Iza színházban járt - Éva és Iza
Éva és Iza

Éva és Iza

szombat, 03 október 2020 21:44

Yasmine Reza: Művészet (Thália Színház)

Adok-kapok

(Thália Színház – Yasmine Reza: Művészet – 2020. szeptember 5-i előadás)

Éva: Abszurd este, abszurd történet. Ha venne a régi barátod nyolcvanezer euróért egy fehér alapon fehér festményt, nem sznoboznád le röhögve, reflexből? Ő nem várhatná el joggal, hogy ne ítélkezz?  Mennyire törődünk magunkkal egy barátságon belül? Mire is tartjuk a barátainkat? Adunk annyit, amennyit kapunk? Zayzon Zsolt arányérzéke kis térhez is passzent, ő maga elegáns, mint egy hanyag mandula, pikírt nonsalansszal kioktat, csak titokban tépelődik, bocsánatkérést nyomokban sem tartalmazó tirádái mögött férfibáj, perfekcionizmus, ütemérzék. El vagyok bűvölve.
Iza: Olyan darab ez, ami arról szól, amiről éppen akarod, hogy szóljon. Nekem ezen az estén arról az érzelmi erőforrásról, amit úgy hívunk: barátság. Pedig szólhatott volna - a címe szerint - úgy általában a művészetről, az ízlésről, a társadalmi osztálykülönbségekről, az emberi neurózisokról is. De nem, darab arra ad neked választ, amilyen kérdéssel, kétellyel a fejedben éppen beülsz a nézőtérre. A Thália Télikertet szeretni fogom. Szellős – ez most fontos -, mégis kuckós kisszínpad.

"Ráadásul Pannóniába betörtek a szarmaták"

(Katona József Színház – Claudio Monteverdi – Dinyés Dániel – Závada Péter – Szabó-Székely Ármin: Poppea megkoronázása – 2020. augusztus 26-i előadás)

Éva: Pohár bor alkoholos zselés kézzel és ffp2 maszk, indul a Monteverdi gyilok-afterparty, az első nem szabadlevegős színház a Ragály 1.0 óta. Túl azon, hogy meg akarom ütni azt, aki vígan dumál maszkmentesen a hátam mögött, nem vagyok ideges. Rohadó Róma barokk operán és Petőfi Sándor utcán átszűrve, perfekten beleállva, de jó, hogy vagytok. Jordán Adél Octaviája és Bányai Kelemen Barna Othója elképesztően működik, a Csoma Judit-és Kiss Eszter-féle történeten átmászkáló mindentudó koboldokra, narrátori nagyszerűségre kéne egy szó, majd kitalálom.
Iza: Régen volt ilyen, hárman együtt színházban, hogy aztán ketten együtt írjunk róla.  Mégis nyűglődöm, nem értem, hogy barokk operát – hangszeresen és vokálisan ugyan eléggé „lebutítva” – miért kell az ilyesfajta produkcióhoz adottságaiban fapados prózai színházban bemutatni, még akkor is, ha a humán erőforrás, a színészek prózai kvalitása minden körülmények között rendben lévő.     

Ahogy 2x2 néha 5, ez a mai, kerek születésnap is szembemegy a tudománnyal. Ha róla van szó, ez a szám leírhatatlan. Fejben, lélekben és testben egyaránt dacol vele. Nála amúgy is minden színtiszta akarat. Amit akar, az zöldutas, amit nem, az felejtős.

Ne szépítsük, ennek a színházi évadnak vége lett a felénél. A jövőbeli folytatásról is csak találgatunk, vérmérséklettől függően sztoikusan, cinikusan, vagy dühösen. Egyrészt nem normális állapot, hogy csak a varroda működik egy színházban, ott is épp maszkot készítenek, vagy a színészek panelerkély alatt énekelnek; másrészt a közepesnél is kisebb élvezet belegondolni, mit jelent a hivatalosságok számára a kultúra nevű izé. Csak növeli a kétségbeesést, hogy mindezen közben konzervet nézünk. És milyen jókat… Zártkapus színház ugye nincs, a pályázatok eredményéről szóló hírek pedig módot adnak nekünk önfegyelmünk gyakorlására. Nem tudjuk mi lesz, nem jutottunk el, csak a vágyott előadások harmadára-negyedére, kínzó hiányérzet működik bennünk, meg a szeretet.

Az ő kis falujuk   

(Pesti Színház – John Millington Synge: A nyugat császára – 2020. február 26-i előadás)

Iza: Idejét nem tudom, mikor jöttem ki ilyen elégedetten a Pesti Színházból. Ez nem az elmúlt öt évben volt, az biztos. A produkció (még) nem hiba nélküli, de egyetlen perce nem volt, amit untam volna. Rudolf Péter tud szerepet osztani, és képes rendezőként színészfejjel (is) gondolkodni. A keze alatt - végre - ifj. Vidnyánszkynak nem kellett kunsztoznia, kívül-belül ráillő szerepben (öröm)színész lehetett. Meghálálta. Kőszegi Ákos remekül debütált új színházában és végre Majsai-Nyilas Tünde is megmutathatta, hogy tudná ő, amit Julie Walters. Ha akarnék sem tudnék fanyalogni.
Éva: Végre egy élvezhető előadás, szerencsés szereposztással, játékérzékeny rendezéssel, érvényes atmoszférával. Ez nem kevés. Nem a virágirodalom villogó csúcsain foglal helyet a darab, de jóízű előadás született, Hamvai Kornél fordítása életet lehelt a szövegbe, Rudolf Péter meg…nos, tud rendezni.

A Manótól a Császárig

(Katona József Színház – Ryszard Kapuściński: A császár – 2020. március 5-i előadás)

Iza: Hailé Szelasszié hangzásra szép nevét hallottuk már, rendszeréről rémlik egy és más, mert megvan Bob Geldof, aki 1984-ben látott egy riportot a felpuffadt hasú etióp gyerekekről, és megszületett a "Do They Know It's Christmas?" című szám. Majd a Live Aid ’85. Sokunk első eszmélése, milyen is lehet a világszolidaritás. A darab szerzője 1974-ben szemtől szemben ült az etióp császárral, majd riportkönyvet írt arról, mit látott, hallott. Ezt most a Katona József Színház férfi vegyeskara Szacsvaytól Viziig elbeszéli. 
Éva: „Ez egy fordított Manó” - súgtam oda kolléganőnek öt percen belül. 1982-ben Zsámbéki Gábor A manóval bontott zászlót, most meg szinte A császárral zárta magát a Katona, és egy korszak. Március 5-én nem tudtuk, csak éreztük, hogy valami jön. Minden meg fog változni, azóta a lelkünk már meg is tette. 

Feketén-fehéren

(Katona József Színház – Stefano Massini: Az átnevelhetetlen – 2020. március 3-i előadás)

Éva: A kérdezők korán halnak. Annyi történt, hogy megölettek egy újságírót a putyini Oroszországban, aki nem volt eléggé hazafias. Megmondták neki, mégis, mire gondolt? Fullajtár Andrea saját maga a színház: jobb mint a darab, jobb mint a rendezés, jobb mint egy férfi.
Iza: Fullajtár Andreát színpadon látni mindig öröm. Most is, „odateszi” magát, megél, átél, átad, hat. Mégis, hatalmas pazarlásnak érzem, hogy legjobb színészi energiáit „fejből olvasásra” használják. Persze értem és érzem, fontos számára Anna Politkovszkajának, „a legbátrabb újságíró”-nak való tiszteletadás, és társadalmi közügyben felelős művészként a pártos állásfoglalás. 

Repüljetek! (etűdök filmkockákra)

(Soltis Lajos Színház és a Szentendrei Teátrum közös produkciója – Csehov: Három nővér – 2020. február 15-i jubileumi előadás)



„Пусть всегда будет солнце/ Lenne bár napfény mindig.
Пусть всегда будет небо/ Lenne bár kék ég mindig,
Пусть всегда будет мама/ Lenne bár anyu mindig,
Пусть всегда буду я/ S bárcsak én is lennék…”

Éva: Hat év már egy házasság. Ennyit élnek együtt a nővérek Versinyinnel. Sardar Tagirovsky végtelenít, és megtalálta a módját, hogy ide-oda lépjünk az időben. Szeretni való rendezés szívmelengető tisztességgel, színházcsinálói bátorsággal, repülő macis karamellákkal, magyarul tanuló Irinával, mindentudó Anfiszával, üres varázskártyákkal, Narniás szekrénnyel, sok kitett fájdalommal. Így mégis könnyebb.
Iza: Flahsback. Nem a szabályos színmű négy felvonásban. A vég a kezdet, az előadás elején búcsúzunk a dandártól, a Prozorov-háztól, majd szemeként fejtjük meg, hogy mit rejtett a ház lakóinak lelke. Az előadás egy múltbéli filmforgatás, tucatnyi „idődarabkát” örökítünk meg közösen, hogy az utókor majd lássa, hogyan is élt, szeretett, szenvedett, vágyakozott három virtigli ex-moszkvai hölgy egy tucatnyi férfi koszorújában, valahol az Isten háta mögött. Őrülten hangzik, de Tagirovsky csehovtalanította Csehovot, ennek az eredménye: egy újraszínezett, de hamisítatlan Csehov-előadás.

Párosan szép

(Miskolci Nemzeti Színház – Edward Albee: Nem félünk a farkastól – 2020. február 26-i előadás)

Éva: Ütésváltás három menetben, nem első vérig. Tétje van a piszkálódásnak, gyötrésnek, kínzásnak: eltünteti az elviselhetetlen ürességet. Székely Kriszta a közönyös úristen pontozóbírói szemszögéből rendezett négy kiváló színésszel egy nehezen felejthető előadást. Nádasy Erika Martha-ja tényleg „földanya”, minden pillanata az „én otthon vagyok” magabiztosságát sugallja. Csak így tud pokolra menni – szenvedélyre lelni a férjével. Párosan szép az élet.
Iza: Sohasem akaródzott színpadon megnézni a darabot az elmúlt 20 évben, nem vonzott a kínálat. Olvasmányélményem és filmemlékem (Liz Taylor-al és Richard Burton-el) nagyon erős. Nádasy Erikában és Görög Lászlóban sem sejtettem a házassági Big Brothers XXI. századi avatárjait. De érdekelt, hogy a színmű korához képest fele idős női rendező mit láthat egy ’60-as évekbeli, nagyon amerikai, kisvárosi családi tűzfészek-sztoriban. Megérte a Pest-Miskolc autóút.    

Egy veszélyes nő

(Radnóti-Tesla Labor/Narratíva  – Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül  - 2020. február 8-i előadás)

„Az emberek nem az ágyban követik el a bűnöket,
hanem felöltözve.”


Éva: Hajduktól a legszebb szerelmi vallomás a színpadon. Önismeret, magány, kín, szerelem, határátlépés, halál elviselhetetlenre sűrítve, a csúcsponton kitartva. A nézői komfortra fittyet hányó következetes formanyelvű, különleges előadás a Narratívától.
Iza: Kísérletezgetek a NARRATÍVA előadásaival, lehet, ők (is) a jövő. Nem találtunk még egymásra. Nem értem színpadi nyelvüket, a tartalom helyett inkább a formát látom. Szenteczki Zita Galgóczi regényének finomhangolása azonban most megfogott. Lehet, még mélyebben, ha a mögöttem ülő az ötödik perctől úgy a hatvanötödikig nem aludta volna át a darabot hangosan hortyogva.

5. oldal / 13