Iza színházban járt - Oriana Fallaci: A harag és a büszkeség
2016. augusztus 19., péntek 09:15

Oriana Fallaci: A harag és a büszkeség

Értékelés:
(15 szavazat)

„Ez nem Ha kérdése, hanem Mikor kérdése”

(Kecskés Ildikónak ajánlva)

Nálunk Zsolti a "könyvfelelős", de Ildikó barátnőm kezembe nyomott egy könyvet, amelyet fellapozása után már nem tudtam letenni, azonnal végigolvastam. Ráadásként felfogva az olvasottakat, magammal is komoly, szinte feloldhatatlan vitába keveredtem. 

Barátnőmmel eltöltött laza délutánok 5 percig zajlanak úgy, mint a Sex and the City-ben Miranda és Carrie beszélgetései, a hatodik percben már a közéletnél, gazdaságnál, vagy „tudományos” kérdések megvitatásánál tartunk. Mi a fehér cápáról, a tőzsde mozgásáról, az amerikai elnökválasztásról ugyanolyan élvezettel tudunk diskurálni, mint az előző heti színházról vagy Prince Charles Highgrove-i ökogazdaságáról. Pár hete egy kis nassolni való és rosé felett – mi másról – mint a kvóta népszavazásról, a migránsokról és a kerítésről esett szó. Azonos társadalmi közegben nevelkedtünk, azonosan szocializálódtunk, s ha nem is értünk mindenben egyet, mindig megtaláljuk a közös nevezőt. De most Ildi felpattant és a kezembe nyomta Oriana Fallaci: A harag és a büszkeség című könyvét, „majd ha elolvastad, folytatjuk”.

Az írónő számos könyvét ismerem, nem mindig szimpatizáltam harciasságával, kérhetetlenségével, ideológiai elkötelezettségével, s főleg nem cselekedeteivel. De soha nem döbbentett meg úgy, mint ezzel a könyvvel, a 2001-ben írt kiáltványával Európához, az „arab földfoglalás” megfékezésére. A könyv az Iker Tornyok lerombolását – 9/11-et - követő két hétben íródott, s lépésről lépésre levezeti 2015/2016 európai migránsválságot, Cassandra-levélként. Fallaci pontosan megjósolta mi fog történni Európával, 15 évvel korábban.

Döbbenetes állítások és félelmetes következtetések, egy „fordított keresztes háborúról”, amit hívhatunk dzsihádnak, de „a fordított keresztes lovagok a Nyugatot meghódítandó világnak tekintik, amelyet alá kell vetni az iszlámnak.” Amivel a Nyugat szemben áll az a „Hegy”, az iszlám világ, amely „ezernégyszáz éve nem mozdult a helyéről, nem emelkedett ki vakságának mélységéről, nem nyitotta ki ajtaját a civilizáció vívmányai előtt, soha nem akart tudni szabadságról, demokráciáról, fejlődésről”. Most azonban a Hegy megindult, „le fogja rombolni azt a világot, amit nekünk jól, rosszul, de már sikerült felépítenünk.” (Szürreális, de éppen ekkor olvastam a MANCS-ban Simon Róbert orientalistával is egy interjút, a Politika az iszlámban című könyvéről. Lényegében Simon is arról szólt - többek között -, hogy az iszlám világ bezárkózott, az Iszlám Állam a felsőbbrendűségét akarja elismertetni, ha békés eszközökkel nem megy, másképp, fegyverrel.)

Felrémlettek a személyes tapasztalatok.

2015. augusztus, Zell Am See - Kaprun. Hihetetlen, de ebben az ékszerdoboz kisvárosban csak arab, megvették az osztrák síparadicsomot. A hegyen, a felvonóknál, alig ázsiai és európai ember, az üdülőhely teljességgel iszlamizálódott.   

2015. október, Bécs, Karntner strasse, cipőbolt. Csapatbaverődött arab huszonéves férfiak – mert valahogy mindig csoportban járnak - vásároltak. Sok cipőt, vagy 15 párat, amit dobozzal együtt akartak elvinni. Az eladónő kétségbeesetten magyarázta, mutatta, hogy elfogyott a nagy zacskó, csak külön-külön tudja betenni a dobozokat zacskóba. Az nem jó, két szatyorba jött a válasz, az egyikük felemelte a hangját, s a pulton át megindultak az eladónő felé. Az kétségbeesetten elszaladt, a szomszédos boltból – más árú, más márka - hozott zacskókat, amibe elfért több doboz. 15 percig állt a kassza, senki nem mert szólni, 6 nagyhangú, 160 centis 55 kilós arab férfi, falkában, megbénította az üzletet. Pontosan tudták, hogy a bécsiek nem fognak, nem mernek a sarkukra állni, félnek. Várták is az ellenállást, de nem volt.

2015. december, London, biztonsági ellenőrzés mindenhol, csak és kizárólag fejkendős arab nők által, a Towertől a repülőtérig, méla undorral, utálkozva kotorászott mindegyik a táskámban, mintha terrorista lennék. Csak arra tudtam gondolni, holly shit, Angliának már a biztonsági ellenőrzésre sincs fehér embere. (Rasszista vagyok?) Nem volt olyan nap, hogy le ne állt volna a közlekedés bombariadó miatt. London a metró nélkül meghal, mindennap „halott volt” egy kicsit, átmenetileg nem jártak a szerelvények.

2016. március, München. A főpályaudvaron arab fiatalok csoportja street food-ot vett, ahogy megkapták a szendvicseket a papírt letépték és még ott a pultnál szétszórták távozóban. Halom szemét utánuk. Két középkorú rendőr szótlanul nézte, majd az 50-es férfiak összeszedték a szemetet a suhancok után. Nem szóltak, nem mertek szólni.

Emlékszem persze a tucatnyi egyiptomi, tunéziai nyaralásra is, arra több száz kedves muszlimra a hosszú évek alatt, akik minimum félanalfabéták voltak, 10 szó volt az angol szókincsük, foguk alig, cipőjük se nagyon, de nem tudtam olyat kérni, amit ne akartak volna megérteni és azonnal teljesíteni, megkapó volt a vendégszeretetük. Két éve nem merem betenni a lábam Egyiptomba én, aki felszálltam a kairói metróra, egyedüli fehér emberként, átutaztam a sivatagot Aswantól Hurghadáig éjszakai helyi buszjáraton, kecskék és tyúkketrecek között (tisztára, mint a Smaragd románcában) és helyi vezetővel, helyi vonaton jártam be a turisták előtt elzárt ásatásokat.

A migránsválsággal való személyes, saját bőrön érzett szembesülés miatt megrázóak a könyv tényei, állításai. Miként nézzek a határnál várakozó és Európába igyekvő muszlimokra, a már Európában lévő arabokra. Tekintsem-e őket Európa testét elborító fekélynek? Vajon ők az Iszlám Állam? Ha európainak tartom magam, utálhatom-e őket, félhetek-e tőlük, viselkedhetek-e felsőbbrendűként? Tényleg fordított keresztes háború folyik Európa ellen? Tényleg ők a Hegy, akik jöttek földet foglalni, ölni?

Pontosan tudom persze, nem a migránsok hozzák a terrorizmust, még ha jönnek velük terroristák is. A terroristák itt vannak már Európában, évtizedek óta, tunéziai, marokkói franciaként, volt gyarmati angolként, olaszként, németországi munkavállalóként, szaudi, dubai-i befektetőként. Amúgy meg megvették, megveszik a bejövetelt és a többségük első osztályon jön, nem a tengeren, a kerítés mentén. Nem a zseni páros, Rogán-Habony duó találta ki a letelepülési-kötvényt, van rá angol, francia, olasz példa, amit csak másolni kellett.   

2016-ban a migránsok áradatáról mindenkinek dönteni, voksolni kell. (Bocs, de még véletlenül sem az Orbán-kormány cirkuszi urnáinál.) Magam is döntöttem. Lényegében elfogadtam az újságírónő álláspontját. A Hegy megindult és vélhetően le fogja rombolni Európát. Nem azért, mert az Iszlám Állam felsőbbrendű és joga van Európa földjére, hanem azért, mert Európa - nagyon úgy tűnik - menthetetlen. Már eladták korrupt politikusai és nem képes megvédeni magát.

A kérdéseimre a válasz és az Európa feletti ítélet is ott van Fallaci könyvében, aki összehasonítja Európát és az Egyesült Államokat, a nemzetek viselkedését. Nem az Iszlám Állam fog lenyomni minket, európaiakat, magunk jogán, magunk miatt fogunk elbukni.

Az újságírónő könyvében arra buzdít, tanuljunk Amerikától, amit érdemes, az összezárást, a hazafiságot. Na, ez nem fog menni. Fallaci felemlíti, hogy az USA-ban a bajban „fehérek és feketék egymás nyakába borulnak, republikánusok és demokraták együtt éneklik az Isten Áldd meg Amerikát”, Bill Clinton demokrata ex-elnökként gond nélkül kijelenti a nemzeti katasztrófa során, hogy „Sorakozzunk fel Bush elnök mögött, bízzunk az elnökünkben”.

Aztán ír Olaszországról, de írhatna rólunk is, magyarokról. „Annyira megosztott ország a miénk. Annyira szektás, annyira megmérgezik a régi, törzsi nyomorúságok. Ezek az olaszok képtelenek összetartani, még a saját politikai pártjaikon belül is. Még ha ugyanaz az ideológiájuk, akkor is csak a saját piti kis sikerük érdekli őket, a saját piti kis dicsőségük. Elárulják egymást, egymást vádolják, sarat dobálnak egymásra. Egészen biztos vagyok benne, ha Oszama Bin Laden a Giotto-tornyot vagy a Pisai Tornyot rombolta volna le, az olasz ellenzék a kormányt okolta volna, a kormány az ellenzéket, a kormány vezetői és az ellenzék vezetői pedig a saját tagságukat.” Ugye milyen ismerős ez saját közéletünkből?

A kegyelemdöfés. „Mi nem vagyunk olvasztótégely, a különbözőségek mozaikja, amit az állampolgárság ragasztója köt egybe. Azt mondom, hogy éppen, mivel a mi kulturális identitásunk évezredek óta kialakult, nem viselnénk el egy olyan nép bevándorlási hullámát, amelyikhez semmi közünk. Akik nem állnak készen arra, hogy olyanná váljanak, mint mi. Épp ellenkezőleg, azon igyekeznek, hogy beszippantsanak bennünket. Hogy megváltoztassák az eszméinket, az értékrendünket, az identitásunkat, az életmódunkat.”

Európa, nemzetállamai valóban nem olvasztótégelyek, ezt megmutatta már sokszor a történelem. Ez lesz a vesztünk. Lehet, földet foglalni jönnek a muszlimok, lehet, erőszakosan térdre akarnak kényszeríteni, viszont mi sem tudunk alkalmazkodni, elfogadni, de még csak válaszolni sem a kihívásra, a túlélésünkért sem. Európa azt csinálja nagyban, amit az egyes nemzetállamok kicsiben. Szakért, felmér, togyorog, piti, vagy nagybani alkukat köt, holott „az oroszok már a spájzban vannak”, évtizedek óta. Európa, vagy államai  válasza a kihívásra a Brexit, a Huxit kísérlete.       

Fallaci szenvedéllyel ostorozza könyvében az akkori olasz kormányt, s annak vezetőjét, a Cavaliere-t. „És egy államfő nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy politikai hibákat elegyítsen fura hivalkodásokkal. Ha mégis megteszi, nevetségessé teszi vele az országot. Másodszorra, nem tetszik nekem az a tapintatlanság és felszínesség, amivel pártja nevét kiválasztotta: Forza Italia, Hajrá Olaszország. Ez a név a stadionok huligánjaink ordítozását idézi a nemzetközi meccseken.” (Hát, hanyatt esne még Oriana is, elnézve a magyar nemzet jelen állapotát.)

A cavaliere-k egyszer minden állam éléről eltűnnek, de előtte tesznek egy-két, jó mély kapavágást Európa sírhantján, veszélynek kitéve azt, amit több ezer év alatt hozott létre a kontinens. Történelmi pech, hogy ezekben a vészterhes időkben nincsenek igazi vezetői Európának, csak piti, felkapaszkodott alakok, akik Wintston-nak, vagy Charles-nak vizionálják magukat.

Oriana Fallaci elemezése, „igazsága” ezért mellbevágó. Mert jöhetne a Hegy, csak sebeket tudna okozni, de nem tudna hódítani, s mindent lerombolni, ha Európa maga miatt nem lenne komoly bajban.

A harag és a büszkeség című könyv  vélhetően sokaknak - ahogy nekem is -, alapjaiban változtatja meg a migráns-kérdésről való gondolkodását. Fallaci heve, haragja, pártossága, példái és sajnálatos igaza miatt. Nem kell vele egyetérteni, de az üzenetét meg kéne hallani, „ez nem a Ha kérdése, hanem a Mikor kérdése”, meg fog történni. Éppen ezért minden Európában élőnek, európaiként kéne gondolkodni erről.

Ildikó ! Folytatjuk.

 

Megjelent: 384 alkalommal