Már a történet puszta leírása is kacifántos. A story – vagy libretto - két politikai szerencselovag família, az Ördögh-család és a Kenedics-család együttes „társadalmi fellépésével” indul a Szegény-bálon, ahol a több generációi is képviselteti magát. Itt találkozik Ördögh Berta (Kurta Niké) és Kenedics Sándor (Vajda Milán), akik azonnal szerelembe is esnek. Sándor a szerencsésebb, őt csak anyja (Für Anikó) gátolná a szerelem beteljesülésében, míg Berta nyakán a nagycsalád, apja Rudolf (Debreczeny Csaba) mostohája Flóra (Bíró Kriszta), mostohatestvérei Antónia és Kleopátra (Osváth Judit és Lénárt Laura) és nagyanyja, Lidi (Pogány Judit). A bálozók között forog még még Kozma Jenny (Takács Nóra Diána), tehetségkutatós üdvöskeként, menedzsere, Pál (Nagy Zsolt), s több prominens személy, így Vadász Stüszi (Baksa Imre), Dmitrij Pavlovics orosz nagyherceg (Ficza István) és az Álomtitkár (Némedi Árpád). A fiatalok szerelmének beteljesüléséig hosszú az út. A bál után a famíliák megjárják a magyar tengert egy horgászversenyen kedvéért, hogy végül - a családok közötti viszályból fakadó szakításukat követően - egy reptéren találjanak egymásra újra. Ekkor napvilágra kerülnek a piszkos kis családi titkok, s mindkét família panamázik egy jót.

Ugye, nem volt egyszerű lekövetni a storyt még olvasva sem, elárulom, nézni sem volt leányálom!

Az operettről tudjuk, hogy könnyed dallamvilágú, humoros műfaj, nagyon pontos poentírozással. A bemutatott darab viszont maximum operett-paródia, kis latinos soap opera beütéssel.

Azt mondják, aki egy operettet látott, az már mindet látta. Ott van a lehetetlennek tűnő szerelem, a primadonna és a bonviván, a szubrett és a táncoskomikus, akik mégis csak beteljesítik azt a szerelmet, aztán jön a boldog finálé.

Nekem a darabot látva úgy tűnt, aki egy igazán megtekert Mohácsi-előadást látott már - a dolgok jelenlegi állása szerint – talán mindet látta. Csak éppen, ha Moliére, Csíky Gergely, vagy Gábor Andor a Mohácsi-stábon átszűrt alapanyag, akkor élvezhető a jellegzetes „mohácsis-többlet”. De ez a saját írású darab - még a valóban bravúros nyelvi megoldások ellenére is, hála Parti Nagy Lajosnak a dalszövegekért – elég gyenge történet. Ráadásul sikerült több társadalmi csoportot szó szerint lealázni, a cigányokat, az állapotos nőket, túlsúlyosokat, a szegényeket. Mert azért nem finom humor pl., hogy "eszel cigány, vagy lenyomom a torkodon", Jenny "egy lusta kövér, picsa", a ledöntenek egy terhes nőt a biciklijéről, aki erre, mint „vemhes kisgömböc, lefial”, vagy viszketünk a cigányoktól, s a szegény ember látványát már csak – a kaviárnak hívott - kokainnal bírja elviselni az „elit”.

A darab nem volt még kész ezen az estén, de valós mondanivaló hiányában az is kétséges, hogy kész lehet-e valaha. Az már csak hab a tortán, hogy a színház szórólapján található ismertető csak köszönőviszonyban van a színpadon előadottakkal. A szellemes társadalomkritika, ami amúgy a Mohácsi-testvérek sajátja, most nem működött. Kevés volt hozzá az elmúlt évek napi társadalmi/politikai életéből, tucatjával pufogtatott közbeszédi szlogen, esemény felidézése. Mert nincs valós vezérszál, csak úgy röpködtek az utalások. A színpadon folyamatos poénáradat volt, lényegében az egyik poénból csúsztunk át a másikba, sohasem bevárva a hatást, így azok nem követték, építették, hanem kilőtték egymást. A magyar irodalomból és operett librettókból – egy-két mondat erejéig - szabad rablás folyt, úgy három-négy tucat után be is fejeztem azok követését, főleg miután bekúszott még a Star Wars is, a Millenium Falcon képének felidézésével. Ezzel a poén és idézet dömpinggel le is szűkítették a szerzők leendő közönségük körét, a darab lehetséges sikerét, hiszen nem csak felületes műveltség kellett ahhoz, hogy a néző teljességében követni tudja a sok-sok idézetet, utalást, poént. Nem is beszélve a szereplők folyamatos mozgatásáról, a körszínpadról, melyek inkább elvitték a bámészkodás irányába a nézőt a koncentrált szövegfigyelés helyett. A koreográfia Bodor Johanna munkája.

Valahogy az volt az érzésem végig, hogy nincs sok szerzői mondanivaló, de ha bejött a néző, azért szeretnénk, hogy „vakuljon”.

Becsületükre vált a színészeknek – úgy gondolom kétségbeesésükben, hogy megbirkózzanak a feladattal – igen erős csapatként működtek együtt. De voltak komoly akadályok. Takács Nóra Dianán kívül, aki a szubrett a darabban, jóformán senki nem bírt iskolázott énekhanggal, vagy ha igen, nem énekelt (prózai szereplő az amúgy operaénekes Murányi Márta?). Ráadásul több szereplőnél a szövegejtése sem volt pontos, így elsikkadtak a bravúros dalszövegek, nem lehetett érteni őket. A darab, mint zenés produkció szinte csak a termelési operettekből ismert közös jelenetekben működött, amikor mindenki együtt énekelt és táncolt a színen.

Kurta Niké tehetséges fiatal színésznő, de nem primadonna. Ezen az estén leginkább Carrie-re emlékeztetett a Homeland című sorozatból. Vajda Milán, mint bonviván, derekasan megbirkózott a szerepével, de karakterében csak esetlenül bájos volt. Nagy Zsolt, jól énekelt (artikulált) és táncolt, de táncoskomikusként szétbombázta az operett világát, mert egy brazil szappanopera piti drogbárójaként állították színre.

Persze volt azért egy kis mentőcsapat, Pogány Judit és Csuja Imre. Kettőjük rutinos játéka valóban élvezetes pillanatokat szerzett.

Ami kifejezett élményszámba ment, hogy Takács Nóra Dianát végre újra megajándékozta a színházvezetés egy testhezálló szereppel. Látva Őt, felidéződött Dayka Margit alakja. De ezért a röpke feelingért nem volt érdemes feláldozni egy egész estét, közel négy órát!

Kovács Márton-Mohácsi-testvérek-Parti Nagy Lajos: Köd utánam
Rendező: Mohácsi János. Díszlet: Mohácsi András. Jelmez: Remete Kriszta. Zene: Kovács Márton. Dramaturg: Mohácsai István. Dalszövegek: Parti Nagy Lajos. Koreográfia: Bodor Johanna. Fény: Kehi Richard
Szereplők: Csuja Imre, Debreczeny Csaba, Bíró Kriszta, Kurta Niké, Osváth Judit, Lénárt Laura, Pogány Judit, Ficza István, Takács Nóra Diana, Nagy Zsolt, Vajda Milán, Für Anikó, Baksa Imre, Némedi Árpád, Máthé Zsolt.

(A fénykép Toldy Miklós fotója.)