vékonyabb lenne, amit viszont sajnálnék.

Gyakorlatilag, ha valakinek Lennon-levél van a birtokában, az olyan, mintha megnyerte volna a lottóötöst. De nekem ez más szempontból sem tetszik. Lennon, az ember lefirkantott valamit 1972-ben és az 2017-ben ereklyének számít. Nem azt mondom, hogy nem értem ezt a mechanizmust, azt meg pláne nem mondom, hogy ha a birtokomban lenne egy ilyen fecni, nem tartanám bekeretezve a nappali falán (na, nem azért, hogy felvágjak vele: simán csak magam miatt), de az biztos, hogy Lennon, egy ennyire „két lábbal a földön” típusú sztár nagyon nevetségesnek tartaná ezt a kultuszt és igaza lenne: a zenéje számít, hiszen ő maga is azért ilyen fontos máig és lesz mindig, mert olyan dalokat írt, amiket örökké hallgatni fognak.

Aggályaim nem a könyvnek szólnak, mert az nagyon érdekes. Tele Lennon rajzaival, kézírásos soraival, a valaha írt legelső levelétől, - ami egy 11 évesen, nagynénjének írott képeslap - a halála előtt alig egy órával adott autogramig. Tehát nemcsak szigorú értelemben vett levelek vannak itt, hanem pl. egy-egy bevásárló lista, vagyis csupa olyasmi, ami emberközelbe hozza milliók bálványát – és aki ettől csak még jobban hiányzik.

Nagyon megkapó látni, hogy Lennon milyen őszintén válaszolt akár vadidegen rajongók leveleire is. Az pedig vicces, ahogy néha kiosztott újságírókat egy-egy cikk miatt (teljes joggal egyébként). Sőt, egyszer, évekkel a feloszlás után, Pault is eléggé lehordta, ez az igen hírhedt levél (angolul a rajongók csak „Lennon rant”-ként emlegetik) ugyancsak szerepel itt. Persze, miért is hagyta volna ki a szerkesztő, egyrészt nyilván (és szerencsére) nem akart hamis képet sugározni Johnról, nagyon helyesen hű akart maradni Lennon szelleméhez (és nem csak a pozitív vonásaihoz), másrészt a levél úgyis megjelent még megírásakor valamelyik újságban. Lennon nyílt levélnek szánta (Paul egyik interjújára válaszként), de egyáltalán nem érződik, hogy visszafogta volna magát „csak azért”, mert a nyilvánosság is olvassa majd a gondolatait.

Az egyik legérdekesebb levélből az is kiderül, Lennon milyen barátságosan fordult a fiatal pályatársak felé (ellentétben egyes ex-kollégákkal, bár Ringót mindig nagyon szerette, ahogy Paul és George is: mondhatni ő volt a közös pont köztük még a legviharosabb időkben is és az sem véletlen, hogy az egyetlen feloszlás utáni album, amin mind a négyen szerepeltek, egy Ringo-lemez volt). Egy fiatal zenész írt neki a hetvenes évek elején, tanácsot kérve a híres kollégától: Lennon válaszolt, de sajnos a levél a címzetthez csak 34 évvel később, 2005-ben jutott el. Újabb tíz évre rá a történet egy filmet inspirált: a Danny Collins című mozi főszerepét (a Lennonnal egyébként egyidős) Al Pacino játszotta egy díjnyertes alakítással.

Ha már barátságosság: bár nagyjából képben voltam Lennont illetően, feltűnt, milyen kedves és barátságos a legtöbb levélben (holott a hatvanas években híres volt harapós, szarkasztikus stílusáról) – még azokban is, amiket az apjának írt, habár minden oka meglett volna ingerültnek lenni vele: Alfred Lennon néhány éves korában teljesen eltűnt fia életéből és csak akkor bukkant fel újra, amikor John híres lett – ráadásul akkor is pénzt kérni jött...

Fontos tudni, hogy Hunter Davies szerkesztette a kötetet, az egyetlen hivatalos Beatles-életrajz szerzője (éppenséggel még a feloszlás előtt, a zenekar talán legizgalmasabb korszakában, a Sgt. Pepper és a Fehér Album fémjelezte években írta, sokszor még a stúdióban is ott volt az együttessel), amelyet Lennon később nemes egyszerűséggel csak „lószar”-ként jellemzett, egyszerűen amiatt, mert megjelenésekor az érdekek úgy kívánták, minden rázósabb részt ki kell hagyni belőle. Cikkem tárgyánál viszont nincs ilyen hiányérzet, annak ellenére sem, hogy Yoko írta az előszót, akire azért biztosan „tekintettel kellett lenni” – egyrészt ha valaki, hát ő megvétózhatta volna a kiadást, másrészt hozzá szóló levelek nem szerepelnek benne. Igaz, Yokóval Lennon nem levelezett, hanem telefonáltak, ha épp nem voltak együtt: még abban a másfél évben is, amikor külön éltek, naponta többször felhívták egymást (persze az emberben felmerül, hogy a Beatles '68-as indiai tartózkodása alatt Lennon levélben tartotta a kapcsolatot Yokóval és amíg az ugyanonnan, rajongóknak írt levelek közül szerepel néhány, a Yokohoz írtak közül egyet sem olvashatunk...) Szóval ez a könyv biztos, hogy nem „lószar”.

Az elején van egy kis életrajzi összegzés, később minden levél előtt pár sor a címzettről, Lennonnal való kapcsolatáról, ha szükséges, a levél tartalmáról, amire Lennon válaszolt – mind olyasmi, ami kell az olvasottak megértéséhez, maga a gyűjtemény pedig olyan érzést kelt, mint egy levelekbe írott John Lennon-életrajz, még akkor is, ha nyilván sok minden van, amire nem tér ki, a lényeg - hozzájuk olvasva Davies kiegészítéseit - teljesen kiderül belőle. Úgy is mondhatnám, minden sor hamisítatlan Lennon: a levélfüzérből egy okos, érdekes, intelligens, jó humorú ember képe rajzolódik ki, akinek mindenről volt valami véleménye és rengeteg mondanivalója is maradt még akár dalban, akár szóban, akár levélben.Ez végig nagyon érződik, ő sosem égett ki.

Nagyon nagy veszteség, hogy nem tudhatjuk meg, mit alkotott volna a halála óta eltelt 37 évben.

Megjelent: 138 alkalommal