Iza színházban járt - Nick Hornby: A Meztelen Juliet
péntek, 05 augusztus 2016 16:01

Nick Hornby: A Meztelen Juliet

Értékelés:
(4 szavazat)


Mielőtt férfitársaim örülni kezdenének, ki kell, hogy ábrándítsam őket: ez nem egy erotikus regény, több köze van a Beatles Let It Be albumához, mint D. H. Lawrence-hez, a könyv címét ugyanis az 1970-ben megjelent nagylemez 2003-ban napvilágot látott produceri sallangoktól mentes változatának címe (Let It Be… Naked) inspirálta. Nem véletlenül, hiszen a történet középpontjában szintén egy ilyen régi-új nagylemez áll: a rég visszavonult, kultikus rocksztár Tucker Crowe Juliet című főművének egygitáros, eredeti felvételeit tartalmazó Juliet, Naked (tehát A Meztelen Juliet). Igaz, a könyv címe akár az is lehetne, A rajongás természetrajza.

Vannak könyvek, amik pontosan bemutatják belülről, milyen is fanatikusan rajongani valakiért, valamiért (Takács Vilmos A Guns N’ Roses és én című könyve jó példa erre), ez a könyv azonban sok iróniával és némi távolságtartással külső nézőpontból teszi ugyanezt – iróniával, de sosem gúnyosan, inkább megértően. Nem csoda, hiszen a szerző komplett könyvet szentelt kedvenc dalainak 31 dal címmel és életművét egyébként is keresztül-kasul átjárja a zenerajongás: Pop, csajok, satöbbi című leghíresebb könyve már a címében sem rejti ezt véka alá (angol eredetiben még kevésbé: High Fidelity), egy másik regénye, ami miatt felfigyeltem rá (Egy fiúról) egy Nirvana dalcímet parafrazeál, legújabb kötete pedig (Vicces lány) a zenével teljesen átitatott ’60-as években játszódik. Hogy is tudna ez az író gunyorosan írni a zeneszeretetről? Főleg, hogy maga is szenvedélyesen szereti a zenét.
Sajnos túl sok példa van rá (bár egyetlen is sok lenne), hogyan csaphat át e szenvedélyes szeretet megszállottságba, majd őrületbe: a már említett Beatles kapcsán eszünkbe juthat John Lennon tragikus halála, mely megrendítő mementóként szolgál a túlzásba vitt rajongásra…

Stephen King tollából a rajongás őrületté fajulásáról is született regény Tortúra címmel, de jelen könyv nem jut el eddig, sokkal könnyedebb a hangulat.

A Meztelen Juliet főszereplője, Duncan amolyan kedves őrült. Nem is őrült: bolond inkább vagy csak hóbortos, bár rajongása már tényleg egészségtelen mértékű, de Hornby stílusa nem hagyja, hogy ebbe bármi tragikusat, akár fenyegetőt lássunk: sokkal inkább komikusnak hat, mint bármi másnak.

Duncan középkorú gimnáziumi tanár, rajongásának tárgya pedig Tucker Crowe, az évtizedek óta visszavonult rocklegenda, aki persze a könyv többi szereplőjéhez hasonlóan fiktív személy, de Hornby annyira élethűre írta meg (még egy Tucker Crow-ról szóló Wikipédia-szócikk is szerepel a kötetben), hogy az ember szinte egyből rákeres a Google-ban: nem lehet, hogy valós személyről van szó?
Többek között ebben rejlik Hornby zsenialitása: igazán élőek a karakterei.

Duncan amúgy nem gondolja, hogy eltúlozná a rajongást: igaz, hogy könyvet írt, konferenciát szervezett és honlapot hozott létre bálványáról, hogy a hozzá hasonlóknak lehessen hol rajongani, de attól még…
Azt sem tartja furcsának, hogy képes elzarándokolni Amerikába csak azért, hogy lefotóztathassa magát egy nyilvános vécénél, ahol „valami történt” Tucker Crowe-val: más emberként jött ki a toalettről, lemondta minden további koncertjét, azóta se egy új dal, se egy új lemez és ennek már több, mint húsz éve.

Jól érezhető a maró irónia: egy vécé, mint kultikus poptörténeti helyszín (nem épp egy Abbey Road…) – és a rajongók, akik bármilyen jelentéktelen helynek óriási jelentőséget tudnak tulajdonítani, ha ez szükséges egy elmélet alátámasztásához (Lennon jól ki is figurázta ezt a „minden valami titkos jel” mentalitást a Glass Onion című Beatles-dalban).

A könyv eleve ezzel a vécés nagyjelenettel nyit, ami így nem is lehetne ennél hangsúlyosabb.

Duncan már 15 éve él együtt barátnőjével, Annie-val egy álmos tengerparti angol kisvárosban, Gooleness-ben, ahol olyannyira nem történik semmi, hogy a múzeum, ahol a lány dolgozik, új kiállítását aköré akarja szervezni, hogy 1964-ben fellépett a városban a Rolling Stones és erről a polgármesternek maradt egy plakátja...

Annie-t épp a vécékaland gondolkodtatja el: mi van köztük egyáltalán (szerelem már biztos nem), fontos-e még Duncannek és a nagy Tucker-rajongás mellett ő vajon hol fér a képbe?
Jókora kavicsként csobban életük állóvízébe egy új Tucker Crowe-lemez megjelenésének híre. Crowe főművének, a Juliet című albumnak (mely ugyanúgy egy sekélyes és kétes hölgyet emelt éteri magasságokba a művészet révén, mint Juhász Gyula Anna-versei) eredeti demói jelennek meg Juliet, Naked (vagyis A Meztelen Juliet) címmel. Világra szóló hír ez a Tucker-rajongók (vagy ahogy Duncan és köre szereti nevezni magát: a crowológusok) univerzumában, sőt a feketeöves főrajongó Duncan még egy előzetes példányt is kap a lemezből – amit nemcsak, hogy Annie vesz észre Duncan távollétében a  levélkupacban, ráadásul annak hazaérkezte előtt meg is hallgatja az albumot. Duncan világában ez már-már válóok volna – de hát sosem voltak házasok, úgyhogy csak duzzogva kiül a partra zenét hallgatni.

Bennem az is felmerült a könyvet olvasva, hogy ebből a sértődésből született a könyv sorsfordító momentuma: Duncan megcsalja Annie-t egy kollégájával, aki már jó ideje azon morfondírozik, tényleg ezzel a dögunalom pasassal telik el az egész hátralévő élete? Végre lett egy jó ürügye a szakításhoz, de azt mégsem gondolom, hogy a félrelépés bosszú akart lenni azért, hogy Annie a tudta nélkül (és nála előbb!) meghallgatta a lemezt. Ennyire egyszerűen még a legbumfordibb Hornby-karakter sem lehet gyerekes, ráadásul nem igazán van egy súlycsoportban a zenehallgatás a félrelépéssel…

A lemezhallgatás és a szakítás közti másik fontos esemény, hogy Annie-ra nem várt hatással vannak a pőre dalok: egy egész esszét ír róluk, amiben kifejti, miért rosszak a dalok eredeti változatukban a minden ízében tökéletes befejezett lemezhez képest: olyan, mintha kiadták volna egy remekmű piszkozatait. Duncan persze ellentétes állásponton van: neki nagyon tetszik a Naked – ennek ellenére kelletlenül bár, de teret enged Annie-nak és nagy kegyesen felrakja a lány cikkét a honlapra. Itt az események újabb váratlan fordulatot vesznek: Duncan elképedésére Annie nemcsak, hogy pozitív visszajelzéseket kap a többi rajongótól, de egy Alfred Mantalini nevű idegentől két levél is érkezik a címére.

Hosszas levelezés veszi kezdetét, miután kiderül, hogy a titokzatos férfi nem más, mint Tucker Crowe.

Annie Duncan elől persze egész addig titkolja, amíg nem biztos benne maradéktalanul – hiába, hogy szakítottak, nem akar felsülni előtte még így sem.

Levelezésük alatt fény derül az énekes elmúlt húsz évére, mellyel újabb példát láthatunk a közhelyszerű tényre: a körülrajongott sztárok a legtöbb esetben ugyanolyan gyarló, sőt gyarlóbb emberek, mint akik felnéznek rájuk. Tucker Crowe esetében ez volt feleségek, szeretők és törvényes vagy zabi gyerekek hada, elszúrt házasságokkal, pár- és szülő-gyerek kapcsolatokkal: a gyerekek alig ismerik az apjukat, aki igazából az esélyt sem adta meg sem erre, sem nekik és emiatt gyűlölik. Bár a levelek hatására Annie egyre realistábban látja Duncan univerzumának középpontját, mégis egyre jobban megszereti a magánembert, olyannyira, hogy amikor végre-valahára személyesen is találkozik vele, rövid úton belehabarodik a deresedő halántékú férfiba. Tucker egyébként annyira nem emlékeztet régi önmagára (inkább tisztességben megőszült könyvelőnek látszik, mint hajdani kicsapongó rocksztárnak), hogy amikor Annie és ő összefutnak Duncannel a tengerparton, utóbbi nemcsak, hogy nem ismeri fel, de akkor sem kapcsol, amikor a lány bemutatja őket egymásnak: szánakozó fejcsóválással tovakocog. A könyv másik nagyon vicces jelenete, amikor egy újabb találkozáskor végre leesik Duncannek, kivel is áll szemben: tényleg rajongása tárgyával, amitől viszont majdnem, hogy transzba esik, és ettől csak még viccesebb lesz, mint egyébként. A könyv Hornby-módra elég csavarosan zárul (egyik tanulsága: nem mindig jó ötlet, ha az élő legendák a legendaságára ráunva új dalokat kezdenek írni…), elvarratlan szál is akad és a többi regényéhez hasonlóan jellemző rá, hogy minden könnyedsége ellenére az élet nagy kérdéseivel foglalkozik, minden könnyen olvashatósága ellenére egyáltalán nem habkönnyűen. Szív, lélek és empátia van a könyveiben. Ironikus, néha távolságtartó, de sosem cinikus, sokkal inkább megértő az emberek és a különböző személyiségtípusok gyarlóságaival szemben. Valamit nagyon tud az emberi kapcsolatokról és úgy magáról az életről, egyfajta bölcs derű árad belőle. Mintha az lenne a végkövetkeztetése: „emberek vagyunk” és „élni jó”: egy pillanatra sem hiteget azzal, hogy könnyű – azt viszont mindig kihangsúlyozza, hogy megéri. Persze a magas irodalmi körök nem veszik komolyan: szerintük ez nem szépirodalom, csak szórakoztató, hiszen bárki számára érthető, ráadásul filmek készülnek a könyveiből (többségében egyébként elég rosszak sajnos: annyira a szórakoztatásra helyezik a hangsúlyt, hogy semmit sem adnak vissza a Hornby-könyvek igenis létező mélységéből). Megnézném én azt a szépírót, aki ilyen tűélesen látja az élet, az emberek és a kapcsolatok színét és fonákját, egyszerre tud nagyon szórakoztatóan és nagyon elgondolkodtatóan írni minden aspektusukról úgy, hogy nem fullad se okoskodásba, se unalomba, se moralizálásba. A könnyedség nem felszínesség: Nick Hornby a legjobb példa rá.
 
  

Megjelent: 576 alkalommal