Iza színházban járt - Philip K. Dick: Figyel az ég
szerda, 15 június 2016 21:27

Philip K. Dick: Figyel az ég

Értékelés:
(4 szavazat)

Philip K. Dick nevével először a Metal Hammer c. rockmagazin könyvajánlóiban találkoztam. Jó tíz éve még havi szinten vettem a lapot (ma már komplett évfolyamok is kimaradnak) és a nevezett rovatban akkoriban nagyon sűrűn bukkantak fel művei, ugyanis az Agave Kiadó elég gyors egymásutánban jelentette meg őket. Negyven körül van a regényei száma, mára az életmű java (mennyiségi és minőségi értelemben is) elérhető magyarul. Azok a könyvajánlók nagyon felkeltették az érdeklődésem, mert csavaros gondolkodású, szerteágazó érdeklődésű és nagy műveltségű szerzőt sejtettek ­- ez a kombináció engem mindig érdekelt.



Egy bökkenő volt csak: maga a műfaj, amiben PKD alkotott, ugyanis az egyik (ha nem a) legjelentősebb sci-fi szerzőről van szó: amennyire alulértékelték életében, épp annyira nagy hatása van az utókorra: halála után több, mint 30 évvel is folyamatosan inspirálja a popkultúrát, olvasottsága generációkon átívelő, jóformán évente készül film valamelyik írásából (sajnos általában elég lazán kezelik a műveket). Szóval sci-fi, ráadásul egy mélyen vallásos szerzőtől, akit formabontó módon az isteni természet mibenléte foglalkoztat leginkább. Elég nehezen állhatna tőlem ennél távolabb: egyesek egyenesen teológiai sci-finek nevezik a stílusát. Valahogy mégis megfogott, ráadásul olyannyira, hogy az egyik kedvenc szerzőm lett. Vagy tíz könyvét olvastam már (egy szerzőtől ez abszolút rekord nálam), amik közül legalább három nagy kedvencem lett (de persze a többi is tetszett).

Ez a kedvenc könyvem tőle és azon három könyv egyike (a Calvino és egy Saramago mellett), amit úgy nagyjából öt évig hajkurásztam, mire meg is tudtam szerezni: a Calvino-könyvhöz hasonlóan végre megkegyelmezett a kiadó és megjelent újra (sokkal jobb borítóval, mint elsőre: zseniális és hátborzongató a dizájnja).

Milyen is ez a regény? Sci-fi egy kis csavarral, mint minden PKD.
Úgy is mondhatnám, pont annyi sci-fi van benne, amennyit még tudok tolerálni: se űrlények, se lézerkard, se háborúzó csillagok, se valami fiktív jövőbe helyezett, talán soha el nem jövő technikai fejlettség. Átlagos világ, átlagos városok, hétköznapi emberek. Egy hihető, reális világ. Aztán, ahogy halad előre a sztori, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valami nagyon nem stimmel, majd fokozatosan arra is rádöbbenünk, micsoda.
A regénynek egyébként van egy nagy előnye Dick későbbi műveivel szemben: pozitív a végkicsengése, ott van benne a remény.

Itt az ’50-es évek Amerikájának hidegháborús légkörével súlyosbított paranoiás mindennapjaiban járunk (tehát a mű születése idején), ahol a főszereplő, Jack Hamilton mérnök feleségét, Marshát illegális kommunista tevékenységgel vádolják. Ez a McCarthy-érában nagyon súlyos vádnak számít, ráadásul Hamiltont ennek ürügyén felfüggesztik állásából, amíg „megoldást nem talál a problémára”: egy kommunistagyanús feleséggel biztonsági kockázatnak tartják a Kaliforniai Védelmi Laboratóriumban.

A bejelentés után nyolcadmagával azért még elmegy egy új műszer tesztelésére (protonsugár-deflektor: nem derül ki, mi ez, de nincs is jelentősége a történet szempontjából, maradjunk annyiban, hogy ez a „sci-fi szál”), ami persze rosszul sikerül: a műszer a beüzemeléskor meghibásodik és óriási sugárzás éri a rámpáján állókat.

Amikor Jack és Marsha magához tér a kórházban, körülöttük minden pont olyan, mint azelőtt. Aztán szép lassan kiderül, ez csak látszólag van így: fizikai értelemben minden ugyanolyan, a változás belül ment végbe, a világ lényegét érinti és így csak még ijesztőbb, hogy nincsen látszata. Nekik és hat társuknak (akik között a fő kapocs, hogy mind a rámpán álltak a baleset idején) nyolc világot (valóságot?) kell végigjárniuk, mire „visszatalálnak” az „eredetibe”. Ugyanis mindig egyikük „világába” kerülnek és itt jön a dicki csavar a történetben: olyan lesz a világ, ahogy az adott ember felfogja, amilyennek látja és ahogyan megéli – bizonyos szempontból amilyennek szeretné. Mindegyikük a saját világa istene (mindenható ugyan, de nem halhatatlan: ha az volna, örökre az első világ foglyai lennének és esélyük se lenne visszatérni a valóságba), bár ez csak fokozatosan lesz egyértelmű számukra.

A korlátolt bigott vallásos világában a geocentrikus világkép nem egyszerűen egy középkori felfogás, hanem maga a valóság: gigantikus Föld körül kering a satnya Nap. A frigid molett hölgy világában nemcsak szexualitás nincs, de nemi szervek sem. Az üldözési mániás fiatalasszony világában járva Dickhez méltóan bizarr módokon maga a ház tör lakói életére.
Minden világból csak úgy tudnak szabadulni, ha miután rájöttek, melyikük világában vannak, megölik az épp aktuális „istent”, aki persze, ha megneszeli a tervet, mindenhatóságára alapozva igyekszik meghiúsítani – hiszen az az érdeke, hogy a saját világa maradjon a valóság. Nemcsak, hogy nincs könnyű dolguk, de amikor átkerülnek egy újabb világba, eleinte visszasírják az eggyel korábbit. (Akit megölnek, csak a saját világában hal meg egyébként: a következőben –amit eleinte mindig valóságnak hisznek,- újra ott van velük – ne akadjunk fenn ezen, hisz mégiscsak sci-fit olvasunk, nem realista regényt. :)

Az alig 230 oldalas könyv villámsebességgel olvastatja magát nemcsak a jó fordítás, az író tehetsége (mondjuk ki: zsenialitása), de a pörgős történet miatt is. Tökéletes kombináció. Talán az utolsó 30 oldal laposabb egy kicsit, de csakis az előző 200-hoz mérve – ugyanis amellett, hogy illik a regénybe, inkább kommunistaellenes propaganda, mint irodalom – talán ez volt az ára annak, hogy a mű ne maradjon továbbra is fiókban? Viszont itt legalább kiderül, hogy az igazi kommunista nem is Marsha, hanem pont, aki megvádolta, ezzel a történet igazságot szolgáltat a házaspárnak végül.

A könyv az abszurd és a tragikum mellett még némi jellegzetesen dicki humort is felcsillant: az egyik világban, amikor a csapat rájön, hogy a kocsmai csokiautomata valójában „csodaalapon” működik (egy-egy mintacsoki van csak benne, az osztódik kívánság szerinti mennyiségben), kicsit megbuherálják és végtelen mennyiségű brandyt fakasztanak belőle. :)

Egyébként minden szórakoztatás mellett a könyv alapötlete mélyen elgondolkodtató: mi lenne, ha olyan világban élhetnénk (illetve kéne élnünk kollektíven), amilyenben akarnánk (illetve az egyes ember akarna)? Mi lenne, ha mindenki olyannak látná és élné meg a világot, amilyennek mi magunk? Az adott ember számára az volna az ideális világ (bár mondjuk egy paranoiásnak ideális, ha minden félelme megelevenedik? Bizonyos szempontból persze, hiszen őt igazolja), de lehet, hogy mindenki más menekülne belőle. Egyébként létezik ilyen: a diktatúrák az egyes ember világképét, nézeteit, „valóságát” erőltetik rá mindenkire: így lesz olyan a „világ”, amilyennek ők megélik és ahogy felfogják.

Teológiai sci-fi? Szerintem „a gondolkodó ember sci-fije” találóbb.
Az átlag sci-fi rajongó számára túl elvont, túl sűrű lehet, egy hívő számára talán még blaszfémikus is Dick írói világa, de aki hozzám hasonlóan egyik táborba sem tartozik, viszont szereti, ha a szórakoztatás mellett el is gondolkodtatják (általában a világról, a valóságról, néha önmagáról is), annak nagyon ajánlom ezt a könyvet.

      

Megjelent: 1255 alkalommal