Nyomtatás
vasárnap, 21 augusztus 2016 12:33

Anamnesis (Katona Jószef Színház)

Értékelés:
(0 szavazat)

A nevetés gyógyít

A Katona József Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös előadásában volt látható ez év decemberéig a magyar egészségügy jelenlegi helyzetéről szóló darab. Az írók a színlap szerint Bodó Viktor és Róbert Júlia voltak, de széles körű ötletbörze előzte meg a színrevitelt, nézők, színészek és mindenki, akinek volt már abszurd, röhögtető, és kínos kalandja a honi egészségügyi ellátással, beküldhetett történetet. Kaptunk is elrajzoltsága ellenére egy igazán reprezentatív és pontos képet arról, hogy milyen groteszk dolog is ma Magyarországon egészségügyben dolgozónak, páciensnek, vagy hozzátartozójának lenni.

Az előadás egy zenés, sodró lendületű szkeccsparádé, egymáshoz lazán illeszkedő jelentekkel. Video bejátszásokból ismerjük meg a gyakorló mentősök pszichológusok, patológusok, gyógyszerészek véleményét, és azt vesszük észre, hogy fővárosi lakosként nevetgélünk azon, hogy tüdőnk a koromtól valószínűleg  kissé már elszíneződött lehet… A legfontosabb kérdésre is megkapjuk a választ: miért is működik még ez az egész? Mert vannak olyanok, akiknek ez a szívügyük, nem bírják nem csinálni: szabadidejükben is mentőznek karitatív alapon, karácsonykor is bent maradnak a laborban még egy mintát kiértékelni. A röhejes, felemelő és borzasztó helyzetek egymás utáni, jó ritmusú ábrázolása közösséget teremt, az összetartozás érzetét adja. A két társulat legjobbjai összehangoltan játszanak, perfekten zenélnek, énekelnek, ha szavazhatnék, amúgy demokratikusan, akkor azt mondanám, legyen még Bodó-Szputnyik-Katona produkció a színházban. Az előadás markáns hangulatképző zenéjét Klaus von Heydenabernek köszönhetjük, épp a megfelelő helyeken beköszönő slágerekkel, perfekt kórusdalokkal. (A dalszövegeket Máthé Zsolt írta, karvezető Halas Dóra volt.)

A díszlet az obligát linóleumos, labirintusos, fehér mdf-lapos magyar kórházi enteriőr, amit mindenki ismer: látjuk a hetvenes évektől kezdődő javítások nyomait, a sehova sem vezető ajtókat, a titokzatosan koszvadt liftet és a menetrendszerűen elhaladó patkányt is. (Díszlet: Balázs Juli)

Pontosan illeszthető ez a helyszín az elveszetten bolyongó betegek, vagy tanácstalan, segítséghez nem jutó hozzátartozók hangulatához, a kaffkai idegenség és sírnivalóan ismerős János kórházi otthonosság egyszerre érezhető. Bodó Viktor kiválóan érzékelteti velünk azt az ambivalenciát, amit mindennap megélünk: ijedten saját bajunktól egy lepusztult, kiismerhetetlen és ellenséges világba kerülünk. Javallat: röhögjük ki. A nevetés gyógyít. A darab tele van kiszólásokkal, funkcionális szerepváltásokkal, szabadon mozogó csúfondáros karakterekkel. „Rokon: Ne haragudj, csak annyira emlékeztetsz valakire, akit az előző jelenetben vesztettem el.”

Keresztes Tamás barna köpenyes, bennfentesen primitív portása kiváló, Czukor Balázs félhülyére éheztetett, szájkosaras, operációra váró betege, megzakkant patológusa és bergman-i kaszás halál-alakítása pompázatos, Szirtes Ági is torokszorító perceket szerez nekünk a rákos mentőorvos szerepében. Mészáros Béla főszereplő Kenyeresije egy hozzátartozó, aki halott anyját keresi a kórházban, majd rendezőként megrendezi saját halálát egy pompás hm…örömzenélésre  alkalmas All That Jazz-parafrázisban.

Nem is burkolt a társadalomkritika: a Vajdai Vilmos által alakított politikus a korház cinikus gazdasági taccsra tétele után kap szívrohamot és eljön érte is a halál. Jó polgárként kívánjuk a politikusnak, hogy dögöljön meg és lőn, kívánságunk teljesül.

A darab egyik dalának sokszor elhangzó refrénje szerint az emberi méltóság sérthetetlen, joga van hozzá mindenkinek. Jobb nem is történhet velünk ebben az abszurd világban, mint hogy ezt tudatosítjuk magunkban és nevetünk az egészen.

Farkas Éva

Legfrissebbek a szerzőtől: Farkas Éva