Iza színházban járt - Cseh Andrea Izabella
Cseh Andrea Izabella

Cseh Andrea Izabella


Vincze Jánosról két meghatározó impresszióm van. Az első 2019 tavaszáról. Pesti vendégjáték után a Játékszín tele kollégákkal, színikritikusokkal. Ő, a darab rendezője nem „udvarol nekik”, nem sütkérezik a dicséreteikben. Egymagában ül egy kóla felett, feszülten, már menne, az előadás sikeresen lezajlott. Alig egy óra múlva hív, mégsem töltik az éjszakát Pesten, inkább autóba ültek és „hazamentek a zenészek” Baranyába. A második benyomás pár hónappal későbbről van, a POSZT idején benéztem hozzá. Aznap volt a Pécsi Harmadik Színház évadzárója. Uránvárosban, a színház előtti betonon bográcsozott a kb. 15 fős gazdasági-szervező-műszaki csapat. A férfiak főztek, az asszonyok tálalták, amit otthon sütöttek. Kicsit olyanok voltak, mint Kajtárék A veri az ördög a feleségét című filmben. A vendéget középre ültették, reneszánsz mód ettek-ittak-zenéltek-kvaterkáztak. A karmester pater familiasként a rendező-ügyvezető volt. Jókedvűen és fesztelenül.

Nem kergettek asztal körül
ha az élet nem sikerül
sikerülhet még a halál
bátran jöhet otthon talál
(Szegvári Menyhért)



Kacérkodott néha az elmúlás gondolatával, de már évek óta nem vágyott semmire, arra végképp nem, hogy én, vagy akárki más nekrológot írjon róla. A halála napjának éjszakáján átolvastam leveleinket – akár G. B. Shaw és Mrs. Campbell, csak velük ellentétben mi pro forma nem ismertük egymást –, és végiggondoltam hosszú-hosszú telefonbeszélgetéseinket. Az elmúlt pár évben nemcsak az alkotóművészt, az embert is megismertem. Szegvári Menyhért „feladat” volt számomra. Általa, pályáján át értettem meg, mi az a karma. Fájdalom, hogy ő, aki annyi mindenben olyan tehetséges volt, egy dologhoz végzetesen nem értett, nem tudta jól élni az életét.      


(John Updike - Tasnádi István: Az eastwicki boszorkányok – Játékszín, felvételről)

Szeretem Updike regényeit, így ezt, a kisvárosi (fehér) középosztály kiröhögéséről szólót is. Olvastam a Játékszín ajánlóját – „…. David Lynch-filmhez hasonlítható, görbe tükröt tart a világra: a vágyak kiteljesedéséhez mélyrepülésen át vezet az út, ami nyomot hagy az emberben.” Abból gyanút foghattam volna, hogy van „társszerző”. Már az 1987-es film – a smink nélkül is ördögi Jack-el! - határeset volt, de ehhez a produkcióhoz képest maga a Salemi boszorkányok. Ha színen maradna az előadás hallgatnék, de miután nem játssza tovább a színház morgolódhatok.

Alan Bennett:  The Madness of George III. - National Theatre Live 2018

III. György az izgalmas angol uralkodók egyike. Hatvan éven át ült a trónon – az már kevésbé igaz, hogy eddig uralkodott is ereje teljében -, és ugyan nem is szándékosan, de 15 gyereke ellenére ő „ágyazott meg” a Hannover-háznak és Viktóriának. Már láthattuk Alan Bennett írásának remek filmfeldolgozását „George gazdáról” Nigel Hawhtorne megszemélyesítésében, de Mark Gattis állja a versenyt a színpadon. Nálam még tart a karantén színház, úgy érzem nem holnap lesz, hogy beülök egy zárt nézőtérre.

csütörtök, 02 július 2020 19:20

Pécsi Harmadik Színház - Spirók

…Sanyi voltam, Sunyi lettem…”
(Spiró György: Príma környék)

Számomra a karantén közvetítések két legjobbja: a Londoni National Theatre Live sorozat és a Pécsi Harmadik Színház YouTube csatornáján megosztott előadások. A LNT kinyitotta az ablakot a világszínpadra, nem egy-egy elcsípett előadás évadonként Londonban, hanem évadok sorozata. Úgy lehetett megismerni a londoni repertoárt, akár a Vígszínházét. A PHSZ a pandémia alatt Spiró-kurzust tartott. Közreadott előadásai átvilágították az elmúlt harminc évet, megmutatva a magyar társadalmat bénító/feszítő mindennapokat, egyéni, családi neurózisokon át. A Szappanopera: a kárpótlási mutyik, a zsidó identitás, a holokauszttal való szembenézés képtelensége. A Prah: miként rombol a nem munkával szerzett jólét, ha a múlt nem adhat perspektívát. A Príma környék: mit kezdünk a társadalom lassú, de biztos elöregedésével, a generációk nekifeszülésével, az embertelenséggel. 


A Streetcar Named Desire  - London National Theatre Live (Tennessee Williams: A vágy villamosa – a londoni Young Vicből, felvételről)

Biztos, hogy nem ez a 2014-es előadás a legjobb Vágy villamosa, amit valaha láttam, bár vitathatatlan, Benedict Andrews rendező talált saját színpadi értelmezést Williamshez. Megteremtette az „édes Délt” a mában, csővázas bútorok, öklömnyi tetoválások és egy kínai bolhapiac komplett árukészlete közepén. A női főszerepben Gillian Anderson, aki már nem Scully ügynök az X-akták-ból, jócskán átlépett a sorozat-legenda skatulyán. Az ő játékát érdemes feljegyezni.

(Metropolitan Opera – Lehár Ferenc: A víg özvegy – 2015. január 17-én bemutatott előadás felvételének közvetítése)

Metropolitan Víg özvegye egy tökéletesen színpadra állított, igényes produkció, bár nem „emelt el” sehova. Renée Fleming nem Glavari Hanna, Susan Stroman rendező kézjegye erősen Broadway style, de ha Nathan Gunn lenne a bonviván a Nagymező utcában, lehet, minden héten ott lennék. Volt valami megkapó báj abban, ahogy 2015-ben a MET színpadán mintha kiérdemesült NER-lovagok és derék (házi)asszonyaik tipegtek volna. Elvégre évek óta úgy viselkedik ez az ország, mintha még a Monarchia állna, újra van „kikötő” az Adrián, noha a kassza alapvetően üres. Minden nagyon Pontevedro.  

(Pécsi Harmadik Színház – Spiró György: Szappanopera – 1999. december, felvételről) 

Egy estén kergeti egymást Andrew Lloyd Webber Fantomja, az Londoni Nemzeti Színház Kincses szigete, a Miskolci Nemzeti Színház Kivilágos kivirradatig előadása és akkor még a szombathelyiek Titus Andronicus-áról nem is szóltam. Zene, akciók, tragédia, komédia, jó színészek és előadások, dübörgő színpadok a fotel elé jönnek. Lassan már-már unalmas. Aztán hirtelen feltűnik egy 21 éves előadás, ami „csak” szövegcentrikus. Fekete-fehér, egyetlen vasajtó a díszlet, mégis az a színházi élmény, ami behúz, elragad, arcul csap. A Pécsi Harmadik Színház most nyitott YouTube csatornája első darabja. 

Az úrhatnám polgár óta furdal a kíváncsiság, vajon mivel veszi rá színészét, hogy három órán át fél lábon álljon a színpad szélén, némán. Megkaptam a választ. Sardar Tagirovsky az a típusú ember, akinek ehhez – majdnem – elég egy szelíd mosoly. Sanszos, hogy vele bármely színházi társulat azonnal együtt tud lélegezni. 

(National Theatre London és a Bristol Old Vic közös produkciója - Charlotte Brontë: Jane Eyre - 2020. április 12-én, felvételről)

Sally Cookson halál biztosan az angolok Székely Krisztája. Bátran „adaptál” és van muníciója a klasszikusok újraépítéséhez, romantikus, de egyben feminista Jane Eyre-t vitt színpadra. Az előadás középpontjában egy sokszorosan hátrányos helyzetben lévő fiatal nő áll, aki mindent nélkülöz: emberi kapcsolatokat, szeretetet, anyagi javakat, megfelelő oktatást. Mégis azt vágják a fejéhez minden nap, legyen hálás, hogy még nem halt éhen. Ez a Jane nem kér kedvességet, adományt, szánalmat. Ő csak lehetőséget akar, lerúgni az egyenlőtlenséget és az igazságtalanságot, és a befektetett munkája elismeréseként kis tiszteletet, talán egy csipetnyi szeretetet is.

1. oldal / 29