Iza színházban járt - Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre (könyvajánló)
vasárnap, 29 április 2018 14:24

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre (könyvajánló)

Értékelés:
(6 szavazat)

Azt mondják, egy regénynél nagyon fontos a jó cím. Jelen recenzió tárgyának címével egy színházi előadást hirdető plakáton találkoztam, ugyanis a könyvből színdarabot írtak, amit Őze Áron és Fullajtár Andrea főszereplésével nagy sikerrel be is mutattak, de én sajnos nem láttam, mert mire a kötet kezembe került és elolvastam, levették a műsorról (sokáig játszották, én voltam lassú).


A darab sikerének köszönhető, hogy idén immár másodszor adták ki újra a regényt (nagy örömömre: mióta először olvastam, meg szerettem volna venni, de évek óta beszerezhetetlen volt). Glattauer könyve, amelyre (számomra) nagyon költői címe miatt figyeltem fel, igazi modern regény, ugyanis egy férfi és egy nő (írhatnám röviden, hogy egy szerelmespár, de mint látni fogjuk, ez csak részben fedi a valóságot) e-mailjeiből áll össze: egy gigantikus párbeszéd az egész, leírások nélkül (szöges ellentéte egy másik nagy kedvencemnek, Karinthy Ferenc Epepéjének, ahol pedig egy teljesen párbeszéd-mentes monumentális leírást olvashatunk).

Hiányzik a nem is olyan régi idők „mindentudó elbeszélője”, nincs narráció: amit megtudunk, azt a szereplők mondják el – tehát (ebből a szempontból) olyan ez a regény, mint egy dráma – azt a műnemet pont a leírások hiánya miatt nem tudtam megszeretni soha és zavart az is (mert mindig kizökkentett, nem tudtam belefeledkezni az olvasásba), hogy minden megszólalás elején ott volt az adott szereplő neve nagybetűkkel. E regény esetében nagybetűs nevek helyett minden e-mail (azaz minden „megszólalás”) előtt a küldés időpontját olvashatjuk, ami mindig az előző levélhez van viszonyítva: „öt nappal később”, „másnap”, sőt a modern technikának (ami jelen esetben a párbeszéd közege, az internet) köszönhetően sokszor szerepel olyan is, hogy „fél perc múlva”. A megszólítások „mankójára” viszont szükség van, hogy az olvasó ne veszítse el a fonalat, hiszen sokszor előfordul, hogy a két szereplő valamelyike több e-mailt is küld egymás után – tehát a „megszólalások” nem váltakoznak olyan egyértelműen, mint egy szóbeli párbeszédnél. E levelek a párszavas és a többoldalas terjedelem között váltakoznak, de mindvégig fenntartják a figyelmet.

A szöveg gördülékeny, dinamikus mindenféle sallang nélkül, túlírásnak nyoma sincs – legfeljebb akkor, ha az elmond valami pluszt az adott levél írójáról vagy hozzátesz valamit az aktuális szituációhoz. A történet megmosolyogtatóan banálisan indul: Emmi Rothner, a csípős nyelvű, pörgős stílusú, honlaptervezéssel foglalkozó családanya le szeretné mondani a Like c. pletykamagazin előfizetését, de elüt egy betűt az újság e-mail címében és levele Leo Leike, a kimért, megfontolt agglegény (foglalkozására nézve nyelvész) virtuális postafiókjában landol.  (Vérmérsékletük különbözősége ellenére csupán két év van köztük.)

Egy betűnek köszönhetően ismerkednek meg és végül egy betű hiúsítja meg az első randevút is, noha furcsa – vagy inkább érthető – módon egyik betű sem a nyelvésznek jelent problémát. (Érdekes, ahogy a kapcsolattartásuk módja reflektál a munkájukra, sőt a személyiségükre is: Emmi stílusával, munkájával egyaránt azt a modernséget jelképezi, ami esetükben a virtualitásban, magában az elektronikus levelezésben is megvalósul – és ami miatt ez a történet még 30 évvel ezelőtt is jóformán sci-finek számított volna –, míg Leo habitusa és foglalkozása  azt az állandóságot, ősiséget jelképezi, amit maga az írott nyelv jelent. Magyarán a köztük levő kommunikáció nemcsak az egyes szereplők által írt levelek, de annak közege – az internet – és módja – az írott nyelv – miatt is felosztható Emmi- és Leo-oldalra.)  Eleinte elég döcögősen ugyan, de éveken át tartó levelezés indul közöttük, amely egyre bensőségesebbé válik anélkül, hogy találkoznának vagy akár csak egy képet is látnának egymásról.
 
Hosszú időbe telik, amíg egyáltalán odáig eljutnak, hogy hallják egymás hangját, de azt sem hagyományos módon teszik: nem telefonhívás révén, hanem úgy, hogy rámondják az aktuális e-mailt a másik üzenetrögzítőjére. Az idő itt nagyon fontos tényező: más párok kapcsolata eleve személyes találkozással indul, illetve ha virtuálisan, akkor is hetek alatt eljutnak az első randevúig – amikor már megvan hozzá a szükséges szimpátia és bizalom. (Utóbbira személyes példám is van, többek között ezért fogott meg annyira ez a regény: az első találkozás előtti e-mailek semmihez sem fogható, egyre bensőségesebb hangulata, amikor olyasvalakihez érzi magát egyre közelebb az ember, aki személyes találkozás híján azért még mindig egy idegen – és pont a levelek miatt mégsem az. Egyszerre érdekes, kicsit bizarr, de nagyon bizsergető kombináció.) 

A telő időről és Emmiék extrém lassúságáról egy észak-koreai szerelmespár története is eszembe jut, akik a titkolózás, a ritka személyes találkozások és országuk „nehezítő” körülményei miatt három év együtt járás után fogták meg először egymás kezét és kilenc év után jutottak el az első csókig. De az a koreai pár „legalább” az első és legfontosabb lépést már idejekorán megtette (megismerkedésük hagyományos voltából adódóan is): találkoztak egymással. (Ejha!)

Emmi és Leo esete azért is különleges, sőt inkább különös, mert minél régebb óta tart és minél bensőségesebbé válik, annál jobban félnek attól, hogy kilépjenek a virtualitásból és álomképekből, fantáziából hús-vér valósággá váljanak egymás számára.  Attól tartanak, hogy valamelyikük (akár mindkettőjük) csalódna, ha szemtől szembe látná a másikat, aki az évek alatt ideális lelki társává vált, de talán csak részben illetve csak a leveleiben olyan, amilyennek azok alapján megismerte.  Az idő pedig telik tovább, tulajdonképpen érdemi előrelépés nélkül: bizonytalankodás, szerelem, lángolás és hűvös tárgyilagosság váltja egymást ezeken a lapokon: hol napi 24 (bár sokszor csak párszavas) e-mailt váltanak, hol több hónapos szünetet tartanak, tehát tényleg egyik végletből a másikba esnek. Nehezíti a dolgokat, hogy Emmi hosszú ideig (és persze érthetően) ragaszkodik ahhoz, hogy igenis boldog házasságban él, amit semmiképpen sem akar se elárulni, se feladni – Leót pedig (ugyancsak érthetően) feszélyezi és zavarja, hogy ilyen közel került (ha csak lélekben is) egy férjes asszonyhoz, hiszen így mi értelme? Így minden csak lóg a levegőben közöttük.

Tulajdonképpen egyfajta bravúr, hogy ilyen igazi se vele, se nélküle kapcsolatba keveredtek egymással anélkül, hogy valaha is találkoztak volna. Sokféle szerelmi történetet megírtak már, de mind között a legkülönösebbnek ezt a könyvet tartom: két lelki társ, két boldogtalan szerelmes (ez eddig a lehető legelcsépeltebb klisé minimum Shakespeare óta), akik nemhogy attól fényévekre vannak, hogy egymáséi lehessenek, de éppen emiatt attól is, hogy egyáltalán legyen értelme akár csak egyetlen egyszer találkozniuk. Túl messzire jutottak, túl fontossá váltak egymás számára ahhoz, hogy jelen helyzetükben ne lenne fájdalmas egy randevú, főleg akkor, ha az első – ráadásul tudatosan – egyben az utolsó is volna. Ismeretségük elmélyülése miatt azonban lehetetlen, hogy ne találkozzanak, és ha lezárják is, anélkül zárják le kapcsolatukat, hogy személyesen megismernék egymást.

Az olvasó, ahogy belefeledkezik a levelekbe, néha hajlamos megfeledkezni arról, voltaképp mennyire abszurd ez a szituáció: két ember, akinek plátói szerelme annyira elmélyült találkozás nélkül is, hogy nem tudják eldönteni, mi a rosszabb: ha randiznak vagy ha nem? Bizonyos (illetve sok) szempontból aktuális helyzetükben egyik sem jó ötlet. Ráadásul eddigre Leónak van egy olyan, Emmivel kapcsolatos titka, amit nem fedhet fel a nő előtt. 

A regény végül olyan kétségek között hagyja olvasóját, ami már majdnem felér a két főszereplőt mardosó kétségekhez: ez már önmagában indokolja, hogy ha tetszett a könyv, amikor a végére érünk, egyből legyen kezünk ügyében A hetedik hullám című folytatása is. Szerencsére a szerző érezte, hogy egyszerűen „nem lehet” úgy lezárni egy regényt, ahogy a Gyógyír északi szélre végződik, ezért a két kötet együtt alkot kerek egészet ebből a nem mindennapi szerelmi történetből.

Megjelent: 82 alkalommal
Tovább a kategóriában: « Kötter Tamás: Ikea, vasárnap