Idegenek az éjszakában
(Rózsahegyi Szalon – Isabelle Le Nouvel: Churchill és Garbo – 2024. szeptember 25-i előadás)
Éva: Két vasautonómiájú ember, az egyiket még a világháború sem karcolta meg, a másik Hollywoodba sem pusztult bele. Mindketten moll hangneműek, merő belső harc az életük. A kudarcokkal való együttélés a kulcs, a harcmodor persze eltérő. Körülöttük a fecsegő felszín, a high society, a képeslapkék tenger, Callas kitörései és sok vodka-martini… na, meg whisky. Egy párbeszédekre épített lektűrből rendezői varázslatra hepiend nélküli, de szívmelengető este lett.
Iza: Merő izgalom a téma: Greta Garbo és Winston Churchill találkozik Arisztotelész Onassis legendás hajóján, a Christina O-n 1959-ben, miközben Onassis éppen - férje orra előtt - akarja meghódítani Maria Callas szívét. Az izgalom abból fakad, hogy a találkozás valóban megesett, de ki tudhatná, hogy egyáltalán szót váltottak-e azon a nagy hajón ők ketten? Kissé hihetetlen volt, hogy Nagy-Kálózy Eszter Garbo, míg Hegedűs D. Géza Churchill bőrébe bújik. Minden ostoba előítéletem így dőljön romba. Ha van helyes, szívmelengető színházi este, ez feltétlen az, és a két szereplőknek elhittem, hogy Greta és Winston keringőzik előttem a Ligur-tengeren.
Vári Éva ma ünnepli születésnapját, az Isten éltesse (nekünk) idén is, és még soká. Sokszor gondolunk arra, meg kéne írni a Karrier-dal 2.0-át, mert öt évvel bővebb már Vári Éva-tudásunk. Isteni alcímek vannak a fejünkben: Elszalasztott szerepeim.....Amit tudni akartál a színházról, de sosem merted megkérdezni.... Na, és ők az én kollégáim.......Hála, mint olyan, ebben szakmában nincs…. Ha rászánnánk magunkat, a Vári-stílus révén, no meg tartalmánál fogva Jászai Mari Naplója komoly versenytársat kapna.
Velünk született altruizmusunkat a színházi büfékben felváltja a lendületes egoizmus, csillanásnyi hedonizmussal: rozé, perec, koktél, sós mandula, gesztenyeszív, kerül, amibe kerül. (És kerül. Egyszer kiszámoltuk, hogy egyik kedvenc színházunk vörösbor inkluzíve perec egységárai négy személyre havi ruházkodási költségünket vitte – volna - el.) Bármely Molnár Piroskás vonatkozás esetén természetesen kis Hungária Extra dry. Következő életünkben pihenésképp színházi függönyrojt szeretnénk lenni, esetleg büfés. Évezredes gasztronómiai tapasztalatainkat osztjuk meg igen kedves olvasóinkkal, nem titkolva el a nemzeti trikolórban pompázó zselatinos izével kapcsolatos esztétikai kifogásainkat, a zalaegerszegi koktélkultúra feletti ámulatunkat, nota bene Spinozás vagy Gólemes kulináris kalandozásainkat.
Színházba járni drága mulatság. Főleg, ha az este végére kiderül, hogy csak borsos árú időtöltést finanszíroztunk, ám nem kaptunk sömmitlen sömmit. Olyan, hogy „olcsó színház” 2024-ben már nincs, kivéve, ha a Nemzeti Színházba járunk, de ott meg mostanság vagy nincs mit nézni, vagy belénk fagy a sajtosroló valami fesztiválhumbugtól. Tisztelet a kivételnek.
Prémium élmény, amikor már megérkezni is jó az előadás előtt. Amikor a színházi pultosok ránk mosolyognak, van egy barátságos gesztusuk, átsegítenek az „izé vagyok, a jegyér’ jöttem” bénaságán. A büfé alaphely. Ott eszünk, iszunk, készülünk, izgulunk, sminket igazítunk, és csak azért is veszünk sós karamellás sajttortát, pedig már több órája spártai diétát folytattunk és nyerésre álltunk.
Tudjuk, hogy a színházművészet háza táján fontosabb kérdések is vannak, mint a színházi-büfék állapota. Mégis, ezzel a gyakorlati bédekerrel kívánunk hozzájárulni ahhoz, hogy jobban érezze magát a színház másik fele: a néző.
Útmutatónk alapján nem érdemes színházat választani, nem lehet belőle megtudni, hol uralkodik Thália, hol a fakadásig dotált tündöklő középszer, de azt, hogy hol néznek ránk úgy, mint a döglött patkányra még ezer forintos langyos kóla vásárlása után is, vagy hol mosolyodik el a büfés egy Csehov idézetre, azt igen.
Nem titkoljuk el, hogy elveink is vannak, több színházba úgy megyünk, hogy a kulacsban ásványvíz, ridikülben mogyi, konyakmeggy, bocicukor van, mert a Gracchusok esküje kutyaf…üle volt ahhoz képest, mikor eldöntöttük, ebben a bótban öt forintot nem hagyunk, olyanok a körülmények. Első blikkre sohasem teszünk ilyet, mindig fogyasztási tapasztalat áll a verdikt mögött.
És akkor nézzük a „versenyzőket:
Bagoly Medve Démon elszabadul
(Örkény Színház – Závada Péter, Varga Zsófia és Kovács D. Dániel: [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt - 2024. július 6-i előadás)
A Donkihóte-projekt erős művészi vízió, ami relatív kitart majd két órát. Ötletnél feltétlen több, de nem egy Shaxpeare mosó. A szokásosnál kevesebb szikrázó ZávadaPéterség, amit jól ellensúlyoz Hajduk Károly, a legszomorúbb szerepeket játszó magyar férfiszínész és az ő menetrendszerinti búskomorsága. Azért Cervantes szemöldökét ráncolná kissé, mert elmarad a szépség, ha a vég itt is nyomorult mód szomorú. Az előadás gémereknek kötelező, bár inkább várakozást támaszt, és adós marad a gémer lét, mint okozat igazi okainak a meséjével. Van még mit csiszolni a következő évadra, de azért igen ügyes.
Nem tettük volna meg tétre-helyre-befutóra, hogy az OPI-nál (is) töltjük el az évad legjobb estéit, de így lett. Ahogy azt sem, hogy a produkciós iroda műsorának gerincét a kortárs magyar drámák alkotják majd, köztük több ősbemutató, és határozott művészi törekvésként konzekvensen képviselnek egy évados vezérmotívumot: diszfunkcionális család az ezredfordulón túl. Művészszínházi ízléssel, de kétségkívül igényesen kiszolgálva a közönséget. Ráadásul a 2024-2025-ös évad beharangozójuk alapján igen izgalmasnak ígérkezik a jövő év: Pálos Hanna egy monodrámával szerepel, Hernádi Judit a West Enden is éppen kijött angol darabban játszik, Kulka János végre visszatér, sőt Klem Viktort Marlon Brandoként láthatjuk.
Nem hivalgó, cifra…
(Soproni Petőfi Színház – Anouilh: A pacsirta – 2024. június 14-i előadás)
Fegyelmezett nézők vagyunk. (Éva anno nyikkanás nélkül végig ülte egy vasárnap délelőtti diákbérletben 300 gimnazistával a Jegor Bulicsovot.) Ráadásul fesztiváléhesen néztük A pacsirtát, sőt kíváncsian, milyen az Oppenheimer után Haumann Máté a színpadon. Az előadásnak voltak értékei, mint a játszók pontossága, a főszereplő egynemű elhivatottsága, de éhesek maradtunk. Kéri Kitty rendezőként illusztrált egy „reményszínházi” szépet, Haumann Máté folyamatosan jelenlevő Warwickja és csúfondáros-profin fókuszáló színészete, Várhelyi Áron e.h. irizálóan laza, cinizmuson inneni, pimaszságon túli dauphinje nem pöccentette ki a bornírt teljességből az előadást, de érdemes volt megnézni.
Szerencsések vagyunk, volt miért és hová színházba járni: a Stúdió K-ba, különösen a Prudenciáért, Takács Katiért is Budaörsre, Ecsedi Erzsébetért Zalaegerszegre és a 6színbe, Schilling CEU-s elképesztésére, a biztosan erős Katonába, a saját jogon szerethető és nagyon jó színházat művelő Radnótiba, a néha villantó Vígbe, a szívünknek ugyan kedves, ám eklektikus Örkénybe, az Apertúrához, a Momentánhoz, az RS9-be, a Spinozába, a Karsai-féle beavatószínházba és az OPI-ba… Szóval volt dolgunk.
És akkor még pénztárcánk tiltakozása ellenére Kaposvárra is elmentünk három nap-öt előadás istenkísértésre, végigtomboltuk a Csinibabát, végigtoltuk a RING-et a MÜPÁ-ban. Biztosak vagyunk a fentiek ellenére is, hogy átmeneti időket élünk, nehéz a színészeknek, nehéz a függetleneknek, gyalulódnak le a műhelyek, tűnnek el művészszínházak, ellenben tündököl kis-és nagyszínpadon egyaránt a középszer. A slimfit zakóba töltött, irritatív, önjelölt színházcsinálók közepesnél is gyengébb handabandázásait hallgatjuk, miközben pökhendi, a színházcsinálás víziójával véletlenül sem vádolható „producerekkel” sámfázzák ki a színidirektori irodákat, meg a színházi páholyokat is. Kár, hogy csak a ruhák csillognak, a színészek szeme nem.
Maradt a pandémia után újjáéledő szokásunk, az itthoni pénzhiányos kétségbeesés miatt gyöngére sikerült pár produkció helyett, inkább egy-két nagyvilágit nézünk. (A tavalyi évadban nem vitásan Kenneth Branagh Lear előadása volt a király.)
Továbbra is erősen szubjektív döntés, hogy mit nézünk, mit nem. Végképp nem egy-egy színház, hanem az egyre fogyatkozó számú, igazán kedves színész, aki csábít, 12-18 ezer forintos jegyárak mellett kísérletezünk. (Dünnyögjük, hogy tavaly még 8-12 ezer közé esett a jegyárak zöme. ) A restancia paradoxona: minél többször vagyunk színházban, annál többet mulasztunk. Nem adjuk fel, mi vagyunk a színház fele: a közönség
Színházak színháza
(Katona József Színház – Dömötör András, Laboda Kornél és Benedek Albert: Mefisztóland – 2024. április 26-i előadás)
Éva: Valami ilyesminek képzelem „a” Kaposvár színjátszását. Sok minden cikázott szakképzett nézői agyamban az előadás közben. Ezek biztos: méltó, megörökít, revans, így maradnak meg, tehetség, a szellem radikalizmusa. A Prudencia mellett ez az év előadása számomra. Az egészen átsuhant negyven év színjátszása és a kapcsolódó keserves káeurópai tapasztalat. Furcsa dolog a színpadi alkímia, érezni lehetett a folytonosságot. Ezt az előadást a Katonának kellett eljátszania, korösszegző, igaz, összetett. A „nemzetközi jakobinus erők luciferi esztétikája” éppen annyira jó, mint a „mosolygós igen, a ránk erőszakolt naturálnihilista nem helyett”. És tudjuk, hogy a rózsaszín az fehér, ki rendel gyóntatót forgatásra, kik nem találják tüntetés közben a színházat, hányféle túlélési metódus és veszteség keletkezett ezekben a fénytelen időkben. Ez is olyan előadás, hogy utána könnyebb élni, terhet vesz le a vállunkról, összekapcsol, pedig az „elmúlthúszév” növekvő sötétségéről szól.
Iza: Saját színházi közegünk köszön le a színpadról, amely ijesztően rímel Klaus Mann – az 1920-as évek németországi színházi életét leíró - Mefisztó című regényében olvasottakra. Hiába a sok humor, horrort nézünk, napjaink feketekomédiáját. Egy társulatot, amely szükségállapotban van, mert az elnök lojális emberét ülteti a direktori székbe. Egy olyan művészembert, akit mérhetetlen vágy és küldetéstudat hajt aziránt, hogy művészkörével - akiket maga a nemzetnek aposztrofál – elfoglalja a színházkultúra minden centijét. Lubickol politikai támogatottságában, hogy ezáltal élet és halál ura lehet, és nem bánja, sőt kívánja, hogy a politikai hatalom újra és újra beavatkozzon művészi alkotófolyamatokba. Kegyeltjeivel – a már általa ki vagy felemelt színházcsinálókkal - egészséges, nemzeti kultúrát hirdet, amelyben eluralkodik a homofóbia, az antiszemitizmus. Szerénységétől hajtva gigantikus szobrot állít színháza elé, hogy jelen idejét, hatalmát hirdesse.
Tudod, a halálig rövid az út...
(Budaörsi Latinovits Színház – Shakespeara. H.ml.t – 2024. április 20-i előadás)
Iza: Hamlet a színházban állandó, hol Shakespeare-hűen, hol nem. Így is - úgy is születtek jelentős előadások. Újra és újra jönnek a felfedezők, és velük új színpadi adaptációk. Igaz, elfogyni látszanak azok az eredeti értelmezési módok, amelyben a világrend helyrebillenése érdekében Hamlet megszabadítja királyságát a zsarnoktól, így a hű barát, Horatio viszi át örökségét a jövőbe. Abba a jövőbe, amelynek kulcsa immáron Fortinbras. Képzeletemben a dán királyfi alakja, filozófiája, erkölcse Gábor Miklós - a felvétel technikai minősége miatt mára szinte nézhetetlen – színházi felvételétől indul, és Kenneth Branagh svédszőke bajszos alakján át egészen Benedict Cumberbatch Yoda-pólós 21. századi figurájáig terjed. Budaörsön nem szereztem új lenyomatot melléjük, mert Hamlet nem lehet egy bulikirályfi, aki drogozik, biszexuális, hantás és céltalan unalmában öldököl.
Éva: Polarizálódtunk megint Kolléganővel, én vagyok az, akinek bejött ez a rendezés. Az összes Alföldi Róbertre jellemző stílusjegy „rajta van” az előadáson. Éles szilánk ez a h.ml.t, helyenként meghökkentő, de működő értelmezéssel, esztétikailag is végigvitten, nagyon invenciózusan tömörítve, még kreatívabban kegyetlenítve. Ha nem lenne tilos, akkor leírnám, hogy jó néhány jutalomjáték van benne, az évadnyertes Takács Katié (Polonius) biztosan, de lenyűgöző, alázatos és fókuszáltan fegyelmezett volt Szőts Orsi Oféliája is. Itt ezennel feltalálom a társulati tehetség fogalmát, ez egy tehetséges társulat. Fröhlich Kristóf még ne dőljön hátra, de ez a h.ml.t megvan, megcsinálta.
„Valami baj van Kazincbarcikán…”
(Örkény Színház - William Shakespeare Szentivánéji álom című drámájának Závada Péter féle átirata: LIDÉRCEK, SHAXPEARE, DELÍRIUM – 2024. április 2-i előadás)
Éva: Bodó Viktornak Budapesten rég színházat kéne vezetnie, itt azonban nyilván nem fog. Nagy kár, mert ha ő rendez, ott mindig a szabadságról van szó. Csak már - 2024 Magyarországához illően - nagyon keserűen. Ennek ellenére én szeretem Bodó univerzumát az egymásba érő-forduló életekkel, a dimenziólépésekkel, a műfajszörffel, az infantilis mágia keveredését a kisrealista jellemábrázolással, és az abba virtuózan átcsapó szürreállal.
Iza: Vigyáznék a gyors ítéletekkel, de ez a produkció először, másodszor, meg harmadszor is „retró diszkószínház”. Nem áhítozom - általam sosem látott - iskolateremtő színházi nagyok után, megértettem, hogy színházi korosztályom jelene ez. De a csillogó lufikból kiértenék némi mondanivalót, hogy ne csak keressem a kincset, ami nincs. A színház arra hivatott, hogy adott kor emberi, társadalmi viszonyait elém tárja, és lehetőleg lenyomatot is hagyjon a korról. Azonban az előadás tömör víziója, amit Bob Dylan énekel-szaval már ötven éve: I would not feel so all alone/Everybody must get stoned. Hát, NEM.
Ruszt József tér … a Broadwaytól balra
(Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház - Thomas Meehan - Charles Strouse - Martin Charnin: Annie – 2024. április 12-i előadás)
Éva: Dupla élvezet a premier, amikor a nézőtérről olyan egyszerűen könnyűnek és könnyednek látszik ez a bitang nehéz zenés műfaj. Az eszünk hiába tudja, hogy annyi munka van ebben az előadásban, ami egy piramis felépítéséhez kell, a bennünk élő önfeledt néző természetesnek veszi a hibátlan belépést, a tizenegy tagú mindent eljátszó zenekart, az iskolázott énekhangokat, a sokszínű játékot, a takkra lépő tánckart, a zéró üresjáratot, az összes működő poént, a hozzáadott szívet, lelket és tehetséget. Böhm György rendező, aki Thália régi cimbije és kispapja már az első pillanatban megvett minket a „Ruszt József tér”-táblával.
Iza: Járvány, veszélyhelyzet, infláció, megszorítások, a közszféra sztrájkhullámai, évek óta ebben élünk. Mivel lehetne ebből kis időre kiszakadni? Egy musicallel, és éppen az Annie-vel, amelynek alapüzenete, hogy a világválság nem feltétlenül pusztít el. (A darabban az 1929-1933 közötti világválság nyomasztja Amerika lakosságát.) Könnyű lehetne egy ilyen típusú zenés darabbal gyönyörködtetve fantáziálgatni vagy szentimentalizálni, ám a zalaegerszegi produkció – Böhm György vezénylete - legnagyobb értéke az, hogy ezt elegánsan elkerüli.
Ördögük van
„Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora,
és mindennel foglalkozom,
ami rendes embernek nem jut az eszébe.”
Szerb Antal: A Pendragon-legenda
(Stúdió K Színház - David Greig: Prudencia Hart különös kivetkezése (fordította Závada Péter) – 2024. március 1-i előadás)
Éva: Az évad legjobban várt színházi eseménye, a hely, amelyért legjobban izgulunk, a társulat, amelyet legjobban szeretünk. Az ilyen előadásokért járunk színházba, benne van minden, amiért érdemes: tehetségért, szabadságért, észért-szívért, kiszámíthatatlanságért. Recenzens felvételizett anno zsenge ifjúkorában a nagybölcsészre, azóta tudja, hogy a bölcsészek a „narratíva” szóról ismerik meg egymást. Néha azt is mondják, hogy Derrida, dekonstrukció, intertextualitás. Igen nagyon örültem tehát a bölcsész(et)paródiának is.
Iza: A színházcsinálás hőskölteménye, hogyan lehet azt szerelemből, szívből, akaratból, és főleg dacból. Eredmény: kivételes produkció, amely magával ragad, megnevettet és még el is gondolkodtat. Meg persze keservesen elszomorít. Látni, ahogy a színészek a kimerítő, több órás előadás után még díszletet bontanak. A mai, erős kézzel irányított színházi világában valamiért ez a műhely nem kedves, nem kap a közösből. A pénzosztó kultúrpolitikus(ok) cinikus csendben várja(ák), hogy a cudar körülmények között a tehetség erodáljon. Úgy tűnik, egyelőre juszt sem fog.
Don’t Rain On My Parade
(Budaörsi Latinovits Színház – Tennessee Williams: A vágy villamosa - 2024. február 23.)
Iza: A Budaörsi Latinovits Színház nagy maflást adott az ageing szégyenben élő 21. századnak, mert ritka, akár a fehér holló, hogy ma egy 70-es hölgyet nőnek, mitöbb vonzó, vágyakkal teli nőnek mutassanak. Ezzel párhuzamban Takács Katival szembejött a nagy kihívás. És nem a fantáziátlan színidirektorok fejéből kipattanó Csiky Gergely teremtette Szerémi grófnő karaktere, hanem az ellentmondások kincsestára, Blanche DuBois. A színésznő megragadta a lehetőséget, és vállat rándítva maga is nyelvet öltött az ageingre, miközben „eldalolta” a színpadon Streisand Don’t Rain On My Parade című klasszikusát.
Éva: Egy nagy színésznő méltó szerepben, csodálatosan játszott egy olyan rendezésben, amely előadáshosszan kizárólag őt szolgálta. Azt éreztem, „igen, ezt így kell, végre látható, hogy Takács Kati korszakos színésznő”. Színházi életünk szégyendíjas sajátossága, hogy ez nem a Nemzeti Színházban történt meg, ott – ugye - honnan is sejthetnék, kicsoda Takács Kati. Ezért is járunk többet Budaörsre, mint a Bajor Gizi park 1-be.
A cseléd, a boszorkány, az asztalos, meg a ficsúr
(Vígszínház – Molnár Ferenc: Az üvegcipő - 2023. szeptember 21-i előadás)
Iza: Az üvegcipőt csak akkor érdemes elővenni, ha éppen van a színháznál olyan színész, aki képes költőien életre kelteni a darab valamely főszereplője édes-bús életét - a miszticizmussal bíró pesti városrész mindennapi keservével együtt - úgy, ahogy Molnár megálmodta ezt a kisrealista mesét. A Vígszínház kegyelmi állapotában van, nemhogy a főszerepekre, de a kéttucatnyi (!) szerepre is van tökéletes aktora, akik gyönyörrel játszanak Molnárt a színpadon. Nincs túlzó gesztus, minden színpadon kiejtett mondat, sóhaj molnárul szól. Még az is magától értetődik, hogy ebben - a felszínén játékos, mélyén katartikus - produkcióban piros hó esik, így a szociológiai kórkép tündérmesére lesz hitelesítve.
Éva: Olyan jó volt a Vígben lenni, mint az Alföldis Nemzetiben anno, dixi. Stohl szintet lép, végre nagy és korszakváltó szerep, nem lektűr és kommersöl. Kovács Patrícia a mandula test és attraktív melír mögött egy agyongyötört, de erős nőt játszhat, aki kénytelen állni, és állja is az ütéseket. Waskovics Andrea Irmája nem folyékony méz, de tényleg száz százalék végletes életre-halálra szerelem, ezért győz. (Recenzens meglehetősen elégedett, amikor egy Molnár-darab rendezésében egy nő győz.) Császár Paliként Medveczky Balázs egy józsefvárosi fiók-Sinatra, kis idő múlva nem lesz vele tanácsos kezet fogni. A Mohácsi testvérek megélezték Molnárt: halott zabigyerek, kirúgott Császár Pali, zéró emberi jog, vastörvények, nulla társadalmi mobilitás, már egyetlen kérdésre is cserdülő rendőrpofon. A mesés Horthy-korszak, tudják, névadója a tetkós, cigányzenekedvelő ellentengernagy, aki inkluzíve kivételes államfő, igaz magyar hazafi és hős katona. Pár év és a Don-kanyar is méltatható lesz.
Férfiszenvedély
(Orlai Produkciós Iroda – Thomas Vinterberg és Tobias Lindholm: Még egy kört mindenkinek– 2023. szeptember 21-i előadás)
Éva: Elveszettség ellen, fásultság ellen, cifraélet ellen egy feles? Igen. Modus vivendiként azonban veszélyes. Tudják, Mister Alkohol karjaiban tart és mégsem szeret.
Iza: Billy Wilder filmje jutott eszembe, a Férfiszenvedély, az alkoholfüggőség durván plasztikus feldolgozása. De amire kijöttem, mégis úgy gondoltam az új OPI produkció inkább az életközepi válságról szól. Amire megérjük a negyvenet világossá válik, valahogy fenn kell tartanunk a mindennapi kegyelmi állapotunk azért, hogy társadalmilag működhessünk. Van, aki iszik, van, aki balagyféltekés rajzórára megy, és van, aki színházi blogírásba kezd. A színészi jelenlét miatt magam biztos többet láttam az előadásba annál, amennyit Paczolay Béla rendező színpadra vitt.
A 2022-2023-as színházi évadról
Az évad két legnagyobb eseménye – egy levegővel való huszáros pénzosztással – egyrészt 6,8 Mrd eltapsolása a 10. Színházi Olimpiára, Vidnyánszky Attilát így kilőve a nemzetközi színházi porondra, másrészt a független, alternatív színházak teljes és végleges ellehetetlenítése, azaz a kulturális tao eltörlésével indult színházi finanszírozási szomorújáték - vélhetően - utolsó képének lejátszása, amelyben „a nem NER-es nem keres” kategória versenyzői elvéreztek vagy az utolsókat rúgják.
Mit szépítsük, ambivalens évadot zártunk, a színházak és mi, a közönség is. Még mindig Budapest tőkesúlyosak vagyunk, ugyan igyekszünk eljutni vidéki előadásokra is. Nehezen is vettük számba az igazán jó előadásokat, kevés volt belőlük. (Tudják, az az igazán jó, ahol utána kedve van az embernek a Belvárosból akár Kispestre is gyalog hazamenni.) Számolgattuk, ám alaposan lelohadt színházjáró kedvünk, közel sem láttunk 100 előadást, ahogy a pandémia előtt. Figyelünk a kis műhelyekre, figyelünk a függetlenekre, figyelünk a szokatlanra. Igaz, kinyílt újra a világ, inkább nézünk havonta egyet-kettőt Európában, mintsem itthon nyolc közepes, pénzhiányosan kétségbeesett produkciót. Már az is erősen szubjektív döntés volt, hogy mit nézünk, mit nem. Már rég nem a színházak csábítanak, nem mehetünk sehol tutira, hanem egy-egy rendező, és az egyre fogyatkozó számú igazán kedves színész, akik valóban érdekelnek. (Persze 10-15 ezer forintos jegyárak mellett ki kísérletezgetne, hogy szünetben lelépjen.)
Vesztesekként nézzük, hogy veszélybe került minden, amit mi színházi értéknek tartottunk az elmúlt két és fél évtizedben, amióta lelkes színházjárók vagyunk. Ennek egyik oka biztos a hatalom vezérelt színházpolitikai környezet, a másik, hogy ebben a mélyrepülésben rég megszűnt az erőteljes szakmai érdekképviselet, a színházak a politika prédáivá lettek. Egyszerűen kifáradt már mindenki, és már nincs olyan a szinházszakmában, hogy szolidaritás a szó igazi értelmében, az nem az, hogy befogadok egy felszámolt játszóhelyről pár előadást a végső agóniára. Mókuskerékben készülnek azok a produkciók is, amelyek képesek lennének értékteremtésre. Az, hogy mégis van egy-két kivétel, akik még mindig és rendületlenül küzdenek, csak erősíti a főszabályt. Tisztelet nekik és nézői hűség.
A 2022-2023-as színházi évadunk – Katona József Színház
Nem hisszük, hogy a Katona igazán jó évadot zárt volna idén nyáron, különösen a korábbi évad – még az önmagával szemben támasztotta magas követelmények – túlteljesítése után. Mégis, a színházi outputja azt nyújtotta, amit várunk ettől az abszolút művészszínháztól: maximalizmust, hosszan tovább fűzhető gondolatokat, meghitten ismerős színészarcokat, az otthonosság érzetét, hogy még mindig idetartozunk. Nagyon nem akartuk, de csonka évadunk volt. Színházi betegség miatt mindig a mi előadásaink maradtak el, amit nem tudtunk az évadban pótolni. A tavalyi évadunk legintenzívebb előadásának tekintjük a Hedda Gablert. Jordán Adél Hedda-ját ott helyben móresre tanítottuk volna. A zseni alapos töprengésre késztetett. A Magányos emberek izgalmas előadástérrel lepett meg, amelyben Pelsőczy Réka zsörtölődése és Mentes Júlia színpadi sugárzása megragadott. Pálos Hanna Médeia-jától meg egyenesen elaléltunk, ahogy attól is, hogy a még egyetemista Bagossy Júliának mégis honnan van már ez a tengernyi élettapasztalata?
A 2022-2023-as színházi évadunkról az Örkény Színházban
Az Örkény évek óta éket ver soraink közé, nincs konszenzus........
Éva: Nekem az Örkény mindig várakozás, hol beteljesül, hol nem, de megyek. Örkényből több van, kezdeti, békeidős, Bagossy-s, posztBagossy-s, GáspárIldikós, Bodós, PolgárCsabás. Nem mellesleg folyamatosan és egészet átható módon Mácsais. Ez a színház mindig is olyan lesz, amilyennek Mácsai akarja. Folyamatos bennem a „De miért nem?”-kérdés. Például miért nem játszik Kerekes Éva pályakoronázót, miért nem játszik Zsigmond Emőke színházi emlékezetbe örökre beírót, miért nem kap a Ficza hozzá méltó pld. Shakespeare-t, miért nem kap a TND Dajka Margitos nagyot, miért nem ad Gálffi tündöklésére módot úgy az Örkénym ahogy a Víg Dégézának. De megnézek bármit és mindent, amire telik. (Ez is szempont lesz.) Karalábést, Szaturnuszost (gyönyörű nemzedéksirató!), érthetőt és érthetetlent. Mert szeretem őket. Ja, és a színházi évadot MINDIG Csuja Jónás könyve-szavalatával nyitom. Dixi.
Iza: Nem szerettem ezt az évadot, ahogy Bagossy László 2019-es távozása óta igazából egyetlen évadot sem, valamiképp csalódást éreztem mind fölött, és azóta nem láttam kivételesen jó előadást. Nyilván, hogy nekem mi a „jó” az szubjektív, de számomra a korábban egységes színházi arculat halványodott, a darabválasztási, társulatfejlesztési szisztémájukat meg nem értem. Lehet, nézőként nekem nem is kéne ezzel foglalkoznom. Azért piszkál évek óta, mert magasan volt eddig a léc, elszánt és minőségi művészszínháznak tartottam az Örkényt. Úgy tűnik, a pandémia alatt cseppet elfáradt.
A 2022-2023-as színházi évadunkról a Radnóti Színházban
Ha lenne éves tusa a művészszínházak között, idén a dobogó legfelső fokán kétségkívül a Radnóti állna. Egy abszolút művészszínház ízléses és igényes évadát láttuk. Ez a színház egy igazi úrihölgy, aki a hajtincsétől a cipője sarkáig odafigyel az „öltözetére.” Megvolt a kortárs dráma többszörösen, a klasszikus darab, és irigylésre méltóan magas szinten, mívesen muzsikált a társulat, kiegyensúlyozott teljesítmény jellemezte a színház munkáját. Érkeztek az évadban fiatal színpadi reménységek a teátrumba, de lehetőséget kapott a törzsgárda is. Hab a tortán, hogy az évad egyik legjobb, ha nem a legjobb előadása A vége volt (szerintünk). Jó tett a Radnóti-csapatnak, hogy színházépületük szétdúlása után visszakapták az otthonukat.
A 2022-2023-as színházi évadunkról a Pécsett
Ha valakik, mi az elmúlt két évadban derekas nézők voltunk a városban, és komoly reményeket fűztünk a pécsi Nemzetihez. Az első évad billegett a pandémia árnyékában, de a második sem győzött meg, hogy a színház visszakapaszkodna Sík Ferenc vagy Szegvári Menyhért rendezői keze nyomát viselő fénykorához, a ’70-es és ’80-as évekhez. Pedig a színház Vidnyánszky Attila familiárisa, értsd szemmel látható méretű állami pénzügyi támogatásban részesül, vannak erős színészei, művészi színvonalában nem rossz a pécsi társulat. Ami nincs: biztos kezű és ízlésű állandó rendező, valós művészi innováció. A megújulás megmaradt a felszínen, szép web-lap, még szebb sajtó megjelenés, ügyes pr-ötletek: erkélykoncertek, saját címkéjű bor, színházi bicikli, napelemek a tetőre a zöldebb jövőért. Azonban fajsúlyos tartalom egyelőre nem jelenik meg a forma mögött. Ellenpontnak ott van Pécsett a Vincze János vezette Pécsi Harmadik Színház-i csapat, akik a tönk szélén is tudtak tavaly művészileg és emberileg is látszódni, országos visszhangot kiváltani.
A 2022-2023-as színházi évadunkról a Vígszínházban
A Vígszínház művészi arculata, stílusa ha nem is 180 fokos, de éles fordulatot vett, erősen nekünk tetsző irányba. Nem neveznénk könnyű és boldog örökségnek, amit Rudolf Péter megnyert magának. Eszenyi Enikő igazgatói székből való távozása után, egy művészi és morális útkeresésben lévő teátrumot, amely – Halász Judit szavait idézve május elsejei, 127. születésnapi Gáláról – „az ország legnagyobb és legjobb prózai színháza”, és ahol estéről estére meg kell tölteni a vezetésnek és a társulatnak közösen a játszóhelyeiken összesen kb. 1700 színházi széket.
A 2022-2023-as színházi évadunkról a Budaörsi Latinovits Színházban
A világhálón keringő kamu Churchill-idézetek egyik legjobbja: „A második világháború alatt a brit parlament – a hadi költségek miatt – átmenetileg meg akarta szüntetni a művészet támogatását. A legenda szerint Churchill visszakérdezett: „De akkor miért harcolunk?” Wittinghoff Tamás és város közgyűlése is ismerheti, mert kérhetetlen következeteséggel fenntartják minden körülmények ellenére is – ellenzéki lét, karaktergyilkosság, gazdasági válság, pandémia, központi sarcoltatás – a színházat negyedévszázada, szeptemberben lesz tíz éve, hogy Latinovits Zoltán tiszteletére, a művészről elnevezve. Az igazgatóként hatodik évadját kezdő Berzsenyi Bellaagh Ádámnak adott bizalom – úgy tűnik - tartósan megváltoztatta a színház művészi arculatát, profilját. Friss és karizmatikus stílus, jellegzetes előadások, a tematikájában egymásra épülő, egyre szofisztikáltabb évadok.
Mindent remél, mindent elvisel
(RS9 Színház – Keller Zsuzsa és Felvidéki Judit: Toprongyozó – 2022 november 15-i előadás)
Iza: Lakitelek, privatizáció, kárpótlás, kereskedelmi televízió, tanácsiból magántulajdon, állami vállalatok szanálása, búcsú a tsz-ektől és a vb-titkároktól, a disszidensek hazatérte, Antall József, szabad madarak, kisgazdák, fiatal demokraták, Nagy Imre temetése, Alkotmánybíróság, ombudsman….. az előadást nézve elemi erővel tör fel az érzés: erős hit a rendszerváltásban. (Kár, hogy az ezredfordulóra megjött a felismerés, maximum rendszerváltoztatás lesz ez.) Korabeli Ruti-butik falai között három óra érzelmi cunami, a ’90-es évek újra, de nem könnyes nosztalgiával. Felfelé és kifelé ballagva egy kérdés foglalkoztat: a Kádár-korszakot miért egy cinikus, mára embertelen rendszer váltotta fel, amely egyre reménytelenebb az itt élők többségének?
Éva: Felvidéki Judit rendezésén átsuhan a finom balzaci igény, jeleneteket látunk a kisboltos-kismagyar életből, felvonul minden rendszerváltáskori ismerősünk, előúszik minden látványdarabka: a „bécsi” kilós kávé aranypapírja, a neonvilágította turkálók homályából kivillanó mentazöldek, rózsaszínek és lurexek, az olasznak vélt üvegszálas harisnyák gyűrődései, a mystic rúzsok pazar lilája. Ez volt az az idő, amikor megjelentek a színek, a formák, de elvesztek a szokásos kapaszkodók. Nem is lettek meg többé soha. Ebben a darabban, rendezésben, játékban azonban szeretet van, ezért ad biztonságot. Bármennyire is sajog a szívünk, jó nézni.
Így ígérj királyságot
(Örkény Színház – Ibsen: Solness - 2022. október 19.)
Iza: Ahogy a filmeken, az Örkény bejáratára is ki kellene írni lassan: „A képsorok a nyugalom megzavarására alkalmasak.” Hittem, hogy csak a színész mezítelensége zavar, de nem, ha a színész betrappol nézői intim szférámba az ugyanolyan. Aztán megnyugodtam. Példának okáért, Széles László Kean-je a RS9-ben egy belülről jövő lelki sztriptíz volt, ez csak egy mutatvány. Nagy hirtelenjében személyesnek és őszintének ható kitárulkozás, ám valójában ügyes szemfényvesztés. A színészeknek eszük ágában nincs arról mesélni, mi van a "színfal" mögött, csak úgy tesznek.
Éva: Esküszöm, nem tudom mit láttam, de tetszett. Az Örkény kardigános korszakát éli, nevezetesen fázik az ember, ha nézi a premiereket, de ez ámulat volt. Mintha a szövetségesek egymásra kacsintottak volna, hogy "gyertek, megmutatjuk nekik"- és megmutatták. Magyarázat nincs, majd találgatok alant.
„Fölösleges ember”
(Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház – Bacsó Péter - Hamvai Kornél: A tanú - 2022. szeptember 30.)
„Egy érdektelen ország fölösleges embere vagyok.
Szovjet ember.
De a helyemet legalább tudom.
(Kelet-Európában mindenki szovjet ember.
Édes mindegy, hogy érte vagy ellene
határozza meg magát.)”
(Petri György)
Iza: Bacsó írása tanmese, amely minden korban érvényes, különösen akkor, amikor a történelem ismételni látszik önmagát. Az előadásban a háború utáni Magyarországon járunk, és nagyon leegyszerűsítve egy Rajk Lászlóra emlékeztető fontos ember, aki maga is segített megszületni egy diktatúrát, éppen annak áldozatává válik. Egy olyan rendszer járulékos veszteségévé, amely a politika, a gazdaság, a teljes társadalom mellett, uralma alá hajtja a kulturális és tudományos életet is. Böhm György rendező agyafúrt színházi ember, mindig elegánsan elvitorlázik azon zátonyok mellett és között, amelyekre az van írva: közönséges, unalmas, sablonos. Most is. Használja a film klasszikus szállóigéit, és látszólag rendes realista színházi estét tár elénk, ám becsempészi a maga költői törekvéseit, ha úgy tetszik, művészi üzenetét. „Az egyre fokozódó nemzetközi helyzetben” felültet mindenkit a saját történelmi szellemvasútjára. Aki veszi a lapot az vele nevethet vagy sírhat.
Éva: A tanú referenciapont Pannóniában, nem lehet vele alibizni, meg kell csinálni jól. Böhm György fogta az egész társulatot, ők meg fogták Böhmöt és megcsinálták igazi truvájra. Heterogén kórusúttörők ezernyi mikrogeggel, rezgő kalász, strasszos párta, történelmi Honthy-paródia, leragasztott szemüvegű felnőttpajtás, sarlókalapácsos kottatartó, pártkurvák változatos életkorban, Zalaegerszeg és Ruszt hommage, конечно káeurópai történelem.
2021/2022-es színházi Évadértékelő
A hazának kultúrája?
Országháza
kikúrálja.
(Vörösmarty-apokrif, Orbán Ottó)
Járvány, háború – tiszta Nostradamus az év, az évad. Sokkal kevesebb helyre jutottunk el, mint szerettünk volna, Pécstől eltekintve kimaradt a vidék, és kimaradtak a domináns független műhelyek is, oda mentünk, ahová éppen tudtunk. Érdekes, átmeneti idők. Lesz jobb - Különben dühbe jövünk. Egy színház volt, amely állt a vártán, nem adta alább, egyenletes, magas színvonalú munkát nyújtott az egész évadban, még ilyen körülmények között is: a Katona József Színház. (Kevés színház évadáról van átfogó képünk, őket majd külön-külön értékeljük.)
Nevelni kell a parasztot….
(Katona József Színház - Turgenyev regénye nyomán írta: Brian Friel: Apák és fiúk - 2022. január 26.)
Iza: A „katonás&ascheres” Apák és fiúk röviden: nihilista vs. liberális lényegében egyre megy. Ábrándozik, hőzöng, kiválik, aztán így vagy úgy elbukik, belesimul a sírba vagy a középszerbe. Élményszámba menő két és fél óra. Annak, aki szereti, ha 14 színészből 14 a helyén van, és mind igazi mestere annak, amit csinál, ráadásul minden klappol, a teáscsészétől a színpadi zenei hangokig. Jó, egy kifogásom azért van. Nem tudom mi volt (mit jelképezett) az a fás szárú olyan fikusz-féle cserje, ami a harmad színpadot betöltötte. Nem oroszos, inkább olyan trópusi fajta.
Éva: Ascher úgy tud oroszt rendezni, hogy mindenkinek és mindennek súlya, értelme, jelentősége lesz. Forradalom előtti pillanatot ír meg Turgenyev, még létezik az a monumentális világ, amit elsöpör egy új erő, kicsi időnk még van, hogy gyönyörködjünk az emberekben, van min.
Kánonmentes pécsi este
(Pécsi Nemzeti Színház – Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés - 2022. március 5.)
Éva: Zsótér Pécsett, raritás az este, Eörsi István, Lukács György-szövegek, Jelenkorral promenádozó Luzsin, kicsi Csehov, kicsi Mátrix, némi Hamlet, meg Lehetsz király-tánc és mennyi minden még, amit nem tudtam dekódolni…Rába Roland deviancia-szakértő és az előadást uraló színész: Szvidrigaljovként és Porfirijként két elfogadhatatlanul szabad és vérlázítóan amorális figurát rak elénk. Lelkes Botond e.h. Raszkolnyikovként szépen debütál, bírja hanggal, mozgással, ésszel; Zsótér gondolati-szövegszínházában helytállni nem piskóta. Nézőknek alapos regényismeret és nyitottság szükségeltetik, de megéri. A pécsi premierközönség hümmögött azért rendesen a szünetben a sajtostallér és kispezsgő felett, nem csodáljuk, megértjük, de sic itur ad astra.
Iza: Ez egy színházi blog, személyes, ha igyekszünk is tartani a színházkritika formai követelményeit. Talán most a szokásosnál is személyesebb, mert ez az előadás így hatott. Nem emlékszem, hogy színház után valaha is nyöszörögve ébredtem éjszaka, vagyis eljut a tudatalattiig. Sok töprengés: hogyan és miért, mert néha azért elvesztett a produkció. Nem hiszem, hogy Pécs városa -a vállaltan népszínházi stílus mellett - fel van készülve a Zsótér-style-ra. Amiért abszolút felmentést adtam rendezői színházának (talán öntörvénynek, hogy bármihez nyúl, csakis a rá jellemző outputot csiszolja ki mindenből): Rába Roland alakítása.
Feledi eltáncoltatja a Sirályból a szerelmet
(Nemzeti Táncszínház/Feledi Project – Csehov: Sirály – 2022. február 7-i előadás)
„Ej, de idegesek valamennyien, de idegesek! És mennyi szerelem!”
Sorban, szépen, összezárva minden reménytelen szerelem és szerelem nélküli remény. Díva Arkagyina, feketénél is feketébb Mása, kezdettől fogva elhivatott, extravagáns Nyina. A férfiak: Kosztya áldozat, Trigorin problémamentesen vitális, amorális férfi. Az ő ötösükre építi Feledi János koreográfus-rendező új produkcióját. A középpontba helyezve a kötődést és a szenvedélyt. Jó helyen van az eklektika, a fájdalom. Sodró lendületű, vizuálisan erős, összművészeti előadás. Nekünk akkora Bumm!, akár első Feledi-estünk, úgy hat éve a Psyché.
Emberi sors
(Szkéné Színház – Matei Vişniec: III. Richard betiltva - 2021. december 8.)
„Éjszaka gyakran arra ébredek, hogy kiver a verejték.
Az jut az eszembe, hogy banális lettem,
hogy az életben minden túlságosan is sikerül nekem,
hogy vastag paplan alatt halok majd meg,
hogy nem vagyok többé felfedező . . .”
(Meyerhold)
Éva: Barbár kedélyesség, totális elnyomás és színházcsinálás. Mucsi Meyerholdja lassan katatonná válik a félelemtől, az olyan, mint Szókratésznál a bürök, fokozatosan fagy el mindene, de a konstatáló szellem akkor is kitart, amikor már szűkölni is alig tud a lélek. Nagypál Richárdja a mindenkori penetráns alkalmazkodás, túlélés és a színészi kutyába lemenés gyönyörű példája, Fodor Tamás koboldfürgeségű diktátora, rendszereminens apukája, anyukája könnyed, mint egy felismerés: a csodát jön a fény a keletről, az csak a sötétség. Minden érettségizőnek minimumprogram ez az előadás.
Iza: Az előadásnak talán minden nézőjét a darab mai létünkkel való párhuzama, esetleg a színész-szereplők érdekeltek. Engem Meyerhold, a valós főhős, akiről tudogattam ezt-azt, de őszintén nem sokat. Eljött az idő, hogy belemélyedjek. A Mucsi-Nagypál-Fodor trojka + Bánfalvi Eszter hasít a deszkákon. És meg kellett állapítanom Kaszás Gergőről, hogy olyan erővel létezik a színpadon, ami percekre kiszakít a jelen idejű térből és időből.
Térey él
(Katona József Színház – Térey János: Káli holtak - 2021. október 3-i előadás)
Iza: Nem tudom, ha nem az Örkény 33 álom után nézem pár nappal, ilyen abszolútnak látom-e az előadást. Mégis tudom: igen. Irodalmi textura, értelem, önkontrollos vízió, szárnyaló fantázia, első osztályú humán anyag=színészek.
Éva: Olvasva nem volt a kedvencem ez a zombis izé, a Protokoll után lényegében folyamatosan gyászoltam Mátrai Ágostont, de k. covid óta ez volt az első előadás, amibe bele tudtam feledkezni, repült az idő. Tasnádi Bence telitalálat, Fullajtár Andrea Jászai Marija – egyben esszenciális Máthé Erzsi hommage - szakdolgozat téma és fiesta. Színházi- és emberi elveszéstörténet, sodrás, keserűség, tehetség.
Ne me quitte pas
(Vígszínház – Csehov: Sirály - 2021. december 21-i előadás)
Iza: Unalmas, ha épkézláb gondolata sincs a rendezőnek a darabról. David Doiasvili azonban annyi mindent belelát a Sirályba, amit talán maga Anton Pavlovics sem. Ifj Vidnyánszky Attila a megelevenedett Kosztya lenne, ha nem kéne az előadás alatt lefutnia egy fél-Marathont (megint). A csendes jelenetekben nagyon erős, elhittem neki, hogy ez a Kosztya az új Tolsztoj. A kezdetkor izgalmas színpadi megoldások egy idő után unalomba fulladnak, a látvány csapdájába ejtik az előadást, s lassan elfedik a tartalmat.
Éva: Olyan dühös és fáradt voltam az előadás végére, hogy kicsúszott a számon a „grúz blöff” méltatlan szerkezet. Nem volt igazam, de originálisat sem láttam. Az volt a benyomásom, hogy az evidensen tehetséges színészek néha izolált etűdöket adnak elő egymás mellett, nem kis aktivitással. És az, hogy az elmúlt öt év összes fesztiválszínházi ötlete bele van szuszakolva az előadásba. Már mindent láttam valahol, ahol még eredeti volt. Viszont nagyon jó volt végre Stohlt egy valódi szerepben látni, nem konzumlektűrben, Dégéza és ifj. Vidnyánszky megcsinálta magát, Majsai-Nyilas Tünde igen nagyon jó színésznővé érett.
A Covidnak nem tudtunk bye-bye-t inteni, de a stream-előadásokkal együtt már kapaszkodunk vissza, csak lenyomtunk 72 előadást, ha még messze is vagyunk az évi 120-130 előadástól.
A színházak derekasan dolgoztak, túléltek idén is, megérdemlik, hogy feljegyezzük mit láttunk mi jónak 2021-ben, egy kissé mindig bánatos, újabb covidos évben.
A Vígszínház még mindig hullámvölgyben, hol lent, hol fent, de nem tudjuk elhagyni. Az Örkény Színház kicsit elengedte nézői kezünk, mintha cseppet elfáradt volna, de majd magára talál, van ehhez humán anyaga. A Katona, Radnóti, Stúdió K, Szkéné tartja a frontot. Vannak új trónkövetelők is, mint a pécsi Nemzeti és a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, na meg üde – rendhagyó - meglepetések. (alfabetikus sorrendben)
BAZ megyei gyerek vagyok…..
(Vígszínház – Szirmai Albert-Bakonyi Károly-Gábor Andor: Mágnás Miska - 2021. november 8-i előadás)
Iza: Ahogy Orsi szokta mondani: „Vessenek a mókusok elé, de nekem tetszett!” Most én is csak ezt tudom mondani. Nem bántam az előadás eklektikáját, tán összevisszaságát, mind a három részt önfeledten élveztem. Eszenyi Enikő sem gondolta volna két éve, hogy ennyire up-to-date lesz a rendezése 2021 novemberére, amire éppen ötödszörre, hogy jegyünk volt rá, végre láttuk is.
Éva: Pufimellényes, arany-rózsaszín, dinamikus tohuvabohut láttam, óvatos NER-paródiával, szürreális kakasfejjel, és erős fiatal csapattal. Némi társadalomkritika elfért a glamúr és a habfürdő alatt, de csak némi.
Ill vendége
(Vígszínház – Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása - 2021. november 18-i előadás)
Iza: Rudolf Péter egy éve ezzel az előadással mutatkozott be a Vígben, jelesül, hogy ez, és ehhez hasonló produkciók váltják majd az Eszenyi-korszakot. Isten látja lelkem, nem nyűgözött le a bemutatkozó előadás. Profán példával élve, hiába akarok túrós tésztát főzni, ha nincs otthon túró, újratervezés van, mondjuk egy mákos tésztára. És megint csak azt mantráztam, szerencse, hogy HDG a színház deszkáin, amíg ott van, nincs baj.
Éva: Ne szépítsük, Dürrenmattnál a gonosz győz. Egy egész város tövig elkurvul, pedig sose volt erkölcsös, Ill meghal, Hegedűs D. Géza főszereplő lesz. Akinek emellett arra is jut tehetsége, hogy minden szerep gravitációját eljátssza és lereagálja. És megfejtettem a székeket, azt hiszem.
Ne nevezd a feleséged Kicsimnek!
(Thália Színház – David Mamet: Egy jobb világ - 2021. október 29.)
Iza: Nem gondoltam volna, hogy az összes színházi – még vagy már - tekintély között Valló Péter lesz a legtökösebb (sic!). Azzal mond véleményt a Marton-Gothár-Eszenyi tengelyen évek óta guruló abúzus-cunamiról, amivel a legjobban tud. Színházrendezőként, színpadon. Rafinált színházi szaki. Nem pártoskodik, nem mond oda, nem törekszik senkit megvilágosítani. Mindenki a maga intellektusa, érzelmi világa szerint értse, élje meg a tanmeséjét. Ebben igazi társa két szerény, ám igen elhivatott és tehetséges színművész: Mentes Júlia Virginai és Zayzon Zsolt. Izgalmas, hosszú utóhatású, elgondolkodtató előadás van születőben.
Éva: A világon minden a szexről szól, csak a szex szól a hatalomról. No, itt zéró szex, de amit a hatalom természetéről tudni lehet, azt megtanuljuk a harmadik kép végére. Ne szépítsük, ez viviszekció. Lélektani zártszoba-thriller, két kiváló színésszel. #MeToo-darab is, de a lényege az, hogy az ostobaság öl, mint a korrupció, bünteti a társadalom bármelyik szereplőjét, nincs olyan szint, ahol védett lehet valaki, vagy bejósolhatóan bármely intézmény képes lenne az igazság kiderítésére. Itt van ehhez Zayzon egyetemi tanára, aki sebezhetetlen angolszász értelmiségiként kezdi és áldozatként végzi, meg Mentes Júlia Virgina diákja, az örök átok nő, aki csak annyira okos, hogy tudja, mennyire buta. Félelmetes kombináció.
„Értsük meg a mások igazát”
(Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház – Szakcsi Lakatos Béla – Csemer Géza: Cigánykerék- 2021. október 16.)
„Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak.. „
(Arany János: Zách Klára)
Iza: A musical közel negyven éve íródott, és nem igazi gyöngyszem a palettán. Talán ez az oka, hogy a zalaegerszegieké még csak az ötödik bemutató. Holott a történet valós szociológiai dráma: miért pazarolja el a legtöbb cigány a tehetségét, miért nem tud beilleszkedni a (magyar) társadalomba? Az operákból tudjuk, a zene a fő, a libretto lehet pocsék. A Cigánykerék zenéje pazar, tele dúdolható slágerrel. Azt hiszem, a sikerhez az alkotók szíve a kulcs, ha oda utat talál a darab, érzelem-bomba este kerekedhet az előadásából. Böhm György rendező és a zalaegerszegi társulat tagjai szívéhez talált egy ösvényt.
Éva: A zalaegerszegi színház társulata kiválóan teljesít: az előadásban tizenhat tonna meló van, mindenki kiteszi a szívét, szolgálja az előadást, akár kicsi, akár nagy feladat jutott neki. Ruben Brandt-speciál ez, a jelenetekben öt percenként kincset érő idézőjelek, konfettipisztoly-lövés minden kis paródia, nyócker elemelve és felemelve a sültreál füllentésével. Kádár János hanghordozása megvan? Csárdáskirálynő-hommage a kevert-császárkörte-feketecímkés cseresznye tövében? Szocialista Maigret a Józsefvárosban, sarki presszó, szkájfotel, kétdekással bélelt kávé? Elképesztő.
Willkommen! And bienvenue! Welcome! A Vígszínház visszatért!
(Vígszínház – Masteroff-Kander-Ebb: Cabaret - 2021. október 8-i előadás)
Éva: Az ember figyelmesen előredől a második percben és végig úgy marad. A sok Cabaret után végre nem egy elkönnyített előadás, noch dazu élő zenekarral, sok kicsi finom és fájdalmas játékkal, reménytelen történelemmel. Seress Zoltán színpadot uraló cinikus-humanista konferansziéja nagyon jól sikerült, Dobó „jól áll neki a Vígszínház” Enikő meg a csillagos eget leénekli a nézőknek, robbanócukor a talpa alatt a világot jelentő.
Iza: Hittem volna, hogy egy marosvásárhelyi gyökerű rendező, Béres Attila fogja újra felkurblizni a Vígszínház motorját? Nem! De így lett. Vendég rendezőként a múlt hátán belökte a színházat a jelenbe. Visszaadta a „Vígszínházam”, pontosabban a már erősen halványuló bizonyosságot, hogy a Vígszínház fogalom, és nem véletlenül volt és lehet újra bokréta a magyar színjátszás kalapján. Pedig nem láttam hibátlannak a produkciót, de amit mögé láttam, inkább kiéreztem, az valami csodálatos volt.
És itt majd bejön egy úthenger....
(Örkény Színház – 33 álom/Esterházy Péter: 33 változat Haydn-koponyára- 2021 szeptember 30. / október10.)
Iza: Számomra csalódás volt az Örkény Színház első, páros bemutatója. A tény, hogy két év bezártság után ez az „üzenet”. Nem tudom, mi ijesztett meg jobban, hogy egy színészt művészet címszó alatt a végtelenségig lehet szívatni, vagy az, hogy láthatóan volt, aki ezt élvezte a színpadon. Egy híres, közel kétszáz színpadi bemutatót maga mögött tudó színésznőnk frappánsan úgy összegezte az ilyen előadásokat:”…. amikor nem tudja a rendező pontosan, hogy mit is akar, azt mondja…..és itt majd bejön egy úthenger.” Úgy érzem, az Örkény Színház színpadára most megérkezett az úthenger. Színházi léptékkel nézve nem jelent semmit, hogy ez a két előadás most megszületett, talán ahogy az se jelentett volna semmit, ha nem. E „semmiért” viszont a színpadon lévők vért izzadnak, cikázva az Örkény Színház és az Örkény Stúdió színpadjai között a párhuzamosan folyó előadások alatt.
Éva: Most akkor ez esztétikai, jelképtani, filmtudományi speckoll 35 éven aluliaknak, vagy csak nem ittunk eleget? Kihagyjuk a legendás „nem találunk szavakat”-idézetet és megállapítjuk, hogy az egyik előadás egy vizsgaelőadásba oltott tarantinós ördögűzés videotékában visszafelé, a másik meg – az Esterházy Péter-báb miatt – szíven rúgó hommage végre EP-szöveggel és az arra optimalizált, nagyot teljesítő Znamenák -BBM-Csákányi triásszal. Kolléganővel ellentétben a 33 álmot azért nézném meg még egyszer, hogy már feszengés nélkül élvezhessem a teljesítményt, a 33 változatra meg elvinném egy barátomat, aki egész jól viseli, hogy feszt EP-idézetekkel traktálom.
Zárt ajtó
(Nemzeti Színház – Szabó Magda: Az ajtó - 2021. szeptember 19.)
Iza: Szeredás Emerenc figuráját a két Szabó, Magda és István, meg persze Helen Mirren, ha nem is állócsillaggá varázsolták, de nemzetközi irodalmi és filmes körökben közismertté tették. Még egy színház vezető színésznőjének sem fenékig tejföl a teátrumi lét, a ziccer szerepek sem sikerülhetnek mindig. Udvaros Dorottyának most összejött. Csendes alázattal, belülről fakadó, szomorú mosolyú ragyogással tette magáévá Szeredás Emerenc karakterét. A Nemzeti társulata pedig példásan alájátszik. Jó ütemű, ihletett előadás született.
Éva: A MITEM-en nézzük, rácsodálkozom, hogy a közönség nem „szakmai”. Miért nem kíváncsiak Udvaros Dorottyára a többiek? Udvaros az, aki mondhatja a Nemzetiben, hogy „elvárom” és akitől nemzeti lesz a színház. És tárgyilagosan derűs, de öngyötrően tiszta Emerencet játszott. Szépen kilépve a koncepció elé, azt csinált, amit akart és úgy, ahogy csak ő tudja.
Easter egg
(Orlai Produkciós Iroda – David Hare: Amy világa (Szerepeink) – 2021. szeptember 16.)
Iza: A darab egyik felvetése: eljöhet-e az idő, amikor meghal a színház? Az este után csípőből rávághatnám a választ: most. Hernádi Judit akarata, színészi ereje sem menti az előadást, mint már annyiszor. Valahogy maga is kedvetlen: egy remek szerep jött vele szembe, de a rendezői koncepció ellenében mégsem játszhatja azt ki. Látszólag minden és mindenki a helyén van, fegyelmezett a színpadi csapatmunka, de már a bemutató környékén fáradt, erőtlen a produkció.
Éva: A szó, amit kerestem: frekvencia. Van egy speciális, behatárolt tartománya az Orlai-produkciók nagy részének, s ennek az előnyei egybeesnek a hátrányaival. Nem tud nem „siker” lenni egy kellemes rezgésszámú, egy vagy két nagyvadra épített társalgási darab jókezű, vagy klasszikus rendezőkkel. De ott van néhány előadásban a titkos easter egg, amit pont ők rejtenek el: mit játszhatnának el, s mi az, amit nem látunk. Ez vágyakozást kelt, és hiányérzetet szül. Most is egyszerre néztünk egymásra kolléganővel és mondtuk: Arkagyina. Aztán nem az lett.
Szeress úgy is, ha rossz vagyok….
(Átrium – Klaus Mann regénye nyomán, Mikó Csaba és Kukk Zsófia átdolgozása alapján Urbán András és a Társulat: Mefisztó - 2021. július 19-i előadás)
Iza: Önkitárulkozós performance-féle, mert színdarabról, koherens dramaturgiáról azért túlzás lenne beszélni, maximum nyomokban Klaus Mann regényének motívumairól. Nem volt számomra megrázó, ahogy ízlésvilágommal sem találkozott. Ellenben sohasem fogom elfelejteni, vagyis nyilvánvalóan jó színház, mert hatott rám. A legnagyobb emóciót Alföldi Róbert művészi állapotára való rácsodálkozásom váltotta ki, hogy az alkotóembernek hol áll éppen a karrierje, s hol tart az életben.
Éva: Kabaré kétségbeesés idején. Helyenként durva, obszcén, végletes, mert az ingerküszöbön át kell menni, ez nem fuvolázó békekor, sőt. Az viszont biztos, hogy se Az ember tragédiáját, se a Mefisztót nem forgatjuk már sűrűn, a közönség néha tanácstalanul nézett a referenciaponként szolgáló szövegrészeknél. Aznapi propagandacikk, kormánysajtó-gyöngyszemek, trash-kommentek az internet népétől: minden volt. Mint hétköznap. Nyomasztó. Mint hétköznap.
Hattyúdal súlyos időkben
(Katona József Színház – Shakespeare: Lear király - 2021. június 14-i előadás)
Iza: Szerettem volna másként nézni, de nem ment. Számomra ez az előadás egy színházi korszak vége, a hattyúdal. Az Übü királytól a Csirkefejen, a Médeia-n, a Mizantrópon át A nép ellenségéig. Hogy csak olyan előadásokat említsek, amihez nézői közöm van, amit élőben láttam. Ha igazam van, Zsámbéki Gábor szép búcsúajándékot hagyott a Petőfi Sándor utcában. Az, hogy Hegedűs D. Gézában benne él Shakespeare számos karaktere mellett Lear is, nem akkora újság.
Éva: Káeurópai, elnyomásra rátanult - szezonja van - színházba járóként hajlamos vagyok mindenhol és bárhol szimbólumokat látni. Nos, most azt láttam, hogy a nemkaposvár és kaposvár a romokon kezet fogott, deklarálta a súlyos időket és feladatként az annak való megfelelést tűzte ki célul. Háborúk után mérsékelten lendületes a néző is, tele gyásszal és bizonytalansággal minden. Veszteség, újrakezdés, búcsú, sűrű a levegő.
Reménykedünk a lehetetlenben
(Orlai Produkciós Iroda - Stephen Sachs: Valódi hamisítvány – 2021. április 1. online előadás)
Éva: Pont ezek ketten akadtak össze, a ritka műfajúak, az érzékeny túlélők. Vígjátéknak hirdetett rátalálás, amit az élet nevű izé a maga realitásával tovább is pöccint: nincs itt semmi látnivaló, nem a kép, az ember a műalkotás, haladjunk. Mindenki marad, ahol eddig volt. Egyáltalán, lehet-e egy lecsúszott, alkesz pincérnőnek hetvenmillió dolláros Pollockja? Ugye.
Iza: Sok energiám felemésztette annak megfejtése, hol láttam én már ezt a kockás inget. Aztán lőn világosság: Kathleen Turneren, a West Enden, ő játszotta Maude-ot. Innen már tudtam figyelni a párducmintás cicanadrágos Hernádi Juditra, aki úgy mellesleg megmutatja milyen Mary Tyrone lenne, ha alapvetően nemcsak a színházzal bíró Orlai Tibor és a színházzal – éppen? - nem bíró Alföldi Róbert látná kivételes színpadi jelenlétet, és azt a vele született képességet, hogy mindenben színes szélesvásznú.
Tavaly márciusban bátrak voltunk. A covidot lazán covinre kereszteltük, mert úgy hittük, van olyan okos és felelős az emberiség, főleg a választott vezetői, hogy ezt a meccset nagyon gyorsan – együtt! - win-win-re játssza. Nem így történt. A Covid-19 nem lett kifordított „co(w)vin”-ünk, a vírus áll nyerésre. Mert a világ olyan, amilyenné mi, emberek tettük, és cinikusan hagyjuk pusztulni. Ez itt nem zöld blog, nem disztópia oldal, hanem színházi blog. És az tény, hogy az elmúlt év egyik legnagyobb vesztese, a mi örök szerelmünk: A SZÍNHÁZ.
Ház(i)ak
(Pesti Színház – Marius von Mayenburg: A kő - 2020. december 5-i előadás stream közvetítése)
Iza: Jó lesz ez az előadás, még akkor is, ha szépen példázza milyen foghíjas éppen a Víg társulata, és talán nem hozza lázba a színházat hónapok óta hiányoló vígszínházi közönséget. Magam nem értem miért kellett ezt a darabot - egyetlen didaktikus vezérmotívumáért – színpadra vinni, amikor kb. a tízedik percben tudni lehetett mi lesz a végcsattanó. Szép játékot nyújt a vendég, Nagy-Kálózy Eszter, van ehhez számára végre tét és tér is.
Éva: Békebeli humanizmus, némi didaxis, magabiztos rendezés, kitalálható Mayenburg-dramaturgia. Költözködés a bűn és történelem mentén ide-oda. Hegyi Barbara és Szilágyi Csenge anyanyelvi szinten tudnak Vígszínházul. Ami most folytonosságot, eleganciát, érvényes színpadi létet jelent.
Poor and needy
(Örkény Színház – Boross Martin – Neudold Júlia – Szabó-Székely Ármin: Kiváló dolgozók - 2020. október 24-i előadás)
Iza: Az előadás nem színház, társadalmi küldetés. Az Örkény csapata fontosnak tartja elmondani, hogy 2020-ban Magyarországon a szociális ellátórendszer nem fuldoklik, lényegében kimúlt. Akaratos, megszállott emberek lélegeztetni próbálják még a halottat, de körülöttük is egyre ritkább a levegő. A színház most felvett egy inget, ami nem inge, mert azok, akinek inge lenne, az istenért nem veszik magukra.
Éva: Találkoznak azok, akik valójában működtetik az országot, akik segítenek itt élni, meg mi, nézők. Erős, személyes, igaz minden, amit hallunk tőlük. Jobban tapsoltam nekik, mint a színészeknek.
Egyensúly
Egymásra torlott
bástyák és tornyok.
Átnyíló padlások, összenőtt
támfalak és tetők.
Felül
elkülönül.
Önhitten kiválik a tömb.
Önkívületben felszökik a csúcs.
(Petri György)
(Stúdió K Színház – Nero (Kosztolányi Dezső: Néro, a véres költő című regénye alapján a szövegkönyvet írta: Garai Judit) - 2020. október 11-i előadás)
Éva: Amilyen tehetséges és erős színész ifj. Vidnyászky Attila, olyan gravitációjú és teremtő erejű rendező Hegymegi Máté. Azonban ez az előadás a Stúdió K más iskolájú, szabad, egalista és könnyedén alakváltó társulatától az, ami: a különleges egyensúly hosszú, kitartott pillanata. És ennek a veszett, zűrzavaros évadnak eddig az egyik legerősebb előadása.
Iza: Néha sokat kell várni, hogy egy olvasmányélmény karaktere ne csak fejben éljen, hanem 3D-ben is megjelenjen. Nero császár nem írói fikció, számos arcmása, leírása maradt az utókorra, de nekem most, a Ráday utcában elevenedett meg ifj. Vidnyánszky Attila játéka révén. Hiszem, Nero valahogy így affektált, kellemetlenkedett Poppaea-val és Seneca-val úgy 60 körül háza termeiben, és így torzult el fokozatosan jelleme, ahogy azt a színész megéli a színpadon. A döcögősen induló évad sodrólendületű színházi élménye ez. Ha szavazni kéne a színházrendezők - ifjabb - tagjai között, az én voksomat biztos Hegymegi Máté kapná.
Dubliners
(Szkéné Színház – Conor McPherson: Eleven éjszaka - 2020. szeptember 24-i előadás)
Éva: Transzcendens gonosz mászkál-e, vagy csak egy kis strici játszik vámpírt? A darab bizonyára divatos, a rendezés kompakt, viszont a színészek azok, akikért két mérföldnél is többet mennék. Fejben végigszereposztottam (most már van ilyen szó) az Éjjeli menedékhelyet: Kosztiljov és Vaszilissza Fodor Tamás és Simkó Katalin, és igen, igen, Luka legyen Mucsi. A Báró Katona László, a Színész Kovács Krisztián.
Iza: Sajnáltam, de nem érintett meg. Talán a téma miatt: egy dublini rozzant házban három, neurózisos szerencsétlen flótás, ráadásul egyikük hazavisz egy összevert prostit. Ami megérintett: Katona László játéka és Vereckei Rita színpada, jelmezei. Ciki, de Katona László nem az este a felfedezése, de itt jött a felismerés, hogy a Drága örökösök Vilmosa milyen átkozottul jó színész!
Mi a magyar most?
(Örkény Színház – Lev Birinszkij Bolondok tánca című tragikomédiája alapján szövegkönyvet írták: Bánki Gergely, Gábor Sára, Polgár Csaba - 2020. október 11-i előadás)
Éva: Van véleményem, de nem értek egyet vele. Békebeli offline módon ültem a nézőtéren, vártam a Rejtő Jenő-i sodrást, ehelyett fel-felcsillanó színészi alakításokat, kulturált keserűséget, és némi szilveszteri műsor-fílinget kaptam egy nagyon egyben levő társulattól.
Iza: Bob Dylan ifjúkori – de talán még jelenlegi - hitvallása: Szeretem a káoszt, de nem tudom, a káosz szeret-e engem. Az Örkény Színház szövegkönyvíróit biztos szereti. Amikor megismertem Birinszkij darabját, ámulatba ejtett, hogy az Auróra cirkáló lövése előtt évekkel(!) hogyan írta le miként fog kitörni a XX. század legfontosabb forradalma. Kérdés, Polgár Csaba és csapata hasonlóan jó-e annak megjövendölésében, hogy mi lesz Európa sorsa 2045-re. Úgy sejtem, inkább remélem: NEM.
Mondtam neked, halni kell
(Katona József Színház – Shakespeare: Ot-hel-lo – 2020. október 8-i előadás)
Éva: Egyenrangú triász: Jágó, Othello, Desdemona; Kovács Lehel, Bányai Kelemen Barna, Rujder Vivien. A szabad világ, aka legerősebb hadsereg katonái beengednek egy hasznos idegent maguk közé, egyikük zsigeri indulatból rászáll, kicsinálja, a többi kulturáltan sajnálkozik. Mindenki tönkre tehető megfelelő rádolgozással. Székely Kriszta végiggondolt, koncentrált rendezése világossá teszi: nőnek lenni a senkinek lenni minősített esete. A férfiak pedig? Jót ne várjunk. Irgalmatlan világ ez, szépen veszni se lehet.
Iza: Évek óta figyelve a National Theater Live Shakespeare-előadásait, talán már nem is bírom, ha „hagyományosan” játsszák Shakespeare darabjait. Nem újdonság, hogy Székely Kriszta munkái erősek, lendületesek, itt-ott durván nyersek. Az sem, ha szégyellem is, de Bányai Kelemen Barna könnyen kapható nézője vagyok. Az, hogy Jágó figurája egy felajzott hímcsimpánzra hajaz nem nyert meg, ellenben Kovács Lehel alakítása lenyűgözött. Borbély Alexandra végre kilépett a mísz plasztik-lány zónából, Vajdai Vilmos meg a Katona Glauziusz bácsijává vált: „Hány évtized múlt el mögöttem, …….én életemben dolgoztam sokat, és szolgáltam csak …….”
Adok-kapok
(Thália Színház – Yasmine Reza: Művészet – 2020. szeptember 5-i előadás)
Éva: Abszurd este, abszurd történet. Ha venne a régi barátod nyolcvanezer euróért egy fehér alapon fehér festményt, nem sznoboznád le röhögve, reflexből? Ő nem várhatná el joggal, hogy ne ítélkezz? Mennyire törődünk magunkkal egy barátságon belül? Mire is tartjuk a barátainkat? Adunk annyit, amennyit kapunk? Zayzon Zsolt arányérzéke kis térhez is passzent, ő maga elegáns, mint egy hanyag mandula, pikírt nonsalansszal kioktat, csak titokban tépelődik, bocsánatkérést nyomokban sem tartalmazó tirádái mögött férfibáj, perfekcionizmus, ütemérzék. El vagyok bűvölve.
Iza: Olyan darab ez, ami arról szól, amiről éppen akarod, hogy szóljon. Nekem ezen az estén arról az érzelmi erőforrásról, amit úgy hívunk: barátság. Pedig szólhatott volna - a címe szerint - úgy általában a művészetről, az ízlésről, a társadalmi osztálykülönbségekről, az emberi neurózisokról is. De nem, darab arra ad neked választ, amilyen kérdéssel, kétellyel a fejedben éppen beülsz a nézőtérre. A Thália Télikertet szeretni fogom. Szellős – ez most fontos -, mégis kuckós kisszínpad.
"Ráadásul Pannóniába betörtek a szarmaták"
(Katona József Színház – Claudio Monteverdi – Dinyés Dániel – Závada Péter – Szabó-Székely Ármin: Poppea megkoronázása – 2020. augusztus 26-i előadás)
Éva: Pohár bor alkoholos zselés kézzel és ffp2 maszk, indul a Monteverdi gyilok-afterparty, az első nem szabadlevegős színház a Ragály 1.0 óta. Túl azon, hogy meg akarom ütni azt, aki vígan dumál maszkmentesen a hátam mögött, nem vagyok ideges. Rohadó Róma barokk operán és Petőfi Sándor utcán átszűrve, perfekten beleállva, de jó, hogy vagytok. Jordán Adél Octaviája és Bányai Kelemen Barna Othója elképesztően működik, a Csoma Judit-és Kiss Eszter-féle történeten átmászkáló mindentudó koboldokra, narrátori nagyszerűségre kéne egy szó, majd kitalálom.
Iza: Régen volt ilyen, hárman együtt színházban, hogy aztán ketten együtt írjunk róla. Mégis nyűglődöm, nem értem, hogy barokk operát – hangszeresen és vokálisan ugyan eléggé „lebutítva” – miért kell az ilyesfajta produkcióhoz adottságaiban fapados prózai színházban bemutatni, még akkor is, ha a humán erőforrás, a színészek prózai kvalitása minden körülmények között rendben lévő.
Ahogy 2x2 néha 5, ez a mai, kerek születésnap is szembemegy a tudománnyal. Ha róla van szó, ez a szám leírhatatlan. Fejben, lélekben és testben egyaránt dacol vele. Nála amúgy is minden színtiszta akarat. Amit akar, az zöldutas, amit nem, az felejtős.
Ne szépítsük, ennek a színházi évadnak vége lett a felénél. A jövőbeli folytatásról is csak találgatunk, vérmérséklettől függően sztoikusan, cinikusan, vagy dühösen. Egyrészt nem normális állapot, hogy csak a varroda működik egy színházban, ott is épp maszkot készítenek, vagy a színészek panelerkély alatt énekelnek; másrészt a közepesnél is kisebb élvezet belegondolni, mit jelent a hivatalosságok számára a kultúra nevű izé. Csak növeli a kétségbeesést, hogy mindezen közben konzervet nézünk. És milyen jókat… Zártkapus színház ugye nincs, a pályázatok eredményéről szóló hírek pedig módot adnak nekünk önfegyelmünk gyakorlására. Nem tudjuk mi lesz, nem jutottunk el, csak a vágyott előadások harmadára-negyedére, kínzó hiányérzet működik bennünk, meg a szeretet.
A Manótól a Császárig
(Katona József Színház – Ryszard Kapuściński: A császár – 2020. március 5-i előadás)
Iza: Hailé Szelasszié hangzásra szép nevét hallottuk már, rendszeréről rémlik egy és más, mert megvan Bob Geldof, aki 1984-ben látott egy riportot a felpuffadt hasú etióp gyerekekről, és megszületett a "Do They Know It's Christmas?" című szám. Majd a Live Aid ’85. Sokunk első eszmélése, milyen is lehet a világszolidaritás. A darab szerzője 1974-ben szemtől szemben ült az etióp császárral, majd riportkönyvet írt arról, mit látott, hallott. Ezt most a Katona József Színház férfi vegyeskara Szacsvaytól Viziig elbeszéli.
Éva: „Ez egy fordított Manó” - súgtam oda kolléganőnek öt percen belül. 1982-ben Zsámbéki Gábor A manóval bontott zászlót, most meg szinte A császárral zárta magát a Katona, és egy korszak. Március 5-én nem tudtuk, csak éreztük, hogy valami jön. Minden meg fog változni, azóta a lelkünk már meg is tette.
Feketén-fehéren
(Katona József Színház – Stefano Massini: Az átnevelhetetlen – 2020. március 3-i előadás)
Éva: A kérdezők korán halnak. Annyi történt, hogy megölettek egy újságírót a putyini Oroszországban, aki nem volt eléggé hazafias. Megmondták neki, mégis, mire gondolt? Fullajtár Andrea saját maga a színház: jobb mint a darab, jobb mint a rendezés, jobb mint egy férfi.
Iza: Fullajtár Andreát színpadon látni mindig öröm. Most is, „odateszi” magát, megél, átél, átad, hat. Mégis, hatalmas pazarlásnak érzem, hogy legjobb színészi energiáit „fejből olvasásra” használják. Persze értem és érzem, fontos számára Anna Politkovszkajának, „a legbátrabb újságíró”-nak való tiszteletadás, és társadalmi közügyben felelős művészként a pártos állásfoglalás.
Az ő kis falujuk
(Pesti Színház – John Millington Synge: A nyugat császára – 2020. február 26-i előadás)
Iza: Idejét nem tudom, mikor jöttem ki ilyen elégedetten a Pesti Színházból. Ez nem az elmúlt öt évben volt, az biztos. A produkció (még) nem hiba nélküli, de egyetlen perce nem volt, amit untam volna. Rudolf Péter tud szerepet osztani, és képes rendezőként színészfejjel (is) gondolkodni. A keze alatt - végre - ifj. Vidnyánszkynak nem kellett kunsztoznia, kívül-belül ráillő szerepben (öröm)színész lehetett. Meghálálta. Kőszegi Ákos remekül debütált új színházában és végre Majsai-Nyilas Tünde is megmutathatta, hogy tudná ő, amit Julie Walters. Ha akarnék sem tudnék fanyalogni.
Éva: Végre egy élvezhető előadás, szerencsés szereposztással, játékérzékeny rendezéssel, érvényes atmoszférával. Ez nem kevés. Nem a virágirodalom villogó csúcsain foglal helyet a darab, de jóízű előadás született, Hamvai Kornél fordítása életet lehelt a szövegbe, Rudolf Péter meg…nos, tud rendezni.
Párosan szép
(Miskolci Nemzeti Színház – Edward Albee: Nem félünk a farkastól – 2020. február 26-i előadás)
Éva: Ütésváltás három menetben, nem első vérig. Tétje van a piszkálódásnak, gyötrésnek, kínzásnak: eltünteti az elviselhetetlen ürességet. Székely Kriszta a közönyös úristen pontozóbírói szemszögéből rendezett négy kiváló színésszel egy nehezen felejthető előadást. Nádasy Erika Martha-ja tényleg „földanya”, minden pillanata az „én otthon vagyok” magabiztosságát sugallja. Csak így tud pokolra menni – szenvedélyre lelni a férjével. Párosan szép az élet.
Iza: Sohasem akaródzott színpadon megnézni a darabot az elmúlt 20 évben, nem vonzott a kínálat. Olvasmányélményem és filmemlékem (Liz Taylor-al és Richard Burton-el) nagyon erős. Nádasy Erikában és Görög Lászlóban sem sejtettem a házassági Big Brothers XXI. századi avatárjait. De érdekelt, hogy a színmű korához képest fele idős női rendező mit láthat egy ’60-as évekbeli, nagyon amerikai, kisvárosi családi tűzfészek-sztoriban. Megérte a Pest-Miskolc autóút.
Repüljetek! (etűdök filmkockákra)
(Soltis Lajos Színház és a Szentendrei Teátrum közös produkciója – Csehov: Három nővér – 2020. február 15-i jubileumi előadás)
„Пусть всегда будет солнце/ Lenne bár napfény mindig.
Пусть всегда будет небо/ Lenne bár kék ég mindig,
Пусть всегда будет мама/ Lenne bár anyu mindig,
Пусть всегда буду я/ S bárcsak én is lennék…”
Éva: Hat év már egy házasság. Ennyit élnek együtt a nővérek Versinyinnel. Sardar Tagirovsky végtelenít, és megtalálta a módját, hogy ide-oda lépjünk az időben. Szeretni való rendezés szívmelengető tisztességgel, színházcsinálói bátorsággal, repülő macis karamellákkal, magyarul tanuló Irinával, mindentudó Anfiszával, üres varázskártyákkal, Narniás szekrénnyel, sok kitett fájdalommal. Így mégis könnyebb.
Iza: Flahsback. Nem a szabályos színmű négy felvonásban. A vég a kezdet, az előadás elején búcsúzunk a dandártól, a Prozorov-háztól, majd szemeként fejtjük meg, hogy mit rejtett a ház lakóinak lelke. Az előadás egy múltbéli filmforgatás, tucatnyi „idődarabkát” örökítünk meg közösen, hogy az utókor majd lássa, hogyan is élt, szeretett, szenvedett, vágyakozott három virtigli ex-moszkvai hölgy egy tucatnyi férfi koszorújában, valahol az Isten háta mögött. Őrülten hangzik, de Tagirovsky csehovtalanította Csehovot, ennek az eredménye: egy újraszínezett, de hamisítatlan Csehov-előadás.
Egy veszélyes nő
(Radnóti-Tesla Labor/Narratíva – Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül - 2020. február 8-i előadás)
„Az emberek nem az ágyban követik el a bűnöket,
hanem felöltözve.”
Éva: Hajduktól a legszebb szerelmi vallomás a színpadon. Önismeret, magány, kín, szerelem, határátlépés, halál elviselhetetlenre sűrítve, a csúcsponton kitartva. A nézői komfortra fittyet hányó következetes formanyelvű, különleges előadás a Narratívától.
Iza: Kísérletezgetek a NARRATÍVA előadásaival, lehet, ők (is) a jövő. Nem találtunk még egymásra. Nem értem színpadi nyelvüket, a tartalom helyett inkább a formát látom. Szenteczki Zita Galgóczi regényének finomhangolása azonban most megfogott. Lehet, még mélyebben, ha a mögöttem ülő az ötödik perctől úgy a hatvanötödikig nem aludta volna át a darabot hangosan hortyogva.
Vác, Mükéné, mindegy
(Radnóti/Tesla – Závada Péter: Én, Iphigénia – 2020. február 2-i előadás)
Iza: Értelmi asszociációs balett, kortárs dokumítosz. Lehet, a dráma meghatározás már nem elég comme il faut? Mindig tanulok a színházban, most a sejcei bányász lakótelep mindennapjairól. Nem győztek meg a látottak, hogy egy kb. 25 percben előadható novellát 4 rendezőnek kell színpadra „cincálnia”. Nem láttam meg - az ígért - három sajátos szemszögű és látásmódú feldolgozást, mindig ugyanazt az „Ifiké”-t láttam a ketchup maszatos tányérja felett. És ez véletlenül sem az előadó, Eke Angéla tehetségén, értelmi/érzelmi átvitelén múlott.
Éva: Eke Angéla van olyan képességes színésznő, hogy minden rendezői változatot érvényesen színpadra tett, de lenne már valaki oly kedves felfigyelni a belőle „kilógó” bohócra, az ambivalencia-kezelésére, a negatív pólusú szerepek sprődség nélküli eljátszásának képességére? Iphigénia történetének meg eleve annyi változata van, hogy az Úr - posztmodern utáni – 2020 évében is belefér három új. Azonos szövegtest, máshogy húzva, rendezésenként más hangsúlyokkal újrapettyezve.
Mindenki idegen valahol
Úgyis a Föld van legalul,
Hisz Isten bármit legyalul.
(Térey János)
(Örkény Színház – Térey János: Lót – Szodomában kövérebb fű – 2020. január 30-i előadás)
Éva: Áld-átkoz, ígér, angyalt küld, megtart és elveszi, ami nem ő ad. Mindenható, agyonnyomja egy olyan ember életét, aki nem tehet arról, hogy az, ami. Kereskedő, családapa, testvér. Aztán már semmi. Körülötte kórus zengi ”a megbékélés egy rossz tréfa”. Sem ember istennel, sem testvér testvérrel, sem idegen a helyivel sosem békél meg. Térey kemény, Kovalik következetes, vigasztalanul igaz ez az egész.
Iza: Nyomasztott minden, amit láttam, hallottam, felfogtam. Nem a szórakozást hiányoltam, nem azt rovom fel, hogy kínos feszültségben tartottak közel két órán át. Hanem azt, hogy nem volt katarzis, hanem egy sötét, kilátástalan lelkiállapot hosszan, azon túl is, hogy kijöttem a színházból. Lehet, az én hibám, de nem akarok mindenhol és mindig csak arról a förtelemről gondolkodni, amit évek óta „lélegzem”. Ne sokkoljanak a nyilvánvalóval, ne üzenjék: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin!
Akvárium a Fészekben
(Maladype Színház – Witold Gombrowicz: Yvonne– 2020. január 28-i előadás)
Iza: Yvonne története majdnem Yvonne nélkül. Gombrowicz ezt nem egészen így gondolta, de működik. Erőss Brigitta Kamarillja látszatra akár a Kis Hableány Arielje, de belül ő Ursula, Agónia és Begónia egyben. A 90 percen át pulzáló és vonagló kézmozdulat-koreográfiáját még tanítani fogják. Isten tudja, hogy műfaji besorolását tekintve mit néztem, de lekötött, élveztem, tetszett. Valami ilyesmi lehet: összes-művészeti-varieté. A színészek a talpuktól a fejűk búbjáig mindenükkel játszanak, minden műfajban, amit csak elbír a színpad.
Éva: Nincs támpont. Jó, gondolkodjunk kizárásos alapon: nem blöff, nem musical, nem metafora, nem alter, nem impro. Piszkálódósan csillog, de pontos, nem elrajzolt, nem kísérlet, de úgy néz ki. Színészképzés? Ezek készen vannak, alaposan. És akkor még nem beszéltünk Yvonne-ról. Nem is lehet. Balázs Zoli Maladypéje kitalált valami újat, Balázs Zoli mindig kitalál valami új Maladypét. Laza szürreál-irreál? Definiálja majd ezt elmélet. És képviselője - ha eljön -, üljön feltétlenül az első sorba.
táncJÁTÉK
BACH
Minden rendben van.
MOZART
minden rendbejön
(Fodor Ákos: Két hanglenyomat)
(RS9 Színház/Laboratorium Animae társulat előadása - Sardar Tagirovsky: Diótörő/érzelmi, asszociációs balett egy részben – 2020. január 13-i előadás)
Éva: Ez az előadás könnyedén megtalálta a harmadik hanglenyomatot Csajkovszkijra: minden szép és fáj. De mi az az „érzelmi és asszociációs balett”? Pont az, aminek hangzik: széllelbélelt szabálytalanság, különös bánat, elégia és izgalom two in one, könnyű ötletbörze és belehalás, meghökkentő dinamizmus, kötetlen történetmesélés egy nehéz életű nagy zeneszerzőről és a művészlétről tizenegy színésztől. Aki ott volt Szentendrén a Tragédián a Laboratorium Animae-val, az bizalmat szavaz a Diótörőre is. Érdemes.
Iza: Valóban, az előadás előtt csak az foglalkoztatott, mi a csuda lehet az „érzelmi és asszociációs balett”? Még mindig csak érzem, mintsem értem. Ellenben olthatatlan kíváncsiság támadt bennem Csajkovszkij személye iránt. Ő már többé nem „csak” a Hattyúk tava és a B-moll szerzője, hanem egy torokszorítóan fájdalmas életű, magányos ember, az igazi „Fekete Hattyú”.
Borz a bádogon
(Katona József Színház – Molière: Tartuffe – 2019. december 29-i előadás)
Éva: Hülyeséggel vegyes hiúságunk miatt átvernek, így aztán térden állva köszönhetjük meg a saját vagyonunkat a királynak, aki régi ismije a mi házi bűnözőnk. Ráadásul életünk végéig bármit kérhet tőlünk hazánk feje. Bocsárdi László vidámságra okot nem adó rendezése a mindent hibátlanul eljátszó katonásokkal.
Iza: Virtuóz színészek, rendhagyó díszlet/jelmez, feszültség, és mégse. Olyan az előadás, akár egy high-tech laboratórium. Minden eszköz, alkotórész tökéletes, de steril. Jó nézni az olajozott gépezet működését, ahol minden fogaskerék milliméterre pontosan illeszkedik a másikhoz, a Bécsi Filharmonikusokként muzsikál a társulat. Persze, hogy leesett az állam Keresztes Tamás alakítása láttán, már-már nem is hiszem, hogy ez lehetséges. De egy valami hiányzott: abszolút nem érintett meg, mert nincs benne semmi, ami sután emberi.
A szabadság ára
(Örkény Színház – Jean-Paul Sartre: A legyek – 2019. december 21-i előadás)
Éva: Az istenek tudják, hogy az ember szabad, az ember meg nem. Dehogy mondják meg. Aki mégis tudja, cselekszik és megfizeti az árát. A szabadság jutalma a cselekvés, az ára az oldhatatlan magány. Hegymegi Máté a szabadságról rendezett egy okos, pontos, a szívet nehézzé tevő előadást.
Iza: Sartre a ’40-es években a párizsiakra adaptálta az Atreida-ház tanmeséjét, mert engedték, hogy a nácik bevegyék a városukat. Vajon Hegymegi Máté kinek és mi végre szánja a görög tanulságot? Értsük meg, hogy a szabadságot ki kell harcolni? De milyen áron, ha túl messzire mennénk, mit kezd patyolatlelkünk a bűntudattal? Erős, sőt véres képekből álló előadás az Örkény Stúdió – mondanám színpadán -, de inkább natúr talapzatán.
Királyfidráma
(Pesti Színház – Shakespeare: II. Richárd 2019. december 20-i előadás)
Éva: Egy királydrámához férfiak kellenek, nem fiúk. A színészileg is érett kort és testi habitust megkövetelő II. Richárd sok része eljátszatlan maradt. Tompa Gábortól ettől még érvényes, érthetőre formázott, helyenként költői, vizuálisan erős – nagyszínpadra való - előadást láttunk. De egy Shakespeare-t nem illik capcarázni. Ez itt most a szereposztáson múlt.
Iza: Látványos színpadkép, erős, értelemre ható rendezés. De a darab két központi alakja, II. Richárd és a leendő IV. Henrik trónért folytatott párharca inkább uncsitesók közötti kakaskodás, mintsem két uralkodó életre-halálra szóló versengése a trónért. Különös látni a színpadon - a Vígben szép csendben zajló őrségváltás keretében -, a „régi” és a „sztalkeres” színjátszás együttállását. Az előadás - a Shakespeare művei között kissé mostoha sorsú - drámát nem teszi népszerűbbé, inkább csak a Vecsei H. és/vagy ifj. Vidnyánszky rajongóknak szerezhet örömet.
G.B. Shaw írta: „…a személyes érzelem nélkül írott kritikát kézbe sem érdemes venni…..nem is a <személyes érzelem> a helyes kifejezés, hanem a <szenvedély> a művészi tökéletesség iránt…” Mit láttunk ezen az alapon mi nagyon jónak a 2019-es évben a színházban és miért. Vigye kánya, hogy már megint "Katona tőkesúlyosak" vagyunk. Nem szeretnénk már, de mégis......(Alfabetikus sorrendben.)
Vadászidény
(Katona József Színház – Katona József: Bánk bán – 2019. december 22-i előadás)
„Ők játszanak, zabálnak szűntelen,
Úgy, mintha mindenik tagocska bennek
Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
Kéményeinkről elpusztulnak a
Gólyák, mivel magunk emésztjük el
A hulladékot is. Szép földeinkből
Vadászni berkeket csinálnak,
Ahová nekünk belépni nem szabad.”
(Bánk bán)
Éva: A magyarság legjobb pillanataiban is egy macinacis, nem hülye, de tehetetlen II. Endre király, nem Bán bán rókamálban. Ez van. Komolyan veszi névadóját a színház, zéró pátosz és naftalin, széttartó érdekek, egymáshoz tört hatalmi centrumok, a társadalmi rétegek beszédképtelensége, közösségteremtés az illúziótlanság és valós kicsinység megmutatása által.
Iza: Tarnóczy Jakabnak biztos nem Vrabély Armandné volt a középiskolai magyartanára mint nekem, mert akkor tuti nem látná a Bánk bánt black comedynek. Amúgy nem volt ez ellenemre, de Erkel zenéje és Simándy József hangja úgy belémplántálta: „Csak egy nagy érzés éltetett/Sok gond és gyász alatt”, hogy szégyelltem átröhögcsélni az estét. Pedig a színészek halál komolyan játszottak, nem volt ott paródia. Ugyan 200 éve íródtak a sorok, de minden gondolat (egyre inkább, újra) aktuális, különösen Tiborc panasza.
A kukorica gyermekei
(Katona József Színház – Michael Haneke: A fehér szalag – 2019. november 6-i előadás)
Éva: A zárt és hierarchikus közösségben ölik, kínozzák a sérültet, a finomabbat, a védtelent. A gonosz grasszál egy rendes kis protestáns német faluban, 1913-ban? Vagy az elnyomás és elfojtott erőszak sokszorozza magát? Ascher, 2019.
Iza: Nem láttam Haneke filmjét, így megadóan süllyedtem Khell Zsolt sötét díszletei és Szakács Györgyi fekete és kopott-kék szövetei közé, hallgattam, néztem Enyedi Éva szikár, kopogós dialógusait, az egymásba fonódó, kegyetlen jeleneteit. Hagytam, hogy átjárjon a borzongás. Ahogy felment a függöny tudtam, már most kéne futni, hogy megússzam. Szeretem, ahogy Ascher Tamás kiválaszt egy témát és szétszálazza. Fullajtár Andrea porig alázva, de kevélyen büszkén. Újra és újra elámulok, miért is nem ő korosztálya „sztárja”.
Hány kiskanál sz@r egy élet?
(Radnóti Tesla Labor – Bertolt Brecht: Kurázsi mama – 2019. november 20-i előadás)
Éva: Kíváncsian a zászlóbontásra – legyen az bár fekete-fehér-sárga – mentem a premierre. Szerintem én voltam a közönségben (majdnem) az egyetlen civil. Meglesz ez. Pető nem legendát játszik, a fiatal Kurázsit mutatja meg: eszes-feszes, aztán megokosodik, tárgyilagos és sprőd lesz. Az ő gravitációjának függvénye Hajduk ökonomikusan földhözragadt és vonzó Pipás Pétere. Lett színháztörténet is: Piti Emőke alakítása és darabvégi „Ég a város”-a csodálatos. Kurta Niké, Egger Géza rulez. Úgy összeraktak minket a színpaddal, hogy a Brecht-checklist minden tételét fullfényben pipálhattuk ki. Ahol nem a szembenézőt vizslattam, ott működött az előadás. 85 %.
Iza: Én minden befektetett munkát tisztelek, Kovács D. Dániel rendezte Kurázsiban pedig határozottan láttam ezt. De már a címszereplő választás öngól. Pető Kata egy karakteres, érdekes, erős színpadi jelenléttel bíró színésznő, de Kurázsi mama esszenciája még nem kúszott be a lelkébe. Úgy Kurázsit színpadra vinni, hogy nincs egy született markotányosnőm, egyszerűen értelmetlen. Az előadás egyszerre lassú és túlmozgásos, percekre tudott „elkapni”, néha érdekesebb volt némely velem szemben ülő néző unalmának tanulmányozása, meg hát tényleg ott volt a fél színházszakma.
Lélekvesztő
(Örkény Színház – Kosztolányi Dezső: Édes Anna – 2019. október 1-i előadás)
Éva: Szenteczki Zita Édes Annája álombeli, tört fókuszú előadás, a regény gazdagságából keresi a választ legérdekesebb miértekre. Miért marad Anna Vízyéknél? Mert gyerekpótlék. Evidencia lesz, hogy Anna és Vizyné egyaránt rabok, egyedül vannak és a gyilkosság a szabadulás, ez köti össze őket. Szenteczki Zita rendezéseit látva biztos, hogy jönnek az okos nők.
Iza: Abba lány(fiú), Marilyn, Conchita Wurst és Édes Anna, amint egy ingatag (majdnem proszektrúráról kölcsönzött) fémasztalon kergetik egymást. A játéktér minden praktikumot nélkülöz, a jelmezek úgyszintén, egyik sem színészbarát. Erős koncentráció és nagy akarat kell hat jó színésztől, hogy maguk és a nézők is higgyék ez itt színház, nem erőmutatvány. Nyertes csatát vívnak.
Ha bosszút akarsz, két sírt áss
(Nemzeti Színház – Euripidész: Médeia - 2019. október 8-i előadás)
Iza: Lehet Euripidésznél Médeia félisten, hajdani szépreményű királylány, de Eirik Stubø és Szűcs Nelli értelmezésben egy „hétköznapi” nő, akit nagyon megbántottak. Mai viszonyainkra lefordítva eddig a Rózsadombon lakott, de most elkerül Miskolcra, mert a férfi, akiért feladta önmagát, „nagyravágy.” De nem az az asszony, aki csendben félreáll, időt, energiát, észt és szívét ölte ebbe a kapcsolatba. Aki bántotta, annak pusztulnia kell. Ha a Rózsadomb ugrott, írmagja sem maradhat annak, hogy ott valaha is volt vagy lehetne még élet. Harag, büszkeség, rafinéria, öngól. Médeia okos nő, mégis eltaktikázza.
Éva: Jól elszórakoztak a földön egyébként nyomokban sem fellelhető istenek Médeiával: szeret, okos, idegen, megalázott. Nagy véleménye Euripidésznek sincs az itt elérhetőkről, kijelenti, hogy nincs boldogság. Nehéz vele nem egyetérteni. A bosszú önbecsülést helyreállító instant hatása és a jobb híján végzet nevű jelenség kombinációja a nettó pusztulás, Szűcs Nelli koncentrált és kiemelkedő alakításában. Ha valaki hosszabb házasságban élve tekinti meg az előadást, számíthat némi poszttraumás sokkra.
Most ilyen a tragédia
(Örkény Színház – Kertész utcai Shaxespeare mosó/William Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája, Závada Péter átirata és a Társulat improvizációi alapján – 2019. szeptember 28-i előadás)
Éva: Ha akarom, nagy truváj, ha akarom, csak itt érvényes Bodó-rendezés, Szputnyik hommage. Sötét, ötletes, erőteljes előadás, meghökkentő véggel. Ez egy párhuzamos univerzumbéli Rómeó és Júlia. Az biztos, hogy a szövegrajongók másik csoportjának szól, mert itt nincs „röpke láb, mely el nem koptatná a lépcsőt ítéletnapig”, ellenben van „bámulsz mint Ádám anyák napján”. Bodó rendezése hasonlít Esterházy szövegeire, utóbbinál a vendégszövegek felismerése és átalakulása az egyik élményforrás, itt a magyar színházi és európai filmes referenciapontok fellelése. Aki anno Szputnyik-rajongó volt, annak meg jól megszakad a szíve.
Iza: Ennek az előadásnak bitang jónak kell lennie, mert nem feltétlenül egyezik ízlésvilágommal, a színházról alkotott eszményképemmel meg egyenesen szembemegy. Mégis, az első pillanatától az utolsóig élveztem. Az Örkény társulata alaposan beállt a versenybe, hogy a már nem gyerek, de még nem is felnőtt emberpalántákat beszoktassa a nézőterére. A produkció nem a 30+osok kedvére született. Azért halkan megjegyzem, Machiavelli mércéje (a cél szentesíti az eszközt) a művészi szabadságban visszaüthet.
Végzet-játék
(Federico Garcia Lorca: Bernarda Alba háza - asszonyok drámája - Spirit Színház, 2019. július 31-i előadás)
Szűz Mária és Szent József
kasztanyettet keresgélnek,
kérdezik a cigányokat,
mert lehet, hogy ők lelték meg.
Szűz Mária beöltözött
Polgármester-feleségnek
Csokoládé-sztaniolba –
visel mandula-nyakéket.
(Lorca: A spanyol csendőrök románca)
Éva: Temetés, csúnya, öregedő, hozomány nélküli lányok, esztelenül kemény anya. A kötelező nyolc éves gyászból csak lábbal előre, halottként, őrültként, vagy menyasszonyként lehet szabadulni. Kérő egy van. Zsarnokság-analízis, szövetségmentes női világ.
Iza: Czeizel Gábor ezt a „kisszínpados nagyjátékot” már nagyon kitanulta. Talán 10x10 méter a Spirit színpada, de apró ötletekkel, zenével, fénnyel, már a másodjára láttatja velem azt, ami nincs is ott. Két kedvenc színésznőm azért kedvesebb mindenki másnál, mert színpadi tekintetük mindig sorsot mesél. Ha egy mondat erejéig szólnak, szemükből akkor is kikerekedik hozzá még egy kisregény, múlt – jelen – jövő, az éppen játszott figura egész élete. Úgy tűnt, Nagyváradi Erzsébet is e tudás letéteményese.
Pattogatott kukorica
(Art Capital és a Laboratorium Animae Színházi Műhely produkciója - Madách Imre: Az ember tragédiája - 2019.augusztus 30.-i előadás)
Éva: Full szöveg. Pimasz, okos, tudatállapot-módosító előadás, maradandó képekkel, közösség-érzettel. Sardar Tagirovsky megtette, amit kőszínházban eddig nem lehetett: referenciapontot alkotott, végleg kiszedte a naftalinból a darabot. Lucifer-Madách, hat Éva, három Ádám. Harmincöten néztük végig, pedig minden gimnazistának látnia kellene. Nagyravágyás ez is.
Iza: Ámulva hallgattam Peter Brook és Ariane Mnouchkin sok-sok órás, jó, ha nem három napos színházi előadásairól. Úgy gondoltam, na, ezt már nem, értelmetlen. Aztán mégis beadtam a derekam. Magam lepődtem meg a legjobban, hogy a 9 és fél órás Tragédiát remekül bírtam egészen a Tizenkettedig Szín (Falanszter) végégig. Lekötött, amit láttam, vártam színről színre, mi van még a tarsolyban. Az utolsó három etűdre kicsit leült a játék, délutántól éjfélre „elfáradtak a zenészek”. Színházi kísérlet volt ez, de annak elsőosztályú.
A nagy Gatsby, de Gatsby nélkül – avagy a Víg Filmszínház egy újabb darabja
„B.O.S.S, #SEX
a sztori, mivel holnap henceghetsz
néha talán ihatnál keveset
a nőid szépek,
mint egy diszkóbaleset
sukárság, rajság, fainság
VIP vagyok, ne is nézd a listát
nem tárcát hordok, talicskát
itt van a kártyám, lazíccsá'
a számlát meg se kérdezem
két koktél negyvenhétezer
a hetem fele csapatás
de sima ügy, mint a herevasalás”
(Karácson Tamás)
Iza: „Pödrött bajszú kurvaélet.” Ezzel a szép mondattal köszön be Jay Gatsby a Vígszínházban. Ez az előadás remek rezüméje. Úgy emlékszem Hofi: „Nem mindegy, hogy otthon a fedő esik a fejedre, vagy egy Ady kötet!” Ez a produkció, de lassan a Vígszínház is a „fedősöké”. Álérzések, álbölcsességek, álművészet. De ott van még a színpadon Hegedűs D. Géza, s az ember azt mondja, áll még az ősz Peterdi háza. Ő még egy revüben is hiteles.
Éva: Elmúlt már több nagy vígszínházi korszak, most van az útközben. Revün túli, drámán inneni hibrid született, hívjuk tán produkciónak az új terméket. Éreztem percről-percre azonban, hogy megvesz engem ez a dolog: van benne látás, erő, koncepció és 99% fiatal színész, aki úgy odateszi magát, ahogyan csak lehet. Fitzgerald már nincs benne ennyi. Hiányoltam az amerikai mitológia vitán felüli nagy regényének szimbolikáját, a végzet egyik új arcának megmutatását. De nem ez volt a cél. A nagy elődök meg maradnak színvonalas olajfestmények az előtérben.
Lajos kétszer csenget
(Spirit Színház – Márai Sándor: Eszter hagyatéka – 2019. július 17.-i előadás)
Éva: Annak belátása, hogy kötve vagyunk az ellenségünkhöz, az első lépés. A második: hagyni kifosztani magunkat a szabadulás érdekében. A semmi, mint győzelem. A nincsből elvenni nem lehet, az már maga a szabadság. Nagy szakmai tisztességű, meghitt előadás a Spiritben a Czeizel Gábor rendezte Eszter hagyatéka. Gubik Ági színei Ruttkaira emlékeztetnek, a konok morális izzást és a meg nem alkuvó, de nem kombattáns nőiességet egyforma erővel mutatja meg: szép, fájdalmas este.
Iza: Kicsit tartottam tőle, mégis Márai a „mi Csehovunk”. Amit ő nem tud az emberi lélekről, annak - minden pillanatban együttálló - nemességéről és aljasságáról, azt nem is érdemes. Czeizel Gábor folyékonyan beszél máraiul; képekben, színekben, mondatokban, hangokban, dallamokban. Nem a színházi uborkaszezon mondatja velem, öröm volt ezen az estén az előadás részesévé válni. Az előttem pergő szenvedés és a fájdalom valamiképpen megtisztított, átmosott. Ennél többet színházi előadás nem nyújthat.
A 2018/2019-as színházi évad
Idén nem vártuk be, hogy a Színházi Kritikusok Céhe nyilvánosságra hozza saját jelöltjei-listáját, szakképzett nézőként beelőztünk és akárcsak az elmúlt három évben, idén is összegezzük mit láttunk, miről miként vélekedünk.
Felelősségünk teljes tudatában nyilatkozunk, hogy nem mentünk vattának a Nemzetibe. Ezt már a szellemi mentálhigiéné miatt is fontosnak tartjuk megjegyezni. Lehet, hogy nem vagyunk sikeresek, de fizettünk a jegyért.
Az elmúlt években, évadokban folyamatosan figyeltük a jelöléseket, csodálkoztunk az eredményeken, sokszor nem értettük az „ítéletet”. Minél jobban beleástuk magunkat a múltba, annál jobban láttuk a „szétszavazást”, s már tudjuk, sokszor azért nem adtak ki egy-egy kategóriában díjat, mert nem volt egy-egy jelöltre elég jelölés. Talán 3 egyező voks kellett volna? (Nem, már tudjuk, 5.)
Ahogy azt is tudjuk, hogy „de gustibus non est disputandum”, meg azt is G. B. Shawtól, hogy az igazán szép és jelentős művészi produktumok, művészek esetében az ember hajlamos „.fittyet hányni az olyan szörnyű képtelenségeknek, mint igazság, pártatlanság és a többi eszmény.”
Látjuk a „hivatásosok” miként csináltak fellegvárat a kaposvári, a szolnoki színházi műhelyekből, majd a budapesti Katona József Színházból anno, (a soroksári úti - by Nádasdy Ádám) Nemzeti Színházból – persze 2013 előtt -, mostanság a szombathelyi, s éppen felfutóban lévő miskolci színházi műhelyből. Isten ments, hogy megint felhozzuk azt a híres (hírhedt?) mondásukat: „amiről mi nem írunk, az nincs”. Pedig ez így van, már és még, örökké.
Filmszínházunk bemutatja
(Vígszínház – John Cassavetes. Premier (Opening Night) – 2019. június 4.-i előadás)
Éva: Sikert akarsz? Tolj fel egy „színházat a színházban”-t a színpadra. Eszenyi nagy színésznő, itt is azt csinál, amit akar, és most sikert akart. Ne mondjon le rólam, én látni akarom nagy alakításban, nagy rendezésben, az se baj, ha nem siker.
Iza: Eszenyi Enikő, a Vígszínház színész-igazgatónője a színpadról rábírta közönsége úgy 80 %-át, hogy ütemes taps mellett vele skandálja: ”Hé bébi, szól a zene, szarjunk bele”. Ez volt az előadás tetőpontja, mondhatni a katarzis. Az én fejemben meg Szindbád szavai dübörögtek: „Megőrültem, az ördög elvitte az eszemet…Én nem szeretem ezt a világot, azt mondják átmeneti idők…..” Amúgy hálával tartozom a Vígnek, ráébresztett, ha nem akarom úgy végezni, mint a tapsoló 80 %, gyorsan elbúcsúzunk egymástól, az okostelefonom meg én.
Az idő elvesz mindent
(Katona József Színház – Frederico Garcia Lorca: Ha elmúlik öt év - 2019. június 5.-i előadás)
"Hiszek benne, hogy eljön az idő,
mikor az álom és a valóság, ez a két,
látszatra oly nagyon ellentétes állapot összeolvad
valamilyen tökéletes valóságfelettiségben..."
(André Breton)
Éva: Olyan az előadás, mintha festményeket néznénk, végtelen számú festményt, rajtunk múlik a sorrend. A történetecske töredék, a hangulata esős, délszaki moll, csak az a teremtő tehetség egész, amivel mindezt a színpadon megjelenítik.
Iza: Zsámbéki Gábor hiszi, amit Breton, ráadásul képes megmutatni ezt a nézőknek. Először nem értettem pontosan mit látok, hallok, de erősen és hosszan gondolkodtatott minden kép, hang, mondat, amit néztem, amit felfogtam. Aztán hopp, a sok impulzus a végére egésszé állt össze, egy nagyon is valóságos történet kerekedett ki a színpadi álomból. Az előadás, akár Salvador Dali képei, csak „hangosak” és mozognak a rajta lévők.
Rend? Az ilyen.
(Budaörsi Latinovits Színház- Euripidész: Elektra - 2019. május 4.-i előadás)
Éva: A dolgok rendje az erőszak. Nem tehető igazság, nincs és nem lesz béke. Mindenki hurcol magában annyi bűnt, hogy ez lehetetlen legyen. Mindez családszinten, államszinten, elnyomásban. Más minta nincs. Rám hatott az őszinte keserűsége miatt. Alföldi, Elektra, Budaörs.
Iza: Ahogy Rica-Maca énekli a Csókos asszonyban: „hiába hatott idegemre, jobb volt mégis….”, pont így voltam ezzel az előadással. Erős, sokkoló, és mégis. Kit megbontránkoztat, kit elszörnyeszt, ki nem is érti mit néz. „Az itt minden mutatva lesz” játék nem adott hozzá a produkcióhoz annyit, amennyit a nézői és alkotói komfort megsértése miatt elvett. Nem éreztem úgy a színházból kijövet, hogy feltétlen szembe kéne köpnöm magam, holott ez volt az alapüzenet.
Hangzavar
(Örkény Színház – Gorkij: A mélyben (Éjjeli menedékhely) - 2019. május 17.-i előadás)
Éva: Története annak van, aki eltört – írja Röhrig Géza Angyalvakondja mottójaként. A könyvet épp az Örkényben vettem meg a Fedél Nélkül kisasztalos, igazolványos hajléktalan eladójától. Törött életek a mélyben, Luka-Gálffi végre in da house, és ennyi a lényeg: ne sértsétek meg egymást. A sorsotok maga a sértés. A mélyben vannak a hordalék-életek, tehetetlenül, taszító sokszínűségben. Ascher nem akarja, hogy jól érezzük magunkat és tényleg. Gorkij se akarta.
Iza: Vérprofin muzsikáló zenekar, egy-egy kiugró szólam. A színészi alakítások sajátok maradnak, nem születik meg a színpadi egész. Nincs hűha faktor, annak ellenére, hogy kegyetlen ami a színpadon történik. Ascher Tamás rendezéseinek mindig van lelke, különösen, ha orosz szerzőről van szó. Most mégsem érintett meg az emberi nyomorúság, az élet hiábavalósága. Van az előadásnak szépsége: Gálffi László hamismosolyú tekintete, Patkós Márton heve, Ficza István és Máthé Zsolt apróra kidolgozott, cizellált epizódjai a színpad mélyén, még akkor is, ha a közönség zöme azt nem is látja.
Nincs középút
(MITEM 2019 – Berliner Ensemble – Tennessee Williams: A vágy villamosa - 2019. április 29.-i előadás)
Éva: Felfelé is, lefelé is kín. Nem lehet itt élni. A tér: vasfalba mart negyven fokos lejtő. Itt játszódik A vágy villamosa. Thalheimer megint a MITEM-en. A diszkomforton túli, a kegyetlenen inneni tartományban redukált színrevitel, már az elején vesztes Blanche-val. Koncentrált két óra, kemény német színészekkel, és annyi tanulsággal, hogy aki durvább anyagból van túléli kis időre azt, amit nem bír felfogni, aztán pusztul. Itt nincs révedés, lassú fésülködés, tágra nyílt szép nagy szem, hervadó arc, szubtilis magánvilág, csak szegletek, kapaszkodás, fékezés, szétmart, széttépett viszonyok.
Iza: A német nyelv hosszanti hallgatása, sorozatos fülöncsapás, Williams szavai/gondolatai németül, külön megpróbáltatás. A minden líraiságot nélkülöző feldolgozásnak azonban jót tett. A meredeken lejtő színpadon kapaszkodó figurák nem is beszélhettek volna „szép” nyelven, az életért, a puszta talponmaradásért küzdött mind. A Berliner Ensemble színészei atlétának sem utolsók, magyar színész ezt végig nem csinálja, hacsak nem Trillnek, vagy Vidnyánszkynak hívják.
Nemzeti Mézeskalácshuszár Élményközpont
(Erkel Színház – Kodály Zoltán: Háry János – 2019. május 3-i előadás)
Éva: A penetráns 99-es buszról egyenest egy légmentesen lezárt mézeskalácsvilágba jutni: csoda, hogy nem kaptam keszonbetegséget. Profi kiállítás, kórus, tánckar, becsületes éneklés, lassú, néha bugyuta próza, helyenként felfénylő humor. Az az egy kérdésem van, hogy miért nincs egy kérdésem se. Ez a rendezés megmutatja, mit gondoljon az ember és kész. Azzal meg, hogy a tapasztalataim szerint egyáltalán nem klappol minden, ami magyar, kezdjek, amit akarok. Hazafelé újra a 99-esen.
Iza: Münchausen örökre Milos Kopecky, na de Háry János örökre úgy néz ki, akár Szirtes Ádám és úgy szól, ahogy Melis György. És az öreg Háry, nem Deák, a haza bölcse, hanem egy kocsmában ivó, nagyabonyi nagyotmondó, Ennek ellenére, Vidnyánszky Attila Háry János című daljátéka igenis hatással volt rám, sok mindenre ráébredtem, amit most megtartok magamnak. Az meglepett, hogy nagyobb volt a közönség ovációja, mint Cecilia Bartolinak, Placido Domingonak Salzburgban vagy Bécsben. Pedig „nagy hangok” mutatóban sem szóltak a színpadon.
Nyikolaj Alekszejevics utolsó tánca
Ivanov: Csakhogy én nem vagyok
ilyen nagyszerű ember…
(MITEM 2019 – Szerb Nemzeti Színház – Csehov: Ivanov - 2019. április 16.-i előadás)
Éva: Ivanov feleségének lenni olyan, mint egy halottal táncolni – megvan a Tom Petty/Kim Basinger klip? – ha emeled a kezét, emeli. Ha mozdítod, mozdul. Nem kellesz, de azért megcsal, lezsidóz. Anton Pavlovicsot imádom, a szerbek meg jók voltak. Ilyen Ivanovval! Elképesztő jó pasi és maga a nihil.
Iza: Ivanov egy vírus, ami megfertőz maga körül mindent és mindenkit. Csak szorong és szorong, mert nyomasztja az adósság, férjként/emberként megélt kudarca. Utálattal nézi felesége haldoklását, s könnyen rést üt általános cinizmusán egy fiatal lány rajongása. De ezért magát is utálja. Éppen középkorú, de pontosan tudja, nem életközepi válsága van, valójában már túl van az életén, nem érdemel újraosztást. Léte egy blöff, s mert szerencsejátékos is, bemondja: passz.
Korom és rózsa
(MITEM 2019 – Vahtangov Színház – Csehov: Ványa bácsi - 2019. április 18.-i előadás)
Éva: Vannak az oroszok, akik Csehovot játszanak. És mindenki más, aki értelmez, meg színpadra állít, meg koncepciója van. Ilyeneket szoktam gondolni, igazságtalanul, féltranszban. Mint most, mikor a Vahtangov Ványát celebrált. Szerintem minél nyugatabb, annál több idézőjel, meg önreflexió, meg szellemi öröm. Ezek meg tolták teátrálisan és megettek vacsorára nézőként.
Iza: Szép, ami csúnya, csúnya, ami szép. Nyertes, aki vesztes, vesztes, aki nyer. Tuminas színpadán nincsenek illúziók, csak test test ellen, hús a húsba. Még nem láttam potens Vojnyickijt és Szerebjakovot színpadon. Életem első tökéletes Szonyája és Szerbjakovája is most érkezett meg, úgy, ahogy azt Anton Pavlovics képzelte. Ha van égi Írókávéház ezen az estén Dosztojevszkij megveregette Csehov vállát, Tennessee Williams bíccentett felé, Ibsen meg fizetett neki egy chai lattet.
Rántott hal és túrós csusza
– Anarchista vagy – mondta a rendőrtiszt.
– Tudod, ez mit jelent?
– Nem tudom – felelte a fiú.
– Betegség – mondta a tiszt. – Gyógyíthatatlan.
(Katona József Színház - Fejes Endre – Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0 - 2019. március 19.-i előadás)
Éva: Szoba-konyha, közös Wc a gangon, csak örökölt ruhák, csak fizikai munka, napi egyszeri főtt étel, tejjegy, pincéből felhozott brikett, hajnali ötös kelés. Horthy alatt, Kádár alatt dettó. Most már más az arca a szegénységnek, más a nyomornak is. Akinek ez nem volt meg, az már sokszoros szűrőn át látja Hábetleréket, ha egyáltalán. Jól sikerült előadás, annak köszönhetően, hogy Madaras után van ifjabb Hábetler Jánosunk, tele haraggal, igazsággal, önfeláldozással, gyógyíthatatlan lélekkel: Vízi Dávid.
Iza: Igen, ezt várom el 2019-ben a „színháztól”. A Katona az Olaszliszkai óta adós egy ilyen produkcióval. Bár nem ez Vizi Dávid antréja a pályán, mégis most tette le a névjegyét. Olyan előadás született a Katonában, amit megint mindenkinek látni kell. Aki hisz abban, hogy a színház formálhatja a társadalmat annak ezért, aki nem, annak azért, hogy végre higgyen a nyilvánvalóban.
Csehov döglött macskái*
(Katona József Színház – Csehov: Platonov (ahogy most játsszák: A Platonov – (Ne csak) nézd, hogy telik ez a kurva élet!) – 2019. március 26.-i előadás)
Éva: A férfi-tét elveszett. Ezt fájlalom. Az összes férfi sem ér egy kalap szamócát se, de példaképem továbbra is Anna Petrovna. Székely Kriszta újat mutatott a Platonovval, túllépett „az egész fáj”-on: ott a semmi. Elcapcarázzuk az egészet, a nők aktív-okosan, a férfiak élünk bele-hülyén. Ez jól sikerült, olyan mint egy zászlóbontás.
Iza: Csehov Platonovjának van egy nemvitás üzenete: módunk lenne értelmes(ebb)en élni, legtöbben mégsem tesszük. Ez lenne az akarat szabadsága? A Katona produkciójában Platonov nem ezt az üzenetet hordozza, egy igazi gyökér. Hogy is tudna ez a lúzer másként élni? Ráadásul minden más férfi Platonovabb nála, sőt, az igazi Platonovok most a nők. Vélhetően ez Székely Kriszta rendezői üzenete: nem is kellenek a férfiak, önálló (szingli) nőként is frankón el lehet szúrni az életet.
Kárhozat a Soroksári úton
(Nemzeti Színház - Csehov: Meggyeskert - 2019, március 29.-i előadás)
Éva: Anton Pavlovics meggyeskertje nem létezik, minden szereplő - a krónikás Firsz kivételével - egy fekete kisajtón, folyósón át a kárhozatba távozik. Előtte hosszan búcsúznak azok, akik ezt felfogják és hosszan tétlenkednek azok, akik nem. Bardo. Szerettem volna szeretni ezt az előadást, de nem tudtam. Néhány kép és a folyamatos diszkomfort fényhiány emléke marad meg bennem. Víziókkal teli, az időt és fókuszt újszerűen kezelő rendezésről van szó. De nem tudom szeretni az előadást, néhány kiemelkedő alakítás ellenére sem.
Iza: Éppen az előadás előtt olvastam Koltai Tamás egy gondolatát a kritikáról: kíváncsiság nélkül nem működik. Hát részemről ebben nem volt hiány, de nagyon hamar unalomba fulladt, mert a jó színházban a valós érzelmeket és gondolatokat sohasem írhatják felül a külsőségek vagy míves színpadi képek. Egy tisztes mesterember és egy színházi látnok között mindig van különbség. Silviu Purcărete nem vitásan hivatása egyik látnoka, de most mégis mesteremberként tette le a névjegyét.
Ilyen könnyű kis regény, hidd el, száz van
(Örkény Színház: Shakespeare: Macbeth – 2019. március 16.-i előadás)
Éva: Beterelnek a koronás vitrin elé, aztán megnézhetjük, hogy az eminens direktrisz, a garabonciás karbantartó, a posztviking szekuritis és a mágikus teremőr néni hogyan varázsolja oda egy másik korona sötét történetét. Jó kis trip: elegánsan okos, szittya látogatóközpontba ojtott élvezetes hatalomanalízis. Az utóhatás? Mint amikor a könyv lapjának élével elvágjuk az ujjunkat. Napokig érezzük.
Iza: Gáspár Ildikó nem ijedős, ha egy irodalmi/színházi klasszikust „sűrít”, de attól sem, hogy „hozott anyagból” dolgozzon. Most Shakespeare Macbethjét vitte színre, de a hozott anyag nem a királydráma, hanem a négy színész volt. Hozzájuk, rájuk készült az előadás, alakult a szöveg, a játék. Szeretett, neves színészek a színpadon, mégis, egy majdnem pályastart fogott meg, Borsi-Balogh Máté Macbeth szerepében. Merészen kóstolgatja az angol mestert és Kálmán Imrét is. Nem remeg keze-lába attól, hogy Fodor Tamás kezéből kell estéről-estére kicsavarnia egy akkus csavarhúzót.
Körbevesznek jó barátok és rosszak
(Trojka Színház – Csehov: Cseresznyéskert - 2019. március 10.-i előadás)
Éva: Újabb csillogó kisbolygó a Csehov-galaxisban: fontosat lát és mutat meg Soós Attila Cseresznyéskert-rendezése. Itt, mire bármi elkezdődne, már mindennek vége van. Ljuba piros design kosztümben ajtónyira a semmitől, Lopahin épp Brechtet olvas, de minek. Várja edzőcipősen is fél lábbal a kolostorban, Trofimov pedig szép szelíden megmagyarázza, hogy itt vége, aztán megleli a szemüvegét. Firsz sámlis, kardigános genius loci, aki még tudója a rendnek, és már tudója a változásnak. Kulka az Árvácskában színpadi szöveggel a szemébe mondatta: nyomorék vagy. Most Firszként úgy vágja pofon a bugris paraszt Lopahint, hogy visszhangzik az OSZMI körterme. Minden diskurzusa elemelt, személyen túli: inkább az elmúlással beszélget, mint a többiekkel. Kiszolgálja, megnyugtatja a boldogtalanokat, molyol-hümmög. Leül, gyertyát gyújt a bezárt házban, majd együtt nézzük a fény helyét, a sötétet: időn túli minőség. Taps. 54 ember.
Iza: Viharban edzett színházrendező legyen az, aki Csehovról, csehovul újat tud mondani nekem. Soós Attilának és nem is annyira alkalmi társulatának sikerült. Bölcselettel, humorral, kissé fájdalmasan. Tudom, hogy ennek a darabnak nem Firsz és Trofimov a két főkaraktere, és mégis. Öt piros pont csak azért Soósnak, mert méltó módon kitalálta, hogy Kulka János ezután miként és hogyan mondhatja el a színpadról, hogy ” itt vagyok már és még itt vagyok.” Azért is jár a piros pont, hogy az aláfestő zene Frankie Valli: Can't take my eyes off you című száma.
A Jó, a Rossz, meg a Csúf
(Stúdió K Színház – Paul Claudel: Angyali üdvözlet - 2019. március 1.-i előadás)
Éva: Leprás szentekkel viszonylag kis közönségsiker érhető el, az afrikai katolikus kongregációk gimnáziumait leszámítva. A Stúdió K-ban egy avítt, pietista francia darabból friss humorral - idézőjelbe téve az összes klisét - stílusbravúrt rendezett Szenteczki Zita. A műfaj meghatározhatatlan, a zárójelenet pedig sikeresen felébresztette a szunyókáló feminizmusomat.
Iza: Erősen izgat, hogy Szenteczki Zita rendező és Bíró Bence dramaturg vajon hogyan „szeretett bele” Claudel misztériumdrámájába, amely Franciaországban játszódik, a százéves háború idején. Persze ez a produkció véletlenül sem misztériumjáték, nagyon is realisztikus, kortalan történetté vált a Stúdió K Színház csapata révén. Nagy a gyanúm, hatalmas brainstorming eredménye, hogy olyan darabot találtak, amelyben a társulat minden tagjának pontos helye van.
Gazdag és szegény, oszt’ jónapot
(Nemzeti Színház – Bertolt Brecht: A gömbfejűek és a csúcsfejűek, avagy A gazdag a gazdaggal társul szívesen - 2019. február 22.-i előadás)
Éva: Telt ház a Nemzetiben: Zsótér Brechtet rendez. Az epikus színház checklist-jének minden pöttye kipipálva, de a kilógó didaxist átváltoztatja a rendező stílusérzéke és a színészek pontossága. Ahogy Voith és Udvaros songot énekel, az meg bámulat. Kristán Attila szegényemberét minden gimnáziumi életvitel-és gyakorlat órán meg kéne mutatni. Ha egyszer ezt megérti az ember, utána már nudli a törifakt.
Iza: Nyilvánvaló, hogy Zsótér Sándor a Nemzeti Színházban nem politikai színházat csinál. Még azt sem mondanám, hogy a darab tényei felismeréséből kirajzolódna „korunk igazsága”. Az persze nem kizárt, hogy bizonyos nézők fejében feldereng némi hasonlóság képzete 1930-as évek Németországa és 2019 Magyarországa között. Ami miatt az előadás hat, élvezetes: a humánmatéria. Három nagyon eltérő játékstílusú színész: Udvaros, Voith, Kristán színpadi jelenléte, játéka.
Kérdezni, kérdezni, kérdezni
(Spinoza Színház – Platón: Szókratész védőbeszéde (A védőbeszéd) – 2019. február 26.-i előadás)
Éva: Mit lehet csinálni valakivel, aki kérdez, érvel, szembesít, igazságot akar? Azt, amit majd kétezerötszáz éve: elhallgattatni. Vajon 280:220 arányban most is úgy gondolnák-e a polgárok, hogy az erényes élet nem vezet boldogsághoz? Aktuális és nem szelíd humanizmus Czeizel Gábor tiszta, szép rendezésében a Spinoza Színházban. Magyarország harmadik Szókratésze, Makranczi Zalán.
Iza: Makránczi Szókratészében van valami irritáló. Nem az, hogy kérdez, hanem az, hogy egyáltalán nem fél. Okos, indulatos, erős, talán túlzottan is erős. Ez a Szókratész biztos benne, hogy fejét veszik, veszíteni fog Athén polgárai, Melétosz, így az egész világ ellenében. De csakazértis, hadd szóljon. Haraggal a lelkében, eleganciával bukik el, már a sírból fizetve utolsó "számláját".
Én a bánatot mindig kifogom….
(RS9 Színház - Botos Éva adaptációja Csehov Cseresznyéskertjéből: csRSnyés – 2019. február 19.-i előadás)
Éva: A szerelmek elmúlnak, a gyerekek meghalnak, a színházak bezárnak. Ezt végig kell élni, játszani papírrózsás Tandori-sapkát és rúzsos pezsgőspoharat szorongatva. Síkidegen. Aztán elmenni. Lábán Katalin meg színháztörténet lett, ha akarja, ha nem. Szeretnivaló, abszent és organikus Firsz. Olyan jó volt az egész, pedig nem voltunk harmincnál többen az RS-ben.
Iza: Ez az Anton Pavlovics mindent kibír. Azt, hogy a Gozsdu udvar szomszédságában virágzik a meggyeskertje, Lopahin swot-elemzést készít, Ranyevszkaja porszívó-csővel a dereka körül izzik a Got Talent-ben. Mert a vesztett illúziók és az ember tehetetlensége örök, és mert bármibe, bárhol képesek vagyunk belelátni saját kudarcainkat.
Csak két nap a világ, így tojnak rá
(Stúdió K Színház – Dürrenmatt: A nagy Romulus című történelmietlen komédiáját figyelembe véve sírásás két részben- 2019. január 16.-i előadás)
Éva: Nem leszünk soha szabadok, de ez a darab azért hasonlít rá. Kösz, Dürrenmatt, Bence és Péter. Scrollozunk a nyugatrómai birodalomban a világ leglazább nihilista császárával, aki okos, tehát nem remél. Nagypál Gábor a semmi ágán üldögélve, lábujjával a saruját piszkálva minden humanista előképe. A többiek meg csácsognak és növelik a káoszt. Rég éreztem magam ilyen jól történelmi parabolában. A Stúdió K és a K2 nyerő páros.
Iza: Vajon honnan vette Dürrenmatt, hogy vannak olyan népvezetők, akik ülnek egy széteső nemzet nyakán és csak azon dolgoznak, hogyan tudnák porig rombolni, ami még alattuk van? Egy birodalmon, ami már csak egy hátsó, lepusztult irattár, ahol a fő-irattárosok tudják, hogy az első ember agyament, de úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, sunyin, szenvtelenül várva a végkifejletet. Lehet, az életből?
Látogatóközpont
(Vígszínház/ Házi Színpad – Kornis Mihály: Kádárné balladája – 2019. február 11.-i előadás)
Éva: Kádárné történetét látva rájöttem, hogy Magyarország történelme egy ízléstelen látogatóközponti tematikus kiállítás. Az a kicsike szabadság azért, amit felidézett az előadás utolsó pár perce, mocsok jól esett. Kútvölgyi Erzsébet megpróbálja a lehetetlent, Kádár Jánosnét megidézni.
Iza: Kádár Jánosné 40 fölött kortársunk, nem történelem. Kicsi, egyszerű asszony, aki háta mögött tartja két kézzel a ridiküljét, szolid mosollyal a szája sarkában. Sokat tudunk róla, mert sokat olvashatunk férjéről. Gyurkó László, Kopátsy Sándor, Huszár Tibor írásait. Az én fejemben más ő, mint most a Víg Házi Színpadán. Ez nem baj. A baj az, hogy az előadás nem mutatja meg őt. Ezt nem Kútvölgyi Erzsébet terhére rovom. Számos sebből vérzik a produkció.
Néha nem a halál legrosszabb
(Trafó/ Dollár Papa Gyermekei - Móricz Zsigmond: Árvácska -2019. január 31.-i előadás)
Éva: A férfi erőszakol: nőt, gyereket, a férfi ver: nőt, gyereket. A nő kínoz gyereket, férfit. Ebben a világban senkilányának lenni, ahol még a moslékot is sajnálják a lelenctől: ez az Árvácska. Kulka rejtélyes figurával debütált, Simkó Katalintól az évad legjobb alakítását láttam, Dollár Papa Gyermekei a csúcson. Mindezt úgy, hogy nem tudtam elbújni a látvány elől, pedig szerettem volna. Előadás után fel-alá grasszált az idegrendszeremben az élmény, leraktam volna, de nem lehetett. Egy éjszaka, hét történet.
Iza: Erős volt a színházi „népakarat”, vissza azt a Kulka Jánost, aki egyszer volt nekünk. Nem kaptuk vissza. Egy új, már más alapokon működő színész állt a színpadon. Független színházi környezetben, méltó módon. Persze Ő a produkció, nem a darab, holott Dollár Papa Gyermekei formáció önnön jogán esemény, ha bemutatót tart. Ördög Tamás rendezésében kíméletlen előadás született. Felzaklató, nézői komfortot letipró, szemérmes néző, főleg finomkodó ne üljön be rá.
Laci, a színész – avagy kinek talentumot egy isteni kegy osztott
(RS9 Színház - Raymond Fitzsimons: Kean – 2019. január 17.-i előadás)
Éva: Azért mentem, hogy megnézzem, mi van vele, Széles Lászlóval. Nem az egyébként elég pofáncsapósra húzott darabért, a töredékesen ismert magánélettel összecsengeni vélt színpadra tett színész sorsért. Aztán láttam egy ritka mélyre menő monodrámát, egy ép, végiggondolt és hibátlan alakítást. Megtudtam, hogy nagyobb tétje van annak, hogy mi lesz Othello, mint Harlekin után. Jó volt. Jó nehéz. Bravó.
Iza: Mit láttam? A darab a XIX. század eleji legendás angol színészről, Edmund Keanről szólt, első blikkre. Széles Lászlótól sokat megtudtam a néhai színészről, de még többet egy 2019-ben színpadon álló, magyar színész keserveiről. Hallgattam az angolszász előd – sokszor szörnyű – sorsát, veszélyes önsorsrontását, de jelenetről jelenetre erősebb lett a gyanúm, hogy egy másik színészsorsot követek. A színészpályája, a színészlét mintha kőbevésett, állandó törvényekkel bírna.
Hát nem? Hát de!
Jurányi Inkubátorház/OPI - Joe Orton: Mr. Sloane szórakozik - 2019. január 11.-i előadás)
Éva: Pszichopata-e a pasim? Női magazin már nincs enélkül. Az igazi pszichopatákat úgysem győzhetjük le, hacsak nem vagyunk magunk is haladó elmebetegek. Guelmino Sándor rendezett egy komédiának tűnő, jó fekete, de fergeteges abszurdot, ahol Bíró Kriszta all-round tehetsége mögött eddig türelmesen figyelő okos bohóc is megvillant. PNL meg a műfordítás Mohácsija. Pazar.
Iza: Amiért mentem, megkaptam. Egy újabb PNL-szlogent: „Ne legyél már mocsiszájú!”, a szórólapon ígért „gyilkos humort” kevésbé. De jól van ez így, sodró lendületű színházi este ez, képességes színészekkel. Király Attila, ’60-as évekbeli kocka angol Popeye-ként, mindent visz. És hol volt eddig Dékány Barnabás?
Beállt rendszer
Katona József Színház - Alekszandr Vasziljevics Szuhovo-Kobilin: Az ügy - avagy Nomrális Eljárás - 2019. január 3.-i előadás)
Éva: Előadás után volt némi rozés töprengés a Kantinban, hogy elég okos-e a Katona közönsége, - inkluzíve mi is -, hogy ne unja a legfrissebb Ascher-rendezést. Erre legalább két válasz van. Minek egy Gogolnál gyengébb orosz? Mert simán elhangzik naponta, hogy van egy kontaktom a helyettes államtitkár masszőrjéhez, próbáljuk meg a bíróság helyett. Ezért. Az előadás nem sistereg, de tele pazar színészi alakítással: Fekete-Mészáros-Bányai Kelemen.
Iza: Ha a Nemzeti Színház Dreamworks produkciója láttán az zakatolt az agyamban: De miért? Biza Ascher Tamás választására is hasonlóan reagáltam. Az előadást nézve nem változtatott ezen az sem, hogy óraműpontossággal működő társulat volt a színpadon, Mészáros Máté fenomenális, Fekete Ernő és Bányai Kelemen Barna duója mintha Elio Petri rendezte olasz politikai krimiből lépett volna ki. Sokan fanyalogtak a Sirály, Háztűznéző, A nők iskolája láttán, hogy uncsi, fád. Én nem, mind bejött valamiért. De most tényleg nem értettem - elsőre (!)-, hogy miért.
G.B. Shaw írta: „…a személyes érzelem nélkül írott kritikát kézbe sem érdemes venni…..nem is a <személyes érzelem> a helyes kifejezés, hanem a <szenvedély> a művészi tökéletesség iránt…” Így értékeltük mi is a 2018-as színházi évet, persze ezzel nem Shaw-hoz hasonlítjuk magunkat. Kronológia sorrendben haladunk 2018 januárja és decembere között, felelevenítve azt a tizenkét előadást, ami legjobban megérintett bennünket.
Megvan
(Örkény Színház - Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája - 2018. december 16.-i előadás)
Ha pokolra jutsz, legmélyére térj:
az már a menny.
Mert minden körbe ér.
(Weöres Sándor)
Éva: Mondta már valaki Jászberényinek, hogy igazi? Indulókép: Nagy Zsolt homlokán öt ránc, Ficza Istvánén kettő, aztán az alter herceg és Márkus/Kaló legjobb kőszínházi utóda a játékban hol eggyé lesz, hol magas szinten kamarazenél. Mitől ilyen okos Polgár Csaba, hogy összerakja őket? Beszorítanak két flair szék, némi húgy, egy redva paplan és ötven levél Xanax közé. Neoncső, monitor, kamera. Eddig az egyetlen érvényes magyar színpadi Közel-Kelet, vagy mi, amit láttam. Respect.
Iza: A zsebkendőnyi színpadon az Arab Tavasz, meg a Bombák földjén, meg még a Szarvasvadász is. Ficza István és Nagy Zsolt, mintha a Pszicho Napsugár Fiúk, igazi horror picture show. Lehet attól színház a színház, hogy meggyötört művészlelkek néha kinyitják a gőzcsapot, például Jászberényi Sándor írásával.
Mindent. Bármit.
(Stúdió K Színház – P.B. Shelley: A Cenci-ház - 2018. december 7.-i előadás)
Éva: A férfiak gyilkolhatnak, a nők nem. Fel sem merül, hogy a férji, apai, pápai rémuralomnak következménye legyen. A hatalom omnipotens, megaláz, megöl. Sötétből-sötétbe előadás ez: olyan kilátástalan világot mutat, amiből nincs menekülés. Ja, de. A halál. Piti Emőke Beatrixe hős: a reménytelenség összes erejével támad. Tudja, hogy az istennek semmi kifogása a gonosz ellen.
Iza: Tetszik vagy nem tetszik, ez itt a kérdés. Pattanásig feszült hangulat. Minden mocskos, még a tiszta is. Állati ösztönök, szex, vérfertőzés, gyilkolás. Se megbánás, se feloldozás. Macbeth és Lear, sőt, a Moor-fiúk is tanulhatnának a főhőstől. De az előadásban nincsenek árnyalatok, ellenpárok, az éjsötétet oldó huncutságnak még csak nyoma sem. Összegzés: az előadás hat, de nagyon; mégsem tetszik.
Kutyából nem lesz szalonna
(Jurányi Inkubátorház – Ödön von Horváth: Don Juan visszatér - 2018. november 25.-i előadás)
Éva: A háború által amortizált csábítót a nők azzal fogadják, ami számára már rég nem meglepetés. Ő viszont diszfunkcionálisan szerelmes. Kiderül, hogy női szempontból határozottan jobban megéri elcsábítottnak, mint elhagyott szerelmes nőnek lenni – tudom, szokott lenni közös metszet – mert nem mindegy, hogy az ember lánya belehal-e egy férfiba, vagy sem. Furcsa, lassú, erős képekből álló, reményt és szívmeleget csak nyomokban tartalmazó előadás.
Iza: Nem tudom, hogy valóban létezett-e Don Juan. Arra sem jöttem rá Kovács Ádám rendező vajon mi egyetemes mondandót látott legendájában, éppen ebben a színműben. Háborús veteránként Don Juan hazatér a frontról elhagyott menyasszonyát kutatva. Keresés címszó alatt össze-vissza ténfereg, szép-csúnya, öreg-fiatal, okos-buta nők garmadán át, hogy aztán maga is belássa, marad, aki volt. Ödön von Horvath darabjából nagyon hiányzik Mozart zenéje.
Gumimortadella, tejszínhab, humanizmus
(Vígszínház – Charlie Chaplin: A diktátor - 2018. november 12.-i előadás)
Éva: Hatvanéves nénik mogyorószőke dauerban nevetni jöttek, nincs mese. Ehhez igazítottan jómunkás látványszínházat kaptunk egy csodálatos alakítással: ifj. Vidnyánszky Attila borbélya-diktátora felejthetetlen. A második felvonás alatti tejszínhabkenés és mortadella-dobálás alatt azért szeretettel gondoltam a hajdan volt Vígszínházra és néztem magam elé.
Iza: Jó előadás a Vígszínház produkciója, attól a kis semmiségtől eltekintve, hogy teljesen érdektelen. Mindez annak ellenére, hogy ifj Vidnyánszky Attila színészi teljesítménye bravúros, ahogy a szereplőgárda is abszolút profin teszi a dolgát. Leginkább az zavart, az alkotók úgy gondolták, egy hívószó - akár Pavlov kutyájából - reakciót válthat ki a nézőkből. Hát nem. Ahhoz üzenetet hordozó, valós gondolatok kellenek. Igaz, a közönségük többségének mégis elég volt. Egy patinás polgári színházban elhangzik minden kontextus nélkül, hogy „stadion” és tapsolnak, kacarásznak, mintha cinkos módon egy hatalmas titokba avatták volna be őket.
A világot jelentő pénz
(Radnóti Színház – Osztrovszkij: A művésznő és rajongói - 2018. október 20.-i előadás)
„... és elrepült a nyár
Mégis egy színésznő új csodákra vár
Mint az ujja: sovány, a szíve éhes
Annyi jó szerep után is, a tehetsége: kétes..!
Mondd mi az, hogy karrier?
Örömök, rigolyák, eladott szerelmek,
Levetett új ruhák, elavult szerepek
Meg nem szült gyerekek….”
(Csemer Géza: Cigánykerék)
Éva: Szükségszerűen elkurvul az ember? Ha lefekszünk a pénzzel, elveszítjük a tehetségünket? Tudunk jól dönteni, ha nincs vagyonunk? A társadalmi mobilitás létezik egyáltalán? És a szerelem? Osztrovszkij egy őszi estén, szépen, ítélkezés nélkül: nem a rendezés kegyetlen, hanem az, hogy kétszáz éve a helyzet változatlan.
Iza: Van egy angol kifejezés: low-key. Azt jelenti visszafogott, s általában a társasági partyk jellemzésére használják az újságírók, ha az esemény nem volt rongyrázós. Valló Péter nekem a színházi Mr. Low-key. Kíváncsi is vagyok milyen lehetett az a rendezői korszaka, amikor Várkonyi a „Vadak” közé sorolta. Már nem fordítja ki sarkaiból a színpadot, de intellektuálisan mindig lehet vele menni. Meglepett, harcos/pártos ars poetica-t fogalmazott meg Osztrovszkij művével a színházról. Csillogó színpad, meg a szenny, ami mögötte van. Beavatott, milyen az ő „festett mennyország”-a (Kellér Dezső).
Itt élned, halnod
(Radnóti Színház / Závada Pál – Mohácsi János – Mohácsi István: Egy piaci nap / 2018. szeptember 27.-i előadás)
Éva: Rejtő Jenő szerint az embert saját jól felfogott érdekében úgy teremtették, hogy ne lásson a jövőbe. Minden Mohácsi (dráma, rendezés) ezt a tételt igazolja. Ki választaná a magyar történelem bármelyik emberöltőnyi idejét, így, visszatekintve? Na, ugye. A XX. század meg különösen kitett magáért. A két és fél órás előadás alatt végig azt gondoltam, hogy annyi sötét ostobaság, kilátástalanság, felhorgadó indulat, önreflexió-hiány és manipuláció biztos van már a mindennapjainkban, mint Kunvadason volt. Teendő?
Iza: Az Egy piaci nap kiváló előadás. A regény színpadi adaptációja tökéletes. A rendezés átgondolt, feszes, agyas. A színészek elszántak, színpadi jelenlétük akár egy figyelmeztető kiáltás. Még a sok kiváló közül is képes kiemelkedni Radnay Csilla, László Zsolt és Pál András. Az előadás mintha egy orrba vágás, vigyázz, ami megtörtént, lehet, éppen újra történik. Hogy lehet, hogy mégsem éreztem igazi katarzist?
Favela, fakanál, fatányér, meghalok a, meghalok a babámér’…
(Nemzeti Színház – Georg Büchner: Woyzeck - 2018. szeptember 3.-i előadás)
Éva: Szétrobbantja az agyat a végtelen vizuális mocsok, vagy a flow legegyszerűbb válfaja a szappanopera? Enyhíti a magányt az élhetetlen világban a színes szemét, vagy elveszítjük a kapcsolatot a valósággal? Büchner: önkényuralomban él, 23 évesen elviszi a tífusz, még 1837-ben, mi meg 2018-ban az utolsó darabja töredékeiből nézünk újraértelmezett aktuálisait… Ifj. Vidnyánszky Attila nyomasztó dobozdíszletben, nézőt nem kímélve, az epilepsziahatáron innen, a diszkomforthatáron túl, egy tévéképernyő elé kényszerít. Forró, erőszakos, szórakoztató és kiszámíthatatlan minden, azt sem tudjuk, visszatalálunk-e a valósághoz. Látni ugyan láttam, de azt sem tudom megmondani, Woyzeck megölte-e Marie-t.
Iza: Fenntartásokkal ültem be az előadásra. Nem állítom, hogy amikor kijöttem túladtam rajtuk. De igenis hatással volt rám a produkció. Az első percekben elhangzott egy kérdés: Ha a holnap lenne az utolsó napod, elégedett lennél-e az életeddel? A lehetséges válaszom napokig foglalkoztatott. Erősen kísérleti jellegű és ifjonti lázadással teli színházi este volt ez, értelemmel, érzelemmel. És ez nagyon jó.
Keserű só
(Átrium – Kander – Ebb – Fosse: Chicago - 2018. június 29.-i előadás)
Éva: Voltam én már rendes musicalt nézni, ahol minden dal fináléra volt rendezve és csak a jegyet finanszírozó nézőtársaim rosszallása akadályozta meg, hogy énekelve csatlakozzam a francia forradalomhoz, egyben halálosan beleszeretve a slimfit jelmezes, negyvenkilós, irháig szoláriumozott főénekesbe. Na, Alföldi Chicago-ja nem ilyen. Keserű. Arról szól, hogy két nyilvánvalóan tehetségtelen lányt megrág és kiköp ez a szar élet és mehetnek rózsaszín tüllben, kínai strasszban csipogni a kerületi kultúrházba. És mi vagyunk a közönségük az Átriumban és a kultúrában is.
Iza: Azt mondta Éva: „A Chicago a Csárdáskirálynő 10 %-a, mint darab.” Stimmel. Ettől függetlenül kiváló zenei alapanyag, és ha van két jelentős művésznő a Roxie-Velma párnak, jó produkció lehet ez. Alföldi Róbert lendületes, ötletes musicalt/revüt vitt színre, határozottan egy kis brechti feelinggel. Bár jobban járt volna, ha a prózát egyenértékűvé teszi a tánccal és a zenével. A gyilkos-duó és a sztárügyvéd triója elvárásaimhoz képest halovány volt. A mentőövet a darab „kiscsillagai” adták, Hámori, Hernádi, Bercsényi és Mihályfi.
Homérosz nem tehet semmiről
(Katona József Színház – Homérosz: Odüsszeia (alapján) – Ithaka - 2018. május 18.-i előadás)
Éva: Férfi ez, vagy csak csávó? - kérdésre keressük a választ. Székely Kriszta Odüsszeusza egoista, rest önimádó, ölni szeret, mert az jó a háborúban. Talentumot néki az isteni kegy szexuális képességei terén osztott, de hát a nők sem kedvelik a magányt. Eljut a világ végéig Madách szavaival, és ez javára válik. Aztán Pénelopé verbatim kiheréli: persze, kapsz csillagom legendát hexameterben, ha már húsz évig nem tudtál hazatalálni, amikor a halottak kivételével mindenki hazajött. Tudod, mi vagy te? Férj.
Iza: Ha a Vígben felháborodtam, mit tettek a Háború és békével, hát itt is el kell mormognom, hogy Homérosz sem pont arról írt, ami a színpadon folyt. Királykék disco-függöny között hempereg a jó, de gyenge Odüsszeusz, csábos, változó amazonok karjaiban, miközben Pallasz Athéné és Pénelopé ekézi, de oly ostoba, hogy nem igazán éri fel ésszel. A kíváncsiság és a fürkésző szellem, nem azonos a lusta, passzív tengés-lengéssel. Amúgy persze élveztem, kell a fenének a nyár elején a hosszú hexameter, inkább Nancy Sinatra!
Ne nőj fel, csapda!
(MITEM 2018 – a Piccolo Teatro di Milano a Nemzeti Színházban – Carlo Collodi regénye alapján: Antonio Latella, Federico Bellini, Linda Dalisi: Pinokkió - 2018. április 22.-i előadás)
Éva: Collodi könyve 1883-as, Disney rajzfilmje 1940-es, ezért mindenki a sárga kalapkás, kék masnis cukira emlékszik. Pedig. Collodi könyve a korabeli „jógyerek”-igény miatt a mai szemmel bizarr és félelmetes. Erre most jönnek az echte olaszok egy szürreális, éles, emberi, fájdalmas rendezéssel. Láttam az olasz Monori Lilit kék tonhalként lemondóan eltűnni a semmibe. A százéves tücsök pedig vizuális referenciapontja lett minden MITEM-eknek, dixi.
Iza: Felnőtt mese, ahol egyszer csak rájöttem, a színpadon mindenki halott. Imádtam a Kék Tündért, féltem a Tücsköt, mert kétméteres csápjai vészjóslóan bólogattak felém. Pinokkiónak kiosztottam volna párt pofont. A Dzseppettót játszó színész hivatásról, színpadi létről szóló monológjától elállt a szavam. Fene tudja, igazán mit láttam, de pontosan behatárolható értelem nélkül is elvarázsolt, érzelmi alapon. Talán ez a mágikus realizmus a színpadon.
Zsákbamacska igazságunk van csak
(MITEM 2018 – a Berliner Ensemble a Nemzeti Színházban – Brecht: Kaukázusi krétakör - 2018. április 14.-i előadás)
„Vértesek: Mit óhajt, kegyelmes úr?
Acdak: Semmit, kutyatársaim.
Egy nyalható csizmát, alkalomadtán.”
Éva: Dísztelen, kíméletlen és profi előadás. Nem pihen a szemünk szépségen, nem élünk át jót. A színpadi sötétből előbukkanó színészek és epizódok viszik a nézőt próbától megpróbáltatásig, zűrtől bajig. A közhellyé vált „elidegenítés” a gyakorlatban úgy működik, hogy a harcvonalba teszi az eszünket, de nem iktatja ki a szívünket. Gruse nem okos, nem szép, de erős. Kell is erő erre a mocsok világra.
Iza: Kegyetlen néző vagyok. A Grusét játszó színésznő belépett a színpadra és onnatól kezdve egyre azt hallottam: „Csak nem egy szamovár?”. Mintha Körmendi Jánost láttam volna Csehov-paródiája Irinájaként. Egy derék német Gruse Vacsnadzét, aki kemény, szőke, kecstelen. A berliniek előadásában minden benne volt, amit Brecht színházáról tudok, különösen a híres V-effekt. Jó ritmusú, átgondolt előadást láttam, de hatást mégsem gyakorolt rám, még egy ici-picit sem. Lehet ez volt a cél?
Thébában még voltak következmények
(MITEM 2018 – Vahtangov Állami Akadémia Színház a Nemzeti Színházban – Szophoklész: Oidipusz - 2018. április 13.-i előadás)
Azt, aki gőgben él,
gőggel járatja kezét és szavát,
nem fél a Jog istenétől,
az eget sem tiszteli,
kerítse kezébe a Végzet,
baljós kéjek ostora
ha igazság nélkül használja hasznát,
tilos utakra tántorul
s bántani bátorul a Bánthatatlant
Éva: Van király, aki betartja az ígéretét, vállalja a felelősséget, a bűnét büntetés követi. Szophoklésznál. Jött a Vahtangov szaltózó despotával, sisakos-lándzsás futó ikonikus görög harcossal - igaz, mini hintaló volt a kezében - és a végzetet szimbolizáló mindent elpusztító vashengerrel a színpadon. Erő, szépség, helyenként archaizáló teatralitás, de nekem bejött.
Iza: Egy a biztos, a Vahtangov Színház produkciója – Mohácsiékkal szólva - mély hatást pakolt rám. Oroszul hallgattam őket, fülhallgatón át megtámogatva angol nyelvű tolmácsolással. Az angol tolmács volt az este igazi szenzációja (számomra). Valós színészi produkciót nyújott, élte, szavalta Szophoklész sorait, recitálás jött a fülhallgatón át. És ott volt még látnivalónak Iokaszté szerepét megszemélyesítő színésznő, mintha az orosz színház örök ragyogása.
Csillagos ég, erkölcsi törvény nélkül
(Örkény Színház – Molnár Ferenc: A hattyú - 2018. március 25.- előadás)
„A program nem az Ön büszkeségei szerint igazodik.”
(Molnár Ferenc: A hattyú)
Iza: Polgár Csaba merte Molnárt meghagyni Molnárnak. Hozzá ugyan nem adott semmit, de megszabadította minden – mára talán - álmos megszokástól. Ficza István végre a színpadon elől és középen és egy már örökéletű nagyjelenet, Csákányi Eszter és Für Anikó színpadi kettőse. Az előadás abszolút perfekt annak, aki érti és érzi Molnár Ferenc színházát, de nem zárkózik el attól, hogy másképp (is) lássa Molnárt.
Éva: Nagyon Molnár, nagyon Polgár, nagyon jó. Szürreális térben valódi bajok, jóvátehetetlen játékok a másik ember életével. Mindenki egy szem a lenézés láncában. Magasiskola Csákányitól és Fürtől, és III. Richárdot Mácsainak sofort. Tenki Réka, Nagy Zsolt és Ficza István egy olyan szerelmi hármast ad, ahol több az akarat és lenézés, mint a szerelem.
A Hold járva, a miniszter hágva jó
(Átrium Film-Színház – Bodó Viktor/Mózsik Imre: Krakken-művelet – 2018. március 5.-i előadás)
Éva: A Krakken-művelet műfaja a nagy truváj: tátott szájjal üvöltve röhögős, tiszteletet nyomokban sem, könnyű kezű tehetséget annál inkább tartalmaz, inkluzíve az európai kultúra teljes asszociációs terét. És meghágják a minisztert. De hogy!
Iza: Holy shit, hova süllyedtem? Halandzsa a színpadon, nekem meg tetszik, a nem tudom mi. Hálás vagyok, hogy látom Molnár Piroskát és Lázár Katit - igen nagy önfegyelemmel - össze–vissza kuruttyolni, Gyabronkát szitkozódni, s nem érdekel, hogy az egésznek semmi, de tényleg semmi értelme. Nem több ez a darab, mint a Hölgy fecseg és nyomoz című francia krimi-vígjáték kultikus mondata: „Van egy ötletem, lökhetem?”
A pofátlanság kora
(Katona József Színház – Spiró György: Széljegy – 2018. március 5.-i előadás)
„A csaló legyen csaló,
az áldozat legyen áldozat.”
(Spiró György: Széljegy)
Éva: Előadás végére minden néző tudja, hogy áldozat, vagy csaló. Senki nem fogja kimondani, sőt arról fog értekezni, hogy vele ezt aztán nem lehetne megcsinálni. De. Nem ezt, de ilyet igen. Van az osztálytársaink között Ügyvédnő, és hiába tekergünk, nem kerüljük ki az Ingatlanos-típusú honfitársainkat. Együtt élünk velük ebben a szép országban. Spiró szolidaritásmentes magyar világa a Sufniban Zsámbéki Gábor félrenézést nem engedő rendezésében.
Iza: Ha Spirótól nem Spirót várok, ha a Katonától nem „igazi katonás” színházat akarok, rendben van ez az előadás. Korrekt, jó volt látni Takács Katit és Bányai Kelemen Barnát. Talán csak az volt a baj, hogy ügyvédeknek csoportosan tilos színházba menni, különösen egy olyan darabra, ahol a jogalkalmazás (is), meg a szakmájuk is terítékre kerül. Mert alapból belekötnek még az élőfába is, így meg aztán ……
Itt? Tisztességesen?
(Katona József Színház – Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz – 2018. március 9.-i előadás)
Fázni is fogsz inged nélkül,
Erős leszel szíved nélkül, ó!
Élni is fogsz élet nélkül,
Áll a híd majd szép emlékül, ó!
(Adamis Anna: Kicsi Ember)
Éva: A romlásnak indult weimai köztársaságban volt fegyencként elhatározni, hogy tisztességesen élünk majd egy világban, ahol azért a rend a lényeg? Biberkopf, a helyét nem lelő Akárki utazása jelenetről-jelenetre a Katona színpadán. Az erős fantázia és a regény ismerete átsegítheti a nézőt a nehézségeken, de a rendezés Berlin jelentőségének, sűrűségének ábrázolásával adós maradt. Pedig mégiscsak egy nagyváros-regényről lenne szó. Patchwork jelenetezés, felskiccelt alakok, érezhető rendezői akarat: a sodró felszín nézői lehetünk, semmi több. A főhős számadással tartozik, a kárhozat földi formája ebben a furcsa moralitásjátékban egy segédportási állás egy karját vesztett rokkantnak. Aztán jön a nácizmus.
Iza: Fejtő Ferenc írta a Nyugatban 1934-ben: „Íme a regény meséje, Biberkopf «nehéz, igaz és felvilágosító élete». Ha a nevén nevezzük a gyereket, akkor Biberkopf végeredményben gyilkos, selyemfiú és betörő. És mégsem az. A regénybeli Franz és a betörő közt az a különbség, mint a detektívregény és Döblin könyve között. Franz majdnem egész ember és Döblin könyve majdnem nehéz fajsúlyú irodalom.” Pont ezt éreztem én is az este után. A Katona-előadása majdnem hatásos színház lett, de csak majdnem.
Big game
(Radnóti Színház – Shakespeare: III. Richárd - 2018. február 17.-i előadás)
„De öt órája sincs, hogy Hastings élt még,
Vád és vizsgálat nélkül szabadon.
Finom világ! Ki olyan ostoba,
Hogy ezt a durva csalást ne lássa?
De ki merészeli elmondani, amit lát?
Pocsék világ ez!
Azért pusztul el,
Mert ilyen bűnökről hallgatni kell.”
(Shakespeare: III. Richárd, Vas István fordítása)
Éva: Alföldi végre nagy szerepet játszik, nemcsak nehezet: III. Richárdjának behozhatatlan előnye, hogy ő a rontás maga, mélylélektan nélkül. Élvezetes, félelmetes, csillogóan intelligens, aztán késő: a szolgái lettünk nézőként is. Nézzük a fekete-sárga, acél csigalépcsős színpadot: kétdimenziós amerikai rajzfilmre emlékeztet, a színek felidézik: Danger! Şerban máshogy lát, vagy csak szabadbölcsész fíling nélkül gondolkodtat: most látom Lady Annát ugyanolyan erősnek, mint Richárdot, Margitot pedig a legokosabb nőnek Angliában. Kis színpadon nagy színház, Isten óvja őket, pusztuljon a Gonosz. De ahogy az a darab utolsó pillanataiban borsalino kalapban, a tekintetétől hosszabbodó időben a sóhajok hídján végiggrasszál, és rájövünk, hogy - Kováts Adél klasszikus csendteremtő dikciója ide vagy oda, - kizárt dolog, hogy élni kezd majd a béke.
Iza: Talán Gábor Miklós Naplójában olvastam egy III. Richárd előadásról, a Nemzeti Színházban, 1956-ban. Az előadás szenzációja az Írnok (Baló Elemér) felolvasása volt a „jó Hastings úr vádiratáról”, amit a közönség egy lélekként értett, „Rajkról beszél", s értették Major Tamás játszotta III. Richárd "áthallásos" szavait is, meg persze azt is, hogy pocsék világban él a magyar, aminek pusztulni kell, mert a gazságokról nem lehet beszélni. Hát 2018-ban nekünk is van egy Írnokunk, László Zsolt, s mi ugyanúgy értjük őt, mint dédszüleink/nagyszüleink akkor Balót, Majort.
Zolikám, végre költhetsz!
(Radnóti Színház – Kezdhetek folytatódni/Pál András és Rozs Tamás Petri György estje - 2018. február 7.-i előadás)
Éva: Pál András elmondja a Hogy elérjek a napsütötte sávig című Petrit, és az undortól könnyek gyűlnek a szemébe, idő, míg újba kezdhet. Nekünk is szükségünk van intermezzóra. Ötven néző, Rozs Tamás, zene, Pál, Petri. Tíz doboz sör. Jó helyen vagyunk.
Iza: Bölcs ember ezt nem vallaná be, én igen. Petri György versei nem álltak szívem közepében, nem éreztem őket magaménak, tagadtam, hogy közöm lehet hozzájuk. Pál András keményen megdolgozott érte, hogy néha majd felüssem Petri köteteit.
A Társulat, avagy az Örkény Horror Story
(Örkény Színház – Franz Kafka: Átváltozások - 2018. február 4-dikei előadás)
„Én intenzíven magamba szívtam annak a kornak
minden negatív elemét, amelyben éltem.”
Kafka
Iza: Az American Horror Story nagy kedvelője vagyok. Ahogy szétnyílt a függöny, a díszlet láttán vártam, hogy jön Jessica Lange és Kathy Bates a Rémségek cirkusza évadból. De Csákányi Eszter és Takács Nóra Diana jött, ami hasonlóan jó volt! Kafka-antológia a színpadon, ami a maga nemében vetekszik a hollywoodi produkcióval. A fegyelmezett, odaadó színészi munka pótolta a filmtechnika bravúrjait. A színház társulata – művészi állapota szerint - bármit képes színre vinni, felsőfokon. Ahogy most is, rémcirkuszt, Kafka nevével fémjelezve.
Éva: Képpé tették Kafkát és korát, fantasztikussá, rémessé, érvényes egésszé. Szorongás-szortiment a monarchia végéről, amikor már minden rohad: felkészül Kraus, Hasek és az első világvége. Luccheni már túl van a reszelő hegyezésén, szegény Rezső királyfi agyveleje is szanaszét repült Mayerlingben. Igazi trip kisemberekkel: Blumfeld, Samsa, Bendermann. Utazunk, szédülünk.
Igazat és valódit, avagy Kate és Leó a Jókai utcában
„Magnéziumfény villant, ahogy megcsókoltuk egymást,
Saskia talán az ország legnépszerűbb színésznője volt e pillanatban,
az emberek nyüzsögve igyekeztek, hogy kedvesek legyenek hozzánk,
minden olyan volt, mintha igazi filmsztárok volnánk,
és mi ösztönösen alkalmazkodtunk a szerephez,
eljátszottuk a bájos fiatal művészpár szerepét, ahogy kívánták.”
(Gábor Miklós naplójából)
(Hatszín Teátrum – Loveshake - Színházi duett Rezes Judit és Szabó Győző igaz története alapján – 2018. január 20.-i előadás)
Éva: Színészpár színpadon: veszélyes üzem. Az egyszerű néző meg van róla győződve, hogy az igazat látja, a szakképzett néző meg erre vágyik. A Loveshake profi produkció, a személyesség csillámporával, szenvedéllyel, humorral. Aki valaha is belehalt már párkapcsolatba, annak meg nem megy ki a fejéből az előadás….
Iza: Ügyes. Párkapcsolati terápia úgy, hogy nekünk fizetnek érte. Akárcsak Woody Allen, dumáljuk ki magunkból a frusztrációt sok ember előtt. A 80 perces – elég formabontó – darabért iszonyatosan sok ember dolgozott. Egész pontosan azért, hogy megtudjuk Szabó Győző úgy néz ki, mint egy gorilla, de belül Dodo-madár. Rezes Judit pedig olyan könyveket olvas mint „A nők a Vénuszról, a férfiak a Marsról jöttek”. Talán ezért, de szemrebbenés nélkül adja fel magát nőként, hogy megmentse a szerelmét. Meg még azt is megtudtuk, hogy piszok jól énekli Szlatinay Sándor Rózsafa virít az ablakod alatt című dalát.
A titok
(Kóda - utóirat két hegedűre, RS9 Színház/Vallai Kert, Y Csoport - a 2018. január 16-dikai előadás)
Iza: Déja vu. 8 éves vagyok és eldöntöm, hegedülni fogok. Első kölcsönhegedűvel otthon gyakorlom a vonóhúzást. Édesapám hatalmas nyugalommal, ámde villámló szemmel kiveszi kezemből a hangszert: „Ebben a házban senki nem fog hegedülni.” Mondom nem baj, a zongorázás jobban érdekelne. Szánakozva nézett rám – magában tagadva a genetikai kapcsolatot -, hülye a gyerek, nem érti, ha nem hegedülhet, a zongora is kizárt. Apám bölcs döntést hozott.
Éva: A barátság éppen olyan titokzatos dolog, mint a szerelem, vagy mint a tehetség. Oka, előzménye rejtély, reklamációnak helye nincs. A kóda függeléket, befejező szakaszt jelent zenei nyelven. Belegondolva: bárcsak minden méltó módon lenne zárható az életben.
Csak az újságban bízzál, a szemed megcsalhat
(Katona József Színház – Gogol: Holt lelkek – 2018. január 18.-i előadás)
Éva: Csontra húzott, nézői figyelmet uraló, hosszan felszívódó diszkomfortérzetet okozó, finom kis Gogolt rendezett Dankó István. Betenném a középiskolai etika tananyagba. Hadd szóljon. Hisz úgyis az életnek tanulunk, nem az iskolának.
Iza: Már előadás előtt megkapott a tájékoztató: „a szövegkönyvet írta Dankó István”. Évek óta figyelem a színészt, ahogy jön előrébb és előrébb. Mérföldkőhöz ért, felcsapott – ha lehet ilyet mondani - dramaturg-rendezőnek (is). Egy gondolkodó ember határozott véleménnyel színházról, társadalomról, közállapotokról, s még éppen csak a középkorúság kezdővonalán. Elegánsan - képben-szövegben egyaránt -, iróniával, kis Gogol nyújtotta mankóval. Színésztársai pedig - közös hitből - „alájátszottak”. A csapatmunka az est sikere.
Vári Éva pályarajzának következő része az 1963-1980 közötti időszakot öleli fel, vagyis még javában Pécshez kötődik. Ekkor jött a nagy szerepkörváltás, a színésznő az operettből a prózai tagozatba „játszotta át” magát. Ebben a másfél évtizedben énekelt és táncolt – nagyon sokat – Mendelényi Vilmossal, szerényen, végig az operett-irodalmat. Találkozott és dolgozott Eck Imrével. A Pécsi Balett társulata szárnyai alá vette az operettista kollégát, belevésték, hogy mindig ritmusra lépjen. Sík Ferenc Goldoni, majd Shakespeare darabokban rendezte, előbb egy olasz, nadrágos reneszánsz hölgyet (Betarice), aztán kurtizánt (Tévedések vígjátéka), végül tündért (Ariel) faragott belőle. Ekkor kapott papírt (is) róla, hogy színész, Eliza Doolittle megformálása után, 1967-ben. Aztán jöttek az első nagy Broadway-sikerek Anita és Aldonza. Játszott Shaw, Lorca, Molnár, Heltai, Tamási, Spiró és Illyés darabokban. A színházhoz szerződött Szegvári Menyhért. Az első, közös produkciójuk - főszereplő-rendező viszonylatban - Csemer Géza-Szakcsi-Lakatos: Egyszer egy cigánylány című musicalje volt. És készülődött már Mirena Lock színre lépése....
Nyár tüze, vagy hó van, áll a bál…
(Orlai Produkciós Iroda - James Goldman: Az oroszlán télen - 2017. december 21.-i előadás)
Iza: Azt est tanulságai: „ha barbár vagy, legyen nálad mindig kés és Angliát is ki kellett rángatni a sz@rból.” Régen drukkolok az OPI-nak, hogy legyen már valami, ami ha nyomokban is, de emlékeztet a kezdetre, a Hat hét, hat tánc mágiájára. Arra, amikor ha akarod, ha nem, beránt bűvkörébe a produkció. Végre, az OPI-nak talán lesz újra egy olyan művészpárosa, amilyen Vári és Kulka volt hajdanán. Akik úgy néznek egymásra a színpadon, hogy az szavak nélkül is egy történet. Hernádi Judit és Gálffi László megcsillantotta a reményt. Hümmögtem ugyan a szereposztást látván, ésszerű-e 19-re lapot húzni? De jó volt a lapjárás, nekünk nézőknek, 21 lesz ennek a vége.
Éva: Végre nem cukrozott mézes marcipán karácsonyra. Anglofileknek, Hernádi-és Gálffi-rajongóknak kötelező. Két nagyvad, kémia, minőségi szórakoztató színház. Szikszai Rémusz rendezése kihozta a legtöbbet a darabból, peregnek az élvezetes párbeszédek, folyik a tánc a hatalom körül. Egyforma erős uralkodók, egymásról mindent tudó, kíméletlen emberpár, akik élvezik és akarják a harcot, nem is tudnak másképp élni. Hernádi Judit az oroszlán, csak mondom.
A Petőfi Sándor utcában ilyen az ananké
„Látjátok, micsoda kacskaringók
Jellemzik szívünk útjait.
Vacogva sandítunk tükreinkbe,
Hol a kulcs, mely minden zárt kinyit”
(Katona József Színház – Pintér Béla: Ascher Tamás Háromszéken – 2017. december 18.-i előadás)
Éva: Nem igaz, hogy aki tehetséges, az tisztességes is. Ha bízunk, csalódunk. Van, aki bele is hal. Akik pedig tovább élnek, azokat jól megírja és megrendezi Pintér Béla, hadd lássa mindenki, milyen emberek. Hogy nem hoz semmi formabontóan újat ez a rendezés? Sag’ schon, én a színészi játékért és a „színházat belülről” édes csalásáért mentem. Morális és esztétikai aggályaim nincsenek, mint a kolleginának, viszont láttam, milyen a bűn és a bűnhődés a színi világban. Olyan, mint máshol. A túlélők következmények nélkül túlélnek. Igazgatók és főrendezők lesznek. Persze ez fikció, mint Kolozsváros és a Kaposa.
Iza: Az biztos, a Katona mindig meg tud lepni. Most is, ráadásul hidegből melegbe lökve, aztán vissza. Igen, harsányan felnevettem néhol, de néhol meg nem hittem a szemennek, fülemnek, hogy ezen a színpadon vajon jól látom, hallom-e a vitathatatlan ízléstelenséget. Az est legnagyobb eredménye – már ha Csehov „meghurcolása” az -, hogy Körmendi-Márkus-Haumann Három nővér paródiája a múlté, leváltotta a Katona Csehov-kabaréja. Már ők is büszkén elmondhatják, adtunk egyet Anton Pavlovicsnak, ha legnagyobb sikereink neki (is) köszönhetjük.
Soha többé Árpád-házi nem fog nyuvasztani Árpád-házit!
(HOPPart Társulat – Spiró György: Árpád-ház - 2017. december 9.-i előadás)
„[..] jóllaktam az iszonnyal
S a borzongás, agyam meghitt lakója,
Többé nem izgat.”
(Shakespeare: Macbeth)
Éva: Tréfás egy darab. „Az Úristen kegyetlen tréfája, hogy én vagyok a báty, és te vagy az öcs.” - hangzik el az elején, és végig ez a főcsapás: aki előbb született, király lesz, gyanakszik, öl; aki később, ölik. Ez a szépen átlátható összefüggés boldogságmentes életet ajándékoz az első magyar királyi ház minden tagjának. Spiró György rég látott darabja Keszég László rendezésében: szórakoztató rockandroll mészárlás és blazírt királytükör.
Iza: A legnagyobb tanulság, hogy igaza van Freudnak, a létfenntartás és a fajfenntartás határoz meg mindent, az ösztönök örökkévalóak. Úgy tűnt, az Árpád-házi királyok egy acsarkodó farkasfalka. De vajon a Plantagenet-ek, a Habsburgok, a Valois-ok nem úgy tűnnek? Mégsem emelkedtünk ki tán oly magasra az állatvilágból. Nem ez lesz Spirótól a „legdarabom”, de szórakoztató volt, annyi szent, főleg a HOPPart feldolgozásában. Jól csinálják ők ezt „A mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” színjátszást.
Mindenkin pöttyös zokni van, mindenkin….
(Trafó Pince – Fekete Ádám: A Jeditanács összeül - 2017. november 24.-i előadás)
Iza: A hozzám hasonló lüke nézők azt várták, hogy Yoda és Obi-Wan diskurál a Birodalom túléléséről. Pofira esés volt. Nem a galaktikus végtelenben, hanem mintha Tengerecki Pál fejében barangoltunk, hogy aztán messzeségből, földre szállva hazatérjünk. Pinceszínház, pöttyös zokniban, nylon szatyorral, térben és időben valahol a Gozsdu-udvar környékén, napjainkban.
Éva: A józan emberek mind hasonlóak egymáshoz, minden másnapos a maga módján az. Kinek Wotan áriája, kinek tengerimalac-nyüszögés, kinek a héttagú Jeditanács szól a fejében. Fekete Ádámnak szerencsénkre az utóbbi. Repetitív módon visszhangzó nagy és jelentéktelen felismerések, személyessé váló közhelyek, közérzet-trip a Trafó Pincéjében. Egyebekben Tengerecki Pál rulez. Én is dúdolgatom, rendszeresen.
Hűtlenek lettek a szavak
(Rózsavölgyi Szalon – Agota Kristof: Az analfabéta - 2017. december 7.-i előadás)
Éva: A dallama és a szövege is ment „A párttal, a néppel, egy az utunk…” című, egykor népszerű dalocskának. Énekeltük is rendesen vagy ötvenen a Rózsavölgyiben. Speciális karácsonyelő, becsülendő művészi helytállás és emlékezetközösség: Falusi Mariann Agota Kristof szövegével lépett színpadra.
Iza: Adott egy előadóművész, Falusi Mariann, aki énekesnő. Adott Agota Kristof élettörténete, kisregénynek is rövidke életírása. Szikár mondatok egy cudar gyerekkorról, a szülőhaza kényszerű elhagyásáról. Azt azért nem tudtam meg, vajon miért érezte úgy Falusi Mariann, hogy az írással pódiumra kell lépnie. Mert úgy tűnt nem szól a történet, a feldolgozás hangsúlyosan sem 1956-ról, sem a hontalanságról, de még csak a „nyelvtelenség”-ről sem. Falusi persze jól énekelt, még mindig.
Doktor úr, a maga szíve sose fáj?
(Spinoza Színház – Sándor Anna: Ferenczi és Freud – 2017. november 25.-i előadás)
"A megismerésre való törekvés az erény egyetlen alapja"
(Spinoza)
Éva: Mi lakik a lélekbúvárok lelkében? Az önreflexió megvéd minket? Az önismeret csökkenti az életben mindenkinek kijutó fájdalmakat? Az önfegyelem nem csak gyáva halogatás? Lehet jól dönteni egyáltalán? Sándor Anna Freud és Ferenczi Sándor életének főbb eseményeiből írt fordulatos színművét, amit Czeizel Gábor érzékeny rendezésében láttunk. Színtiszta öröm: Székhelyi József a színpadon.
Iza: Sándor Anna egy kalandvágyó, bátor nő. Majdnem 15 éve nyitott egy éttermet, majd gründolt magának egy színházat és kitalálta, hogy lesz Budapest szívében „Spinoza-szellemiség”, kultúrtörténeti barangolások híres – de talán nem eléggé ismert – magyarokról. Előbb „Anna, te hülye vagy” címmel könyvformában megosztotta tapasztalatait arról, hogy mit érdemel az a bűnös, aki Magyarországon önerőből, saját pénzből a közösséget akarja szolgálni. Majd – nem lévén neki tetsző és megfizethető darab - belefogott a színdarabírásba is. Ezen az estén egy újabb mérföldkőhöz ért. Senki nem vitathatja többé, hogy a Spinoza-szellemiség lobog a Dob utcában, és nagyon kell nekünk Sándor Anna!
Kosztya Puskint rendez
A szerelemnek három fajtája lehetséges:
a lírázó neurózis, a teljes pokol és a családias unalom.
(Szentkuthy Miklós)
(Határon Túli Magyar Színházak Szemléje/ Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós -Thália Színház – Puskin (nyomán): Anyegin - 2017. november 13.-i előadás)
Éva: Emlékszünk még arra, amikor szerelmesek voltunk? Poklot-mennyet jártunk, a végtelenbe nyílt minden ajtó, tétként tettük fel a szívünket egy válaszra. Mindezt egy jól sikerült „romantikus pszichedelikus techno” formájában láthattuk újra egy hétfőn, novemberben. Kőkemény Tatjána és önpusztító Anyegin: a szerelem nem játék.
Iza: Nagyon jó hangulatban kapott el a gyergyói „Puskin nyomán” Anyegin, vevő voltam rá. Mintha Trepljov és nem Nagy Botond rendezett volna a tóparton, ahogy Nyina mondja egy másik orosznál, Csehov Sirályában: „Emberek, oroszlánok, sasok […] és mindazok, amiket szemmel nem lehetett látni - egyszóval minden élet befejezte szomorú körforgását és kihunyt...” Új forma, új játék, új érzés, más színház. Tetszett. Érezhető volt persze, nem mindenki osztotta álláspontom a nézőtéren.
„Minden tetőről látni a napot”
(Radnóti Színház – Anders Thomas Jensen: Ádám almái - 2017. november 6.-i előadás)
Éva: Üldögél az Öregisten tehetetlen öregasszonyként az élhetetlenül kegyetlen világban, ahol az agyunk az értelmetlen szenvedés ellen olyan világot teremt, ahol van ráció, ahol van jó, és amiből az „üdvösség” feliratú ajtón lépünk majd ki. Szikszai Rémusz biztos kézzel, jó ízléssel rendezett előadásban vezet minket a reális és szürreális között úgy, hogy ha csak egy pillanatra is, de könnyebb lesz a szívünk. Aztán megyünk szembenézni a mindennapi Gonoszunkkal mi is.
Iza: Az első színpadi találkozás a pécsiek „almái” volt Jensen művével. Vitathatatlan, hogy a Radnóti színrevitele invenciózusabb. A társulat erős, egyenértékű, átgondolt alakításokkal volt jelen. Szikszai Rémusz rendező nagy színházi mesélő, ésszel, szívvel, lélekkel. A nézőknek kellő időben, jókor kiosztott (makarenkói) pofonokkal. Mégis, a mindig nagyszerű László Zsolt kiváló alakítása ellenére is, Cserna Antal a born to be Ivan. Jókat dumcsizhatnak ők erről a Harmadik Figyelmeztetés próbáin!
„A múlt és a jövő szép, de a jelen az undok”
„A külhoni történések az emberi nem
globális hülyeségi indexének megfelelően alakulnak.”
(Petri György)
(Örkény Színház – Shakespeare: IV. Henrik - 2017. október 24.-i és 28.-i előadások)
Éva: A királydrámák szórakoztatóak: hatalomtechnikai habzsidőzsi, House of Cards-fíling, anglofileknek csak információhordozó, megyenevű angol lordból húsz darab, filozófiai magasiskola és pocsolyamély, rímes jelenetzáró bölcselkedés, az emberi jellem és cselekvés mozgatórugóinak változatlansága miatt állandó „aha”-érzés. Mácsai Pál közönségsikerre rendezte a IV. Henriket Magyarország Csuja Imréjével és egy abszolút rock and roll walesi herceggel, Nagy Zsolttal.
Iza: Mit is tudtam IV. Henrikről? Nagy kedvencem, az azincourt-i győztes apja és az első Lancester a trónon. „Reformer”, aki 1399-ben Fürdési Rendeletben utasította nemeseit, hogy életük során legalább egyszer egy vízzel teli káddal is testi kontaktusba kerüljenek! Él bennem egy erős Falstaff-kép is, Kállai Ferenc egy tv-felvételből. Most van egy élőlegendám, Lovag János Csuja. Összességében - az elmúlt évek előadásait végigpörgetve - talán nem ez az Örkény legjobb produkciója. De lendületes, ötletes, élvezetes, mai, lezser, kicsit felkavaró. Hatásos színház, 2017-ben, Magyarországon.
Köszönetnyilvánítás
Vári Éva színházi pályarajzának papírra vetése soha nem valósult volna meg Szegvári Menyhért színész-rendező segítsége, támogatása nélkül. Igaz, a rendezőt soha nem ismertük volna meg Vári Éva nélkül. Véletlen? Nem! Mert a véletlenül megjelenőben valójában van valami szükségszerű; a véletlennek tűnő események végül mintha rendszerré állnának össze, mintha minden összeillenék. Ez a káosz-elmélet. A színésznő életpályája igazolja majd, hogy látszólagos káosz ide vagy oda, benne valahogy mégis „minden mindennel összefügg.” Szegvári Menyhérttől kaptuk meg azt a képzeletbeli kulcsot, amely ha nem is egy csapásra, de nyitotta a Vári-titkok kapuját. Egy gondolatot: „Az egyetlen ember, akit ennyi év után is imádok. Mert gyermek és nénike, cserfes és hallgatag, bölcs és totálisan naiv, makacs és engedékeny, fecsegő és nagyon-nagyon mély.” A kezdetekkor még nem tudtuk, de a munka végére világossá vált, valahol itt kell keresnünk Vári Éva titkait. A segítség megfizethetetlen volt, ahogy Szegvári Menyhért, az ember megismerésének élménye is. És köszönet Kulka Jánosnak is, aki szeretete és tisztelete egyik jeleként elkeresztelte Vári Évát „a híres pécsi színésznő”-nek. „Átvettük” a gondolatát címnek, reméljük, megbocsát.
Jelenetek Emmi és Ali életéből
„ Képzeljétek, ma megszólítottak a metrón. Engem, egy öregasszonyt! […]
Ahogyan ezek élnek! Az egész család egy szobában. Ezeket csak a pénz érdekli.
Sóher, mosdatlan disznók. És csak a nőkön jár az eszük. Egész nap csak ezen.
Egyik se dolgozik. A mi pénzünkön élősködnek, nézd csak meg az újságokat!
Minden napra jut egy megerőszakolás, és hasonlók.”
(R.W. Fassbinder: A félelem megeszi a lelket)
(Átrium Film - Színház – Fassbinder: A félelem megeszi a lelket - 2017. október 13.-i előadás)
Éva: Milyen lenne újra normálisan élni? Viszolygás nélkül bármelyik tévécsatornára kapcsolni, a metrón bátran olvasni a kedvenc hetilapunkat, félelem nélkül kifejteni bármely társaságban a nézeteinket, azt szeretni, akit csak akarunk. Alföldi Róbertnek igaza van: a béke, boldogságra törekvés, szabadság itt és most utópia. A jó hír az, hogy van még szerelem és tisztelet. Ára is van.
Iza: Sem drukkere, sem ellendrukkere nem vagyok Alföldi Róbertnek, de nyomon követem munkáit. Ma este megint kimozdított színháznézői komfortzónámból. Ez a művészember őszintén hiszi, hogy nagyon hamar el kell jönnie megint egy olyan világnak, amikor nem a normális lesz a különös, s nem nézünk ferdén arra, ami amúgy természetes. 2017 októberében a rendező „tisztalelkű”, vagy nagyon naiv. Talán ezért is olyan jólesően felrázó az előadás. Hernádi Judit újra színésznő! Bányai Kelemen Barna meg a surranó pályán odaért, hogy Stohl, László, Fekete kis helyet adjon neki, a színpadon bármire készen áll!
Gogol korallzátonya, avagy a türelemüveg
(Katona József Színház – Gogol: Háztűznéző – 2017. október 6.-i előadás)
Iza: Моя девственная мать, mégis mit gondol Ascher Tamás? Majdnem 200 éves színmű, ráadásul orosz, aztán se villódzó fények, se tűzijáték, még egy színészzenekar, vagy kivetítő se? Vélhetően azt, amit én. A színházban a színész a legfontosabb, ha ő szerepénél, helyén van, a rendező meg szép szóval, vagy keménykézzel, de irányba állítja, olyan nagy baj nem lehet. A Katona csapata Gogolt élővé, a történetet meg majdnem black comedy-vé tette. Láthattam milyen parádés női trojkája (Szirtes-Fullajtár-Jordán) van a Katonának, s egyáltalán, élvezhettem egy nagyon jó állapotban lévő társulat játékát, ahol a legkisebb kerék is olajozottan forgott a gépezetben. Meggyőződésem, hogy a quasi főhős szinte néma inasát játszó Elek Ferenc, simán adhatná - remekül - a főszerepet, ahogy Fekete Ernő is mívesen az inas szerepét. Az előadás majdnem kész volt, ami rendben lévő, elvégre még a bemutató előtt álltak.
Éva: Ascher Tamás magasiskolát tart Gogolból, és a szánk ismét nyitva van, hogy miket tud ez a Nyikoláj Vasziljevics. Fekete Ernő mosolyogva lép be a „középkorú vezető színész” feliratú kapun, egy kis csinovnyikot ábrázoló nagy alakítással.
Valami Hamlet, valami bohózat?
(Vígszínház – Shakespeare: Hamlet - 2017. szeptember 29.-i előadás)
Éva: Erős az én hitem, hogy minden Hamlet előadás új Hamletet hoz. Most is így történt. Kaptunk egy csupa játék, filigrán Soós Imre-figurát, akinek minden szavában ott a gyerekes báj és süt róla a halálraszántság. Áldozat. Ez nem a wittenbergai okos, atlétikus felsőtestű filozóf szőke, hanem a kisfiunk. Nagy a színház, üt a látvány és néha bizony vitte a szárazjég, a vérpatron, és az intelligens fólia a show-t, és sajnos a színészi energiát is, de bizakodom: átüt a lélek, meg Shakespeare, meg a színészi talentum ezen a szimbólumokat imitáló, de következetlen és a második felvonás közepére kifáradó rendezésen.
Iza: Nem mondhatnám, hogy felzaklató előadást láttam, a fejem meg zsongna a sok-sok felvetett kérdésre adott válaszkereséstől. Pedig, ha valaminek, a dán királyfi történetének több rétege van, mint „Peer Gynt hagymájának”. Szokatlannak ugyan szokatlan a színrevitel, de csak füst ez az előadás, láng nélkül. Még akkor is, ha szép, átgondolt színészi teljesítményeket is láttam és ifj. Vidnyánszky Attila remek Hamlet lehetne, egy másik előadásban. A produkció nem igazán érintett meg, és sajnálom azokat, akik majd azt hiszik, ilyennek írta meg Shakespeare ezt a történetet. Persze, az is benne van a pakliban, ostoba vagyok ahhoz, hogy megértsem Eszenyi Enikő szimbólumrendszerét, rendezői üzenetét.
Párhuzamos kritika, avagy vis unita fortior!
(Orlai Produkciós Iroda – Ladislav Fuks: A hullaégető - 2017. március 8.-i előadás)
Az előadásra két „kritikus” együtt érkezett (elvégre egységben az erő).
Éva: Semmi rákészülés: tudom, hogy Gálvölgyi Bezuhov és Solomon is, nemcsak minden magyarok mulattatója. Primer színházi éhség: látni akarom, hogy sikerül-e ezt újra megmutatni.
Iza: Régen mozgatta meg valami úgy a fantáziám, mint az Orlai Produkciós Iroda új bemutatója. Az előadás előtt nemcsak Fuks regényét olvastam el, amit nem ismertem, hanem az 1968-as filmet is megnéztem, hogy „felkészülve” érkezzek. Lehetne fanyalogni, de nekem imponált Gálvölgyi vállalkozása, az pedig különösen, hogy erre a bemutatóra egyáltalán sor került.