Úgyhogy Máraival először komolyabban Bács Ferenc képében és Az emigráns című filmben sikerült találkoznom. Tetszett a film, mégis évek teltek el, sőt öt év egyetem is, mire megint eszembe jutott. Egyszer belepillantottam A gyertyák csonkig égnek filmváltozatába, de arra gondoltam: "Arról szól, hogy két ember dumál egy asztalnál? Komolyan?" Úgyhogy nem néztem végig - ma már persze megnézném. Nemcsak, mert olvastam a könyvet, hanem mert azóta nagy kedvencemmé vált több olyan film is (Tizenkét dühös ember, Köntörfalak), ahol szintén szinte végig csak annyi történik, hogy néhány ember ül és beszélget, mégis többször nézhető, izgalmas filmekről van szó - és ez megint kigyógyított a korlátoltságból.

Két éve ilyenkor pedig jártam egy Márai esten, ami újra és máig tartóan felkeltette érdeklődésem az életmű iránt. Nemrég pedig hallottam egy felvételt, ami Márait, az embert is közelebb hozta hozzám: a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján hallható egy hangos levél, amit a fogadott fiának vett fel az író 1967-ben.

Szimpatikus és valahogy hallatszik rajta, hogy egy kivételesen intelligens ember beszél. Nem azért, mert tisztán artikulál és nem is azért, mert nem "özik". Persze nem tudom, akkor is ezeket gondolnám-e, ha nem tudnám, kit hallok.

Viszont, ami érdekes: úgy fogalmaz, úgy hangzik, mintha nyilvánosan beszélne vagy inkább mintha a rádióban olvasna fel valamit, egyáltalán nem úgy, mint egy privát felvétel a szeretteinek. Ugyanakkor valami lazaság is hallatszik rajta: egy olyan ember hangja, aki teljesen tudatában van annak, hogy mit ér. Önbizalom? Magabiztosság? Valami ilyesmi is kihallatszik ebből a hangból. És nagyon elevennek tűnik, nem tudom úgy hallgatni, mint egy 25 éve halott ember hangját. Annyira eleven, egyszerűen hihetetlen, hogy már nincs. Lehet, hogy a nagy szellemek ilyenek: ez is hallatszik a hangjukon. A frissesség, az, hogy mintha hozzánk szólnának. És hozzánk szólnak a műveik révén biztosan és örökké.

Egyébként, akik közelről ismerték Márait, azt mondták, hogy az emberben nem volt az a hűvös távolságtartás, mint a műveiben: könnyed volt és jó fej és valahogy mintha ezt is hallani lehetne a hangján. Egyáltalán nem egy merev és száraz ember hangja, olyan, mintha a tárgyilagosság és a könnyedség keveredne benne. Olyan embernek tűnik, akivel szívesen meginnék egy sört.
A Szindbádot azért nem olvastam el még, mert Krúdy is kimaradt egyelőre, és egyrészt ha már Márait olvasok, az legyen "igazi" Márai és ne egy Krúdy-utánérzés, másrészt a Krúdy előtt tisztelgő könyv előtt érdemes lenne magától Krúdytól olvasnom valamit. (Borzasztó, mennyi jó könyv van és mennyit nem olvastam még, gondolok bele ilyenkor.) A "Polgár" is legalább két okból maradt ki eddig: egyrészt pár éve megjelent a csonkítatlan, eredeti kiadás, és ha már ilyen szerencsés vagyok, hogy azt olvashatom, azt is fogom, nem pedig a 70 év alatt klasszicizálódott csonkított változatot. Csakhogy akkor már a két folytatásnak tekinthető könyvet, a hasonlóan nagylélegzetű Föld, Föld…-et és a Hallgatni akartam-ot is el kéne olvasnom közvetlenül utána. Viszont ez így egyben 1400 oldal és ez egyelőre elriaszt: én már egy 500 oldalas könyvbe is nagy nekigyürkőzés után szoktam belekezdeni, és ha nem köt le eléggé, 300 oldal után általában feladom. Szóval ambivalens érzéseim vannak: a téma és az író érdekel, a terjedelem visszatart. Igaz, tavaly megpróbálkoztam Az igazi című kisregényével, de kibírhatatlanul modorosnak tartottam, nem sikerült végigolvasni, pedig kimondottan olvasóbarát terjedelmű. De egy csalódás nem tántorít el egy ilyen fontos és szimpatikus szerzőtől.

Aztán tavaly megjelent a Helikon kiadó remek puhafedeles zsebkönyvsorozata, aminek az egyetlen szépséghibája, hogy a könyv egyébként nagyon is kedvező árát a borító elejére és elég ormótlanul nyomtatják rá - egyszerűen nem értem, miért. Viszont már eddig is sok jó és érdekes könyv jelent meg a sorozatban Kafkától Szerb Antalig. Többek között A gyertyák csonkig égnek is - nagy előnye a sorozatnak, hogy a legváratlanabb helyeken lehet beleütközni: újságosnál, élelmiszerboltban, tehát olyan helyeken, ahol könyveket egyébként alig vagy egyáltalán nem árulnak. Olyan szerepet tölt be most ez a sorozat, mint régen az Olcsó könyvtár könyvei: minőségi művek bárki számára elérhető áron.
Csakis üdvözölni lehet ezt a kezdeményezést.

Egy nap bementem a boltba tejért és kenyérért, átböngésztem az újságokat és megláttam a sorozat néhány kötetét, többek közt ezt a Márai-könyvet is. Talán mondanom se kell, így alakult a bevásárlás: tej, kenyér és Márai. Mondom, nagyon jó, hogy van ez a sorozat és, hogy sok olyan helyen is elérhető, ahol más könyv csak elvétve kapható.

Márai legismertebb művének alaphelyzete egy szerelmi háromszöggel terhelt barátság története.

A gazdag családból származó Henrik, aki a társadalmi konvenciók szerint éli életét, s a katonai ranglétrán tábornoki rangig vitte; a felesége, Krisztina (akiről szinte semmi sem derül ki) és Konrád, a legjobb barát, aki teljes ellentéte Henriknek: magányos típus, világcsavargó, a zene szerelmese, akit idegenül szemlél a világ és viszont, aki egyszerre beszél lekicsinylően a társadalomról és sóvárog utána. Negyvenegy év és az asszony halála után találkoznak újra egy vacsorára Henrik kastélyában, mert utóbbi választ vár néhány kérdésére. (Ott bicsaklik meg picit a hitelesség, hogy amikor Konrád az egyik kérdésre azt feleli, hogy erre nem válaszol, Henrik egyből beletörődik - holott 41 éve várja, hogy választ kapjon rá…)

"Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít, mit mond közben, milyen szavakkal és érzésekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacsul intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy? mit akartál igazán? mit tudtál igazán? mihez voltál hűséges és hűtlen? mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva? Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon, de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel."

Márai nem volt hívő és így különösen figyelemre méltó ez a gondolatsor: az ember egész életével felel ezekre a kérdésekre - önmaga előtt. És ez sokkal súlyosabb dolog annál, mint számot adni róla valaki másnak.
A regény csak úgy hemzseg az idézetes könyvbe való, nagyon igaz és találó, szinte szlogenszerű gondolatoktól. Őket olvasva egyből megértettem, mitől olyan népszerűek a különböző tematikájú Márai-idézetgyűjtemények: élet-, kapcsolat- és személyiségtípusok lényegét volt képes egy-egy mondatba sűríteni - és szerintem pontosabb és élesebb megfigyelő volt, mint nagy példaképe, a szintén kiemelkedő lélektani leírásokat fogalmazó Kosztolányi, akinek a stílusára nagyon erősen emlékeztet Márai ezeknél a leírásoknál.

A Konrád kapcsán írottakat akár Kosztolányi is írhatta volna Esti Kornélról: "Lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk, ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk." Szíven ütnek, ahogy ezek a sorok is: "El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük."

A könyv olvasása közben (de nem csak az ilyen leírások miatt) egyre kevésbé tudtam elhessegetni azt a gondolatot, hogy jó pár párhuzam fedezhető fel az Esti Kornél első fejezetében leírtakkal.

Ugyanúgy két legjobb barátról van szó, akik mintha egy személyiség jó és rossz oldalát reprezentálnák. Kosztolányinál az író karaktere a társadalomba betagozódó, konvenciók szorításában élő polgár, melynek Márai művében Henrik karaktere feleltethető meg. Nála Konrád az a világtól elidegenedett világcsavargó, aki egyszerre megveti a társadalmat és sóvárog az emberek (és az emberek elismerése) után - ugyanúgy, mint Kornél Kosztolányinál. A két név összecsengése (Kornél és Konrád) sem biztos, hogy véletlen.

Ráadásul a két barát mindkét műben hosszú idő után és váratlanul találkozik, mindkét esetben a társadalmon kívüli lázadó keresi fel a társadalmi ranglétrán magasra jutott polgárt és nem fordítva.
A tábornokot ugyanúgy felkavarja a látogatás, mint az írót és arra sarkallja őket, hogy egész addigi életüket végiggondolják e barátság tükrében. Bár a két mű között a különbségek számosak (az egyik lazán kapcsolódó novellák füzére, a másik koherens kisregény), szerintem a párhuzamok is figyelemreméltók.

Van egy döbbenetes jelenet a regényben, ami engem Julio Cortázar stílusára emlékeztetett (aki azonban nyilvánvalóan nem lehetett hatással rá).

Egy hajnali vadászat. Látótávolságon belül három alak áll. Egy szarvas, ami érzékeli a rá leselkedő veszélyt, feszülten figyel, de nem tudja, merről és milyen természetű veszély várható. Henrik, a szenvedélyes vadász áll középen, arccal a szarvas felé és… és egyszer csak halk kattanást hall, egy fegyver kibiztosításának hangját. A szarvast nézi, nem mozdul, de pontosan tudja, hogy a fegyver Konrád kezében van, anélkül, hogy odapillantana, tudja, hogy hol áll Konrád és azt is, hogy onnan nem célozhat a szarvasra, nem is a szarvasra céloz, hanem rá. Konrád elutazásának reggelén történik ez, 41 évig utolsó találkozásukon. Egy dermesztő jelenet zseniális leírása. 

Ezzel egyenrangú az a rész, amikor Henrik megindokolja, miért is nem lőtte, lőhette le Konrád azon a hajnalon. Pengeéles logikával sorolja az okokat, lehetetlen belekötni. Ha csak ebből a két részből állna az egész regény, már akkor is zseniális volna a szöveg.

Itt is kifejtésre kerül egy nagyon érdekes gondolat: "A bűn nem a cselekedet, hanem a szándék."
Konrád bűnösebb azért, mert meg akarta ölni, mint amennyire ártatlan azért, mert nem ölte meg.

Ha a szarvast akarja lelőni, de a barátját találja el, felmentik, mert nem szándékos volt, de ha, bár szándékában állt, mégsem lőtte le, bűnösebb a szándék miatt. Szóval, ha ártani akar neki, de nem árt: bűnös. Ha nem akar ártani neki, de árt: nem bűnös. Márai logikájáért Dosztojevszkij is odalenne: bűn és bűnhődés egy kis csavarral. :) Még egy ilyen egyértelműnek tűnő dolog is lehet teljesen relatív.

Talán itt is kiérezhető Márai ateizmusa: az eredendő bűnnek is ellentmond, hogy a szándék (megléte) számít igazán és nem a tett.

E.T.A. Hoffmannról és Csáth Gézáról is azt tartják, nagyon érzékletesen írtak a zenéről. Márai is, de én ezzel is csak e könyv olvastán szembesültem. Mint mindig, most is tökéletes megfigyelő: megragadja a zene "misztériumának" lényegét: "Konrád mindig elsápadt, ha zenét hallott. Mindenféle zene, a legközönségesebb is, oly közelről érintette, mint egy testi támadás. Elsápadt, szája remegni kezdett. Valamit mondott neki a zene, amit a többiek nem érthettek. Valószínűleg nem értelméhez szóltak a dallamok. A fegyelem, amelyben élt, nevelkedett, amelynek árán rangot szerzett a világban, amelyet önként vállalt, mint a hívő a büntetést és a vezeklést, ilyen pillanatokban meglazult, mintha a görcsös, merev tartás engedne testében. (…) Egész testével hallotta a zenét, oly szomjasan, ahogy az elítélt figyelhet börtönében távoli léptek, zörejére, melyek talán a menekülés hírét hozzák. Ilyenkor nem hallotta, ha szóltak hozzá. A zene felbontotta körülötte a világot, pillanatokra megváltoztatta a mesterséges megegyezés törvényeit, ilyen pillanatokban Konrád nem volt katona. (…) Mintha minden megmozdult volna a szobában. (…) Mintha a zene lázadása felemelte volna a bútorokat, mintha a súlyos selyemfüggönyöket meglobogtatná egy erő az ablak mögött, mintha minden, amit az emberi szívek eltemettek, ami kocsonyás és avas, élni kezdene, mintha minden ember szívében lappangana egy halálos ütem, amely az élet egy pillanatában végzetes erővel kezd dobogni. Megértették az udvarias hallgatók, hogy a zene veszélyes. (…) A "polonéz-fantázia" csak ürügy volt, hogy elszabaduljanak az erők a világban, melyek megmozgatnak és felrobbantanak mindent, amit az emberi rend olyan gondosan rejteget."

A regényből kiderül, hogy a zene és általában a művészet szeretete nemcsak összeköt másokkal, de el is választ tőlük. Korábban úgy gondoltam rá, mint közösségteremtő erőre, de mint látjuk, el is magányosíthat azzal, hogy kiragad a szürke hétköznapokból és ablakot nyit egy világra, ahová azoknak nincs betekintésük, akiket a művészetek hidegen hagynak - ettől szegényebb az életük, akár észreveszik, akár nem. Konrádot, Krisztinát, Henrik anyját összeköti, Henrik apját és Henriket elválasztja tőlük.

Továbbra is azt mondom, döbbenetes könyv ez. Egy életre elég gondolkodnivalót sűrített bele alig 170 oldalba. Ez már szinte költészet, hiába, hogy próza: "Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot."

Azt pedig álmomban nem gondoltam volna, hogy egy Márai regényből értem meg azt, amit olyan régóta érzek a jelenlegi hatalomban: "Mi volt e hatalom értelme? Minden emberi hatalomban van egy kevés finom és alig érezhető megvetés azok iránt, akik fölött uralkodunk. Emberi lelkek fölött csak akkor tudunk teljesen uralkodni, ha megismerjük, megértjük és nagyon tapintatosan megvetjük azokat, akik kénytelenek megadni magukat." A megvetés amiatt, hogy akin uralkodnak, annyira gyenge, hogy hagyja ezt, ahelyett, hogy ő uralkodna rajtuk… (Talán az önmegvetés is benne van: ha ilyen alakoknak engedik, hogy igába hajtsák őket, hogyan is lehetne őket becsülni?)

Még egy várost is le tud írni és vonzóvá tud tenni a zenéhez kapcsolva: "- Bécs - mondja. - Tudod, ez volt számomra a hangvilla a világban. Kimondani ezt a szót - Bécs -, annyi volt, mint megszólaltatni egy hangvillát, s aztán figyelni, mit hall ebből a hangból a másik, akivel éppen beszéltem. Így vizsgáztattam az embereket. Aki nem tudott felelni, nem volt az én emberem. Mert Bécs nemcsak város volt, hanem egy hang, amelyet vagy hall az ember lelkében, örökké, vagy nem. Ez volt a legszebb életemben. Szegény voltam, de nem voltam egyedül, mert volt egy barátom. S Bécs is olyan volt, mint egy barát."

Nemcsak akkor zseniális, amikor kijelent dolgokat. A kérdései is a lényeget járják körül: "Mi a hűség, mit várunk attól, akit szeretünk? Öreg vagyok, sokat gondolkoztam ezen is. Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?"

Számolatlanul idézhetnék még, legalább a könyv fele érdemes lenne rá: "Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik."

Túl sokat jelent ez a könyv, túl összetett ahhoz, hogy koncentrált kritikát tudnék írni róla és túl ismert is ahhoz, hogy szükség lenne egy hagyományos értelemben vett ismertetésre. Úgy érzem, tökéletes bevezetés Márai világába, méltán vált ennyire ismertté és arra is újra rádöbbentett, miért szépirodalmat olvasok a lektűrök helyett: mert gazdagodom tőle és elgondolkodtat magamról és a világról egyaránt. Minden igazán értékes irodalom ezt teszi. Olvassatok Márait.